A magyar katolikus püspöki konferencia „Az élet kultúrájáért” című körlevele „a bioetika néhány kérdéséről” nemrég...

A magyar katolikus püspöki konferencia „Az élet kultúrájáért” című körlevele „a bioetika néhány kérdéséről” nemrég megjelent könyv formában (Szent István Társulat, 2003). A kiadvány ugyan nem közli a szerző(k) nevét, de úgy tetszik, összeállításában biológusok is részt vettek. A biológiai háttér, a modern biológiai nézetek azonban – különösen „A humánembrió identitása és jogállása” című első rész „Fejlődésbiológiai támpontok” című alfejezetében „szelektáltan” jelennek meg. Ami azt a benyomást kelti, hogy e rész célja nem a modern biológiai megfigyelésekre és azok elemzésére épülő fejlődéstan ismertetése volt – segítségül az olvasónak a továbbiakban felvetett kérdések, konklúziók, ajánlások és elvárások megítéléséhez – hanem a katolikus álláspont (kérdések és kételyek nélküli!) elfogadtatása. Pedig kétezer éves történelmi tények mutatják, hogy a dogmatikus tanítások a múltban is mennyire hátráltatták önmagunk és világunk megismerését, a Teremtésben foglalt folyamatos fejlődés – s az evolúció folyamán belénk épült isteni gondviselés – minden addig elképzeltnél, még a Genezisben leírtaknál is ezerszer nagyobb csodájának felismerését.



1. A modern biológia alaptétele



Különösen hiányoltam, hogy az élet folyamatosságának a felismerését – amellyel Pasteur megvetette a modern biológia alapjait – meg sem említi az írás. Pedig ez a felismerés – vagyis az addig uralkodó elmélet, a neogenezis elvetése (azé a feltételezésé, hogy új élet keletkezése napjainkban is rendszeresen megesik) – segítene annak megértésében, hogy a megtermékenyítés pillanatában nem új élet keletkezik, hanem folytatódik az élet, ahogy folytatódott évmilliókon át, miután megjelent a Földön. Vagyis több ondósejt segítségével egyesül egy élő petesejt és egy élő ondósejt, hogy sok lépésből álló folyamatban létrehozzon egy szabadon élő – mondjuk a protozoákhoz hasonló új génkombinációt tartalmazó sejtet, a zigótát.



Érdemes megemlíteni, hogy a fajfenntartást biztosító ivarsejtek egyesülése, a petesejt megtermékenyítése, majd osztódása olyan, napokig tartó folyamat, amelynek semmi észlelhető hatása nincs a leendő anyára. Tehát sem neki, sem környezetének – a társadalomnak, az államnak – nem áll módjában felismerni, hogy létrejött egy zigóta. Vagy azt, hogy abból többsejtű, ugyan emberi géneket hordozó, de felismerhető emberi tulajdonságokkal nem rendelkező csírahólyag alakult-fejlődött ki.



Mindezt azért fontos közölni, mivel a társadalom sem ismerheti fel ennek – az emberré alakulás lehetőségét is magában rejtő – sejtcsoportnak a létezését, tehát nem is ruházhatja fel jogi státusszal; így aztán nem terjesztheti ki rá az egyénnek járó jogi védelmet. Ez azért is fontos, mert – ahogy a körlevél is említi – a fejlődés e korai stációiban a magzatkezdemény gyakran elpusztul (feltételezhetően a megtermékenyített petesejteknek feléből sem lesz észlelhető magzat). Ha jogi státusza lenne – pláne, ha az emberi zigótát vagy embriót a társadalom, az állam is (elméleti, netán egyházi nyomásnak engedve, „teológiai alapon”) embernek tekintené –, pusztulásának éppúgy büntetőjogi vizsgálat alá kellene esnie, mint bármely más ember eltűnésének, halálának.



Ennek lehetetlensége, képtelensége azonban nem jelenti azt, mintha az államnak ne kellene gondosan óvnia-oltalmaznia az emberi csírasejteket és a korai embriókat. Ellenkezőleg. Modern jogállamokban létezik is ilyen védelem, csakhogy ez – amíg az individuum, az egyén felismerése, regisztrálása nem lehetséges – csakis kollektív lehet. Vagyis az állam olyan törvényeket, jogszabályokat alkot, amelyek a csírasejteket védik a káros környezeti (vegyi és fizikai) hatásoktól. A különböző sugárzások maximális megengedett dózisának a meghatározásánál, vagy a gyógyszerek engedélyezésénél például figyelembe veszik (mind elméleti alapon, mind pedig a gyakorlatban vizsgált) hatásukat e nagyon speciális sejtek életlehetőségére, normális fejlődési képességére.



