Kiri Te Kanawa dalestje – november 17., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Rost Andrea és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – november 18., Zeneakadémia

Kiri Te Kanawa PR-ja mindig példaszerű volt, és ez Budapesten is éreztette a hatását: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem telt házzal és sok tapssal várta az énekesnőt. Az elegánsnak nem mondható, sőt groteszk esti gúnyába bújt publikum a titokzatos maori hercegnőhöz jött, és nem a brit szopránhoz. Kiri Te Kanawa személyes varázsa nem kopott meg az elmúlt évtizedekben, a hangja ellenben annál inkább: testetlen és erőtlen lett. Mozart gyógyír a toroknak – állítja sok énekes. Nyilván ezért kezdett Mozart koncertdarabjaival az énekesnő, de ebben a részben éppúgy, mint a Richard Strauss-dalok csokránál föltűnt, mennyire nehezen engedelmeskednek a hangszálak a tulajdonosuknak. A Mezzo csatornán néha ma is föltűnik egy Glyndebourne-i fesztiválon készült Figaro házassága-felvétel, amelyen a Grófnét a pályakezdő Kiri Te Kanawa énekli perfekt zenei, színpadi és stiláris biztonsággal – teljes vértezetben, amint Pallas Athéné Zeusz fejéből kipattant. A stílus most is tökéletes volt, a koncert második, könnyedebb hangvételű felére a hangszálak is jobban bemelegedtek. Mintha e parányi izomkötegeknek külön memóriájuk lenne: a ráadásként és búcsúként előadott Lauretta-ária a legendás Kiri Te Kanawa produkciókat, a legszebb Desdemona- és Amelia Grimaldi-emlékeinket idézte meg. A nagy művész képét is inkább ekként őrizzük meg.

Hogy Ajánlás és Ajánlás között mekkora különbség lehet, arra a másnap esti koncert világított rá; itt Rost Andrea ráadásként énekelte Richard Strauss dalát a stabil ízlésű zeneakadémiai közönségnek, valóban elsöprő és megérdemelt sikerrel. Rost még énekli Gildát és Valéry Violettát, de a repertoárján ott van a Figaró Grófnéja is. Új szerepkörről nem beszél. De azzal, hogy a korábban általa nem éppen elhanyagolt, de nem is különösebben preferált dal műfaját helyezi mostanában egy-egy rövid periódusra érdeklődése homlokterébe, azt engedi feltételezni, hogy útkeresésben van. A Filharmónia Budapest Kht.-t köszönet illeti azért, hogy ebben partneréül szegődött. Az énekesnőnek nyilván nem kis bátorságra volt szüksége ahhoz, hogy kibújjon abból a skatulyából, amelybe eddig (önként vagy külső hatásra, esetleg is-is – ez most részletkérdés) belekényszerült. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának Richard Strauss-estjén először a Négy utolsó éneket szólaltatta meg, és négy korábbi zenekari dalt választott a különböző alkotói periódusokból a koncert második felére. Szakmai bölcsesség és mély emberi, női tudás mutatkozott meg interpretációjában.

A dalokat a Don Juan és a Till Eulenspiegel vidám csínyjei közé szerkesztették. A rádiózenekar a most körülötte folyó adminisztratív és pénzügyi huzavonák miatt aligha lehet jó mentális kondícióban, ez azonban a teljesítményükön egyáltalán nem mutatkozott meg; Kovács János vezényletével igen koncentráltan játszottak.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely