Az OMV-Mol ügylet csak stratégiai elterelő hadművelet volt?

Wolfgang Ruttenstorfer OMV-főnök. A Molt akarta lenyelni vagy a világot etetni? © MTI

Azon kívül azonban, hogy az OMV-nak az ölébe hullott a tekintélyes részvénycsomag („megvettük a felkínált stokkot, nehogy más vegye meg”), az osztrák cégnek nem volt semmilyen nehézfegyvere. Hogy a Mol nem hajlik a már az Orbán-kormány idején ellenségesnek minősített fúzióra, tudták Bécsben. Maga a cég vezére, Wolfgang Ruttenstorfer tette világossá, hogy az offenzívát megelőzően hosszú hónapokon át tárgyalt a magyar cég vezetésével, s éppen annak hajthatatlanságából lett elege. Így aztán világos volt, hogy háború lesz.

Az osztrák cégóriás vezetősége vélhetően komoly illúziókat táplált Brüsszellel szemben, azt hívén, hogy az uniós döntéshozóknál lobbi-ereje erősebb a magyarnál. Talán aban is hitt, hogy a szalonképtelen kezdés után (az OMV csak a már közel 20 százaléknyi hányadnál állt elő a „baráti” vételi ajánlattal) felvett illemtudó magatartás is felé hajlítja majd az uniós jóindulatot. Ez reménykedés azonban indokolatlan volt, hiszen Ausztria az elmúlt években sorra elbukta az EU-val szembeni vitáit (kezdve a Brenner-hágón kérhető tranzitdíjtól az osztrák egyetemeket megrohanó német medikusjelöltek visszaszorításáig). Az OMV jó ideje szeretné megerősíteni saját brüsszeli lobbiszervezetét, amely csak egy főállású osztrákból áll, ezt a teendőt már a csatabárd kiásását megelőzően el kellett volna végeznie. Az osztrákok a brüsszeli bizottság két biztosát is célba vették a Molért indított háborúban: tavaly novemberben a belső piacot felügyelő komisszárhoz adott be panaszt a Lex Mol miatt, idén januárban pedig a versenybizottság elvi állásfoglalását kérte a fúzióhoz. Azt tudakolta, hogy az illetékes bizottság egyáltalán áldását adja-e a Mol megszerzésére, függetlenül attól, hogy a magyar cég vezetése akarja-e a kényszerházasságot vagy sem.

Ami a Lex Mol bepanaszolását illeti, az OMV-nak tavaly novemberben már tudnia kellett, hogy a belső piaci ügyekkel foglalkozó bizottság asztalán egy hónapja fekszik egy általa megrendelt tanulmány, azzal a következtetéssel, hogy a tulajdoni és a beleszólási hányad aránytalanság (hogy például az OMV a 20 százaléknyi tulajdona ellenére is csak 10 százalékos szavazati hányaddal érvelhet), egyáltalán nem árt a cég fejlődésének. Az OMV persze az állam részvény nélküli beavatkozását kifogásolta elsősorban, hivatkozva a magyarok gazdasági nacionalizmusára. Pedig a stratégiainak mondott vállalatok állami hányadát illetően az osztrák cégnek is bőven van takargatni valója, a vagyonügynökségként fölé tornyosuló ÖIAG és a vele automatikusan mindig együtt szavazó emirségekbeli állami tulajdonos, az IPIC együtt állami akarattöbbséget garantál. Közismert volt az is, hogy tanácsadónak a Mol a Goldman Sachsot kérte föl, éppen azt az agytrösztöt, amely az uniós versenybizottság két korábbi biztosának is dolgozott már.

Hernádi Zsolt a Mol elnök-vezérigazgatója. Nem akarta, hogy más rajzolja az új üzleti térképet © Túry Gergely

A tavalyi panasztétel ügyében az OMV még nem kapott végső választ, (noha állítólag még májusban egyezségre jutottak a magyar és az uniós illetékesek), most már okafogyottá is vált, az uniós versenybizottság azonban folyamatosan jelezte fenntartásait. Márciusban elrendelte a fúziós vizsgálat elmélyítését, azaz „másodfokú viharjelzést” adott. Sőt májusban egy hónapra fel is függesztette az eljárást, mert nem tartotta elegendőnek az osztrák cég által elétett adatokat. A júniusi újrakezdés harmadik hetében pedig – az egy hónappal későbbi kiszivárogtatás szerint – már olyan komoly fenntartásokat hangoztatott, (például, hogy a fúzió révén egy olyan finomítókapacitás jön létre, amely a magyar piacon 95 százalékos monopolpozíciót, a szlovákon 85 százalékos, az osztrákon pedig 70 százalékosat teremt), amely nem sok jót ígért a bécsi központú cégnek. Az EU a három finomító egyikének eladását szabta állítólag feltételül, a schwechati és pozsonyi művek összevonására, s harmadik félnek való részbeni átengedésére tett osztrák ellenajánlatot viszont, ahogyan ez a fúzióból való kihátrálás indokolásából kitűnik, nem díjazta.

Az OMV nem volt hajlékony, a 134 oldalas uniós szakvélemény kiszivárgásán pedig olyan hangosan háborodott fel, hogy a megfigyelőben az a gyanú ébredt, hogy tán köze van hozzá, netán a fúziótól való „diadalmas visszavonulást” készíti vele elő. Hasonló kérdések merülnek fel azzal kapcsolatosan, hogy miért nem várta ki az uniós vizsgálat szeptember 18-i lezárulását, miért kellett egy hónappal előbb bedobnia a törülközőt. (Talán, mert a grandiózus első félévi eredményei szépítették a felvásárlási kudarcot, talán mert Ruttenstorfer hétfőtől szabadságra ment.) Thomas Huemer, az OMV szóvivője a hvg.hu kérdésére ma azt mondta, hogy „a versenybizottság a cég értésére adta, hogy kevesli korrekciós lépéseit. Márpedig ennél többet, a növekedés veszélye nélkül, az OMV nem vállal.”

Akik részt vettek a Mol májusi közgyűlésén, s annak civilizáltnak semmiképpen sem mondható trükkjeit is látták, nem leltek magyarázatot az OMV „bénaságára”. Alacsony szinten képviseltette magát, nem tudta a mellé pártolt részvényescsoportokat felvonultatni (ebben persze a Mol is segítette), panaszait egy meggyőző erő híján lévő „beamter” olvasta fel, majd a közgyűlés miatt perelt. A helyzet nem ismeretéről tanúskodik legfőbb érve, miszerint „bízunk a magyar bíróság függetlenségében”. Magyarán, az egy éves háborút az OMV önmagának is bőven köszönhetően veszítette el. Hacsak nem maga a zajkeltés volt a célja az elmúlt 12 hónapban, addig is elhessegetve a cégre leselkedő potenciális felvásárlókat. Mert akkor „hadi kiadásai” sem (amelyeket Huemer szóvivő egyszámjegyű milliós euróösszegként határozott meg) pocsékolásként értékelendők.

Földvári Zsuzsa, Bécs