„Magyarország kis ország, és ez nem mindig hátrány”

HVG: Az utóbbi időben két volt jegybankelnök, Surányi György és Járai Zsigmond is támadást intézett az MNB ellen. Úgy vélik, az intézmény is felelős azért, hogy a válság ilyen súlyosan érintette Magyarországot. Egyetért velük?

P. P.: Szerintem ez a megközelítés nem állja meg a helyét. Arról, hogy Magyarország különösen sebezhető volt a válságban, nem az MNB tehet, hanem a válságot megelőzően éveken át zajló fenntarthatatlan költségvetési eladósodás. Az sem a jegybank hibája, ha az államadósság akkorára nőtt, hogy a finanszírozásához nem voltak elegendőek a belföldi megtakarítások, ezért azt alapvetően külföldi forrásokból kellett fedezni, s amikor a válság miatt megszakadt a tőkebeáramlás, a forint elkezdett leértékelődni. Ilyen körülmények között bármit csinál a jegybank, nem tudta volna megakadályozni a történteket.

HVG: Az egyik kifogás a monetáris politikával szemben az, hogy könnyebben tompíthatta volna a negatív hatásokat, ha nagyobb a devizatartalék. Egy másik vád szerint a vállalkozók és a lakosság azért preferálták a devizahiteleket, mert a jegybank túl magasan tartotta alapkamatát.

P. P.: S mégis mennyi devizatartalék tudta volna pótolni a külföldiek által tovább finanszírozni nem szándékozott adósságállomány miatti devizaigényt? Tegyük fel, hogy kétszer annyi devizája lett volna az MNB-nek, vagyis 15 milliárd helyett 30 milliárd euró. Ez a plusz 15 milliárd az éves GDP mintegy 15 százaléka. A nagyobb devizatartaléknak nyilvánvalóan hitel lett volna a forrása. Ha viszont ennyi többlet-devizaadóssága lett volna az országnak már a válság kitörése előtt, miközben tudjuk, hogy a sebezhetőséget elsősorban a nagy adósságállomány okozta, akkor a hitelpiacok már a válság előtt elfordulhattak volna a magyar adósság finanszírozásától. Ez nagy valószínűséggel már akkor a forint jelentős leértékelődéséhez vezetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a GDP 30 százalékára rúgó összes devizatartalék finanszírozása rengeteg pénzbe kerül. Ennek felvállalását csak az javasolhatta volna lelkiismeret-furdalás nélkül, aki tudta, hogy ilyen nagy válság jön. Egyébként a belföldi források szűkössége miatt a három fő jövedelemtulajdonos, az állam, a vállalati szektor és a lakosság valamelyikének, vagy valamilyen arányban mindháromnak, mindenképpen devizában kellett eladósodnia. Az más kérdés, hogy a kereskedelmi bankok nem vállalták fel a devizaárfolyam-kockázatot, hanem azt az ehhez nem értő, rendszeres devizajövedelemmel nem rendelkező lakosságra testálták. A jegybank alapkamatával csak kismértékben képes befolyásolni a hosszabb távú hitelkamatokat.

HVG: Nem kellett volna adminisztratív eszközökkel korlátozni a devizahitel-felvételi boomot?

P. P.: Vannak országok, ahol ezt megtették, még sincsenek kisebb bajban, mint Magyarország. Spanyolország például a külföldi pénznemben való hitelnyújtás után nagyobb tartalékképzési kötelezettséget írt elő a kereskedelmi bankoknak, mások a devizahitel-felvételek kötelező önrészét emelték meg, ahogy az nálunk is történt, sajnos csak a válság után. Kétségtelen, hogy az MNB vagy a PSZÁF kezdeményezhetett volna ilyen jogszabály-módosítást, de ne feledjük, hogy a modern pénzpiacok általában megkerülik az adminisztratív korlátokat. Egyébként aki aggódott a hitelállományok elszaladása miatt, az egyúttal azt is tudta, hogy az más országokban, Spanyolországban, Portugáliában vagy az Egyesült Államokban jóval nagyobb mértékű volt. A hazai ingatlanhitelezés sokkal konzervatívabb volt, az itteni bankok jóval nagyobb önrészt követeltek meg, és alaposan megvizsgálták az adósok hitelképességét. Az USA-ban már a válság előtt is lehetett tudni, hogy tíz hitelfelvevőből három akkor sem tudja visszafizetni a lakáshitelét, ha nem következik be semmilyen válság. Nálunk nem volt lakásárbuborék. A hazai illetékesek tehát nagyon sok mutatószámmal nyugtathatták magukat.

HVG: Mi lett volna, ha a költségvetési költekezés mellett a monetáris politika is lazább lett volna: a jegybank csökkentette volna alapkamatát, akár a Fidesz által 2008 novemberében követelt 6 százalékra?

P. P.: A jegybanki alapkamat-csökkentésnek csak átmenetileg lehet gazdaságélénkítő hatása. Ezért az MNB egyetlen nyilvánvaló hosszú távú célja csak az lehet, hogy megpróbálja kordában tartani az inflációt, ami a gazdasági folyamatokra is kedvező hatással lehet.

HVG: Lehet-e Magyarországnak szüksége új IMF-hitelre? Annak feltételeit kell-e, egyáltalán lehet-e újratárgyalni?

P. P.: Az IMF elé akkor járul egy ország – ahogy mi is –, amikor a hitelpiac bezárul előtte. Ennek persze megvan az a hátránya, hogy a Valutaalap csak olyan gazdaságpolitikai program finanszírozására ad pénzt, amiről azt gondolja, hogy annak végrehajtása után az érintett ország már nem szorul ilyesmire. Ez a szuverenitás bizonyos feladásával jár. Viszont ha már egyszer így történtek a dolgok, az IMF – szemben a hitelpiacokkal – egy arccal bíró intézmény, amellyel lehet tárgyalni. A kérdés inkább az, hogy milyen célból. Engedjenek nagyobb költekezést a költségvetésből az életszínvonal megőrzésére, mert a válság súlyosan érintette a magyar lakosságot? Ez az érv valószínűleg nem hatná meg őket. Nem azért, mert gonoszok, hanem mert nem a hazai lakosság életszínvonalának megőrzésére szól a mandátumuk. Arról már nem is beszélve, hogy a Valutaalap kuncsaftjai tipikusan olyan fejlődő országok, amelyekben az életszínvonal jóval a magyaroké alatt van. Ám azt az IMF is tudja, hogy – mint minden befektetésnek – a hosszú távú gazdasági növekedést elősegítő strukturális reformoknak is előbb csak költségei vannak, az eredmények később jönnek. Ezért arról, hogy nagyon régóta esedékes és jól megtervezett reformok finanszírozása érdekében el lehet-e térni a mostani megállapodásban rögzített költségvetési hiánycéloktól, biztosan lehet velük tárgyalni, és ezt talán érdemes is megpróbálni. Erre feltétlenül alapot adhat az, hogy e pillanatban az ország nem szorul rá az eredeti megállapodásban szereplő utolsó részletekre, és ez akár így is maradhat, hiszen azt az IMF-fel megtárgyalt ilyen tartalmú módosítás után már a magánhitelpiacok is megfinanszírozhatják.

HVG: A jelenlegi adósságszint mellett mi az elfogadható államháztartási hiány?

P. P.: Miközben okkal emlegetjük fel a hazai adósságállomány szintjét, vegyük észre, hogy a válság elmúltával a többi országhoz képest ez már nem lesz kirívóan magas, miután a válságban mi – másoktól eltérően – nem használhattuk az eladósodást stabilizátorként. A hiány lehetséges mértékével kapcsolatban pedig ugyanazt gondolom, amit a Valutaalappal kötött szerződés módosításáról. Nem egyszerűen a GDP százalékában kifejezett érték számít. A lényeg az, hogy a deficit mit finanszíroz. A visszafizetési kockázat nemcsak az adósság mértékétől függ, hanem legalább ennyire attól, hogy a pénzt olyan dolgokra költötték-e, amelyek megteremtik az adósságszolgálat feltételeit.

HVG: Szakértők szerint a válság hosszabb távú eredménye az USA-ban kevesebb hitelfelvétel, kisebb fogyasztás, több export, több megtakarítás lehet. Mit jelenthet ez a világgazdaság és Magyarország számára?

P. P.: A megelőző időszak fellendülésére valóban jellemző volt a gyors hitelfelfutás és eladósodás, az ezáltal fűtött világpiaci kereslet. És okkal számíthatunk arra, hogy ez rövid vagy akár középtávon nem ismétlődik meg. Ám azok, akik csak erre hivatkozva prognosztizálnak tartósan lassú bővülést, mintha a gazdasági növekedés egész folyamatát pusztán a kereslet húzóerejének tulajdonítanák. Pedig az hosszú távon a kínálati oldal fejlődésének a következménye. A technikai-technológiai haladás, a képzettség növekedése, a várhatóan tovább folytatódó nemzetközi integrálódás, az ebből is fakadó további termelékenységemelkedés, a piacok hatékonyságának növekedése olyan tényezők, amelyeket a hitelpiacok zavarai rövidebb távon elnyomhatnak, de amelyek kellő idő alatt fontosabb tényezői a növekedésnek, mint a kereslet hitelboom által fűtött elszaladása. A munkaerő-piaci, jövedelempolitikai, oktatási-képzési és más kínálati oldali problémák – amelyekről évtizedek óta panaszkodnak a hazai elemzők – már a legutóbbi válság előtt is kimutathatóan korlátozták Magyarország növekedési képességét. Ha ezeket kezelik, az érdemben javíthatja a növekedést, akkor is, ha közben a nemzetközi piacok bővülése lassúbb lesz a megelőző évtizedben tapasztalnál. Ne feledjük, Magyarország kis ország, és ez nem mindig hátrány.

CSABAI KÁROLY