Princz Gábort sokan csodálták – és sokan szerették is. Nagylelkű volt és bőkezű. A múlt idő alapvetően arra a szűk évtizedre vonatkozik, amikor az általa gründolt Postabank teljhatalmú ura, azaz elnök-vezérigazgatója volt. Egyszemélyű vezetője, mindenese. Bukása után Princz Gábor visszavonultan élt, és nem könnyítette meg, hogy pályája mérlegét tárgyilagosan meg lehessen vonni.

Az ősötlet kézenfekvő volt: míg a Magyar Nemzeti Bankról levált új kereskedelmi bankoknak meg kellett szervezniük az országos fiókhálózatot, hogy eljussanak az ügyfelekig, Princz Gábor a Magyar Postára alapozva épített bankot. A Postabank és Takarékpénztár Rt. már 1988 nyarán elstartolt, akkor, amikor a jegybankból kiváló riválisainak a vezetői még kapkodták a levegőt, mire menjenek a rájuk ruházott örökséggel, a bedőlésre esélyes és emiatt felettébb veszélyes hitelállománnyal. Princz Gábor olyan intézményre épített, amely szinte a legapróbb településeken is jelen volt. Megszervezte, felfuttatta, a bankrendszer imponáló szereplőjévé tette a részben állami, részben magántulajdonban lévő Postabankot, amelyet friss és üde macis reklámkampányával példátlanul rokonszenves jellemvonásokkal ruházott fel. Ezt a bársonyos és csalogató hangot azóta sem találta meg egyik bank reklámguruja sem, hiába jöttek elő a csacska és bájos Emesével, az ügyfeleiket személyesen ismerő, empatikus ügyintézők sorával vagy a csodás Budapestet körbe görkorizó fiatalemberrel.

Princz Gábor maga volt a maci. Nagylelkűen támogatott minden jó ötletet, kulturális értéket – és valamennyi pártot. A kor celebjeinek kijárt a VIP-számla, a VIP-hitel. Külön portfólióba szervezte a veszteséges vagy bukással fenyegető napi- és hetilapokat, mesterségesen kiemelve őket a piaci közegből. Amely sajtótermék nem tartozott a portfoliójába, piaci hátrányba került velük szemben. Épp úgy, mint bárki és bármi, aki és amely vagy nem élvezte az állam célzott támogatását, vagy nem folyamodott a Postabankhoz apanázsért.

A baloldali kötődésű Princz Gábor nagyvonalúan osztogatta a pénzt konzervatív és jobboldali művekre, projektekre, személyiségekre is. Pártatlanabb volt legtöbb, ma az ő nyomdokaiba lépő utódjánál, akik számára csak a barátok és üzletfelek léteznek, őket pedig még abban is nagyvonalúan kiszolgálják, hogy mások kiszemelt vagyonát megszerezzék.

Ezzel együtt Princz Gábor volt az első, aki előszeretettel keltette azt a képzetet, hogy a betétesek pénze a banké, a bank pedig maga a gazdagság, a fényűzés, a korlátlan lehetőségek birodalma. Hogy a banknak pedig annyi pénze van, amennyit a vezetője elővarázsol. Így ment ez egészen addig, míg 1997-ben máig tisztázatlan körülmények között kipattant, hogy bankja őrült veszteséget produkált, tőkehiányos, és hogy emiatt veszélybe kerülhet a betétesek pénze. Az ügyfelek megrohamozták a Postabankot, Princz Gábor csillapítani akarta, bagatellizálta a pánikot, bízott politikai kapcsolataiban. Ám Fenyő János napilapja, a Népszava ekkor váratlanul közzétette, valójában mennyi pénzt vontak ki a betétesek. Onnan már nem volt megállás. A Horn-kormány még nyújtott ugyan némi tőkét a Postabanknak a túléléshez, és hónapokig tartott a vergődés, hogy mi legyen vele, ám Orbán Viktor első kormánya 1998-ban véget vetett a gyötrelmeknek. Egy puccsszerű konszolidációs manőverével gyakorlatilag államosította a Postabankot.

A történet főszereplői és az ügy vizsgálói máig nem tisztázták megnyugtatóan – legalábbis nyilvánosan ­-¸ hogy ténylegesen mikor, mivel vitte veszteségbe az elnök-vezérigazgató a Postabankot, mekkora volt a tőkehiány. Az sem világos, hogy ebben mekkora szerepe volt a bank egymást váltó könyvvizsgálóinak. Rejtély, hogy Fenyő János hogyan fért hozzá bizalmas postabanki adatokhoz, és az is titok, vajon miért Princz Gáborban vélték felfedezni egy ideig a rendőrök a Fenyő-gyilkosság egyik felbujtóját. Nem tiszta az Orbán-kormány manővere sem, hiszen több, az ügyhöz közeli bankos-pénzügyes úgy vélte, szükségtelen volt 150 milliárd forinttal konszolidálni a Postabankot. Csakhogy a kormányfő már akkor is úgy vélte, szükség van olyan nagybankra, amely állami tulajdonban van.

A hűtlen kezeléssel megvádolt Princz Gábor megúszta minimális pénzbírsággal, a bíróság a könyvvizsgálókat sem marasztalta el. A tanulságos részletek homályban maradtak. A minta azonban ragadós. Az idők csupán annyit változtak Princz Gábor regnálása óta, hogy a kormány közelébe, az Orbán Viktor és Matolcsy György baráti körébe került bankok már nem viszonylag kiegyensúlyozott finanszírozói az üzleti életnek, a kultúrának és a sportnak, hanem a kormányzó klikk gazdasági hatalmának megerősítésére törekednek, netán a kormányfő hóbortjainak szolgálatába álltak. Lehet, hogy óvatosabban teszik, jobban ügyelnek mérlegük stabilitására, mint a Postabank elnök-vezérigazgatója, ami azért érdemi különbség. A mai rendszer azonban, összességében, hajszálnyival sem korrektebb, etikusabb, átláthatóbb vagy tisztább, mint a nagy előd idejében volt. Züllöttségében még meg is előzte. És nem csak célfotóval.