Ezzel szemben ez a dokumentum, úgy tűnik, feltételezi, hogy a zigóta, majd embrió, magzat, újszülött, gyermek s végül felnőtt: egyenértékű, egyenjogú, és minden más szempontból egyenlő individuum – pusztán azért, mert minden más embertől különböző emberi genomot hordoz. Vagyis másoktól, más emberekétől legalább néhány génvariánsban eltérő géneket. (Habár a kiadvány elismeri, hogy ez sem egészen igaz, mert feltételezhetően az egypetéjű ikrek esetében ez nem így van. Feltételezhetően, jegyzem meg, mert genetikai tudásunk még túl primitív ahhoz, mintsem, hogy ebben biztosak lehetnénk.)



2. Kialakul-e individualitásunk a fogamzás pillanatában?



Emberségünket állati szint alá csökkentené annak a feltevésnek az elfogadása, hogy individualitásunk (csakis) genetikai egyediségünk következménye. Ennek ellenkezőjét bizonyítja már az is, hogy egyre több individuum él közöttünk, aki genetikailag nem homogén: veséje, mája, tüdeje vagy éppen szíve más géneket hordoz. Sőt, megfelelő (emberi) donorok hiányában valószínűleg hamarosan sok embert disznók, vagy más állatok szíve tart életben. Ezt etikailag elfogadhatónak tartja a körlevél is, az agy és gonádok (ivarmirigyek) átültetésének kivételével (154. bekezdés). A gonád átültetés amúgy is értelmetlennek tűnik, nem is beszélve a jogi bonyodalmakról, hiszen aki más gyermekét akarja ’nemzeni’, az megteheti azt a mesterséges megtermékenyítés különböző módszereivel. Viszont, ha az agy átültetés lehetséges lenne – mint ahogy nem az, és előreláthatólag pár száz éven belül nem is lesz, akkor ezt halmozott szervátültetésnek tekinthetjük. Mondhatjuk úgy is, hogy az agy kap más géneket tartalmazó szerveket. Tehát, mivel a gonádok és az agy „kötődnek a személy önazonosságához”, elméletileg X agyának és gonádjainak az átültetése Y testében elfogadható lenne, hiszen fennmaradna X genetikai önazonossága.



A nő ivarsejtjeit könnyebb önazonossága meghatározó részének tekintenünk, hiszen ezek a sejtek mind testének részei – amíg havonta egy el nem hagyja azt – és ugyanazokat a kromoszómákat tartalmazzák, mint testének többi sejtje is. A férfi azonban egész felnőtt életén át termel ivarsejteket, amelyek egyike sem egyezik meg teste többi sejtjeinek kromoszóma állományával. Ha a kromoszómákon belül a génvariánsokat elemezhetnénk, további eltéréséket találhatnánk a test sejtjeinek és az ivarsejtek DNS-e között.



Abban sem lehetünk biztosak, hogy agyunk minden sejtjének DNS-e azonos, és változatlan marad egész életünkben. Teljesen elképzelhető ugyanis, hogy éppen a DNS – esetleg a már ismert géneken kívüli – szakaszaiban történő változások fontos szerepet játszhatnak az egész életen át tartó fejlődésünkben, emberré válásunkban, énünk kialakulásában, a változások (vagy bizonyos emlékek) rögzítésében.



Ne feledjük: a biológia nem isteni kinyilatkoztatás, hanem állandóan fejlődő tudomány, és ez különösen fennáll legfiatalabb hajtására, a molekuláris genetikára. Nem tanácsos ennek a gyermekcipőben járó tudománynak ma némelyek által elfogadott nézeteire építenünk emberségünk definícióját – énünk, individualitásunk meghatározását. Az azonban bizonyos: a feltételezés, hogy a zigóta ember, mert emberi géneket tartalmaz, épp úgy nem állja meg a helyét, mintha azt mondanánk, hogy minden hajszálunk egy-egy ember, mert emberi géneket tartalmaz, méghozzá egyedien, minden – (vagy helyesebben: feltételezhetően minden) más ember hajától megkülönböztethetően más génvariánsokat is.



3. A női test fiziológiai szerepe a terhesség vállalásában és védelmében



Persze, a zigóta és a hajszál (vagy a testünkről és -ből naponta több millió más, többnyire a szennyvízcsatornába kerülő sejt, vagy sejtcsoport: szövetfoszlány) között nagy a különbség: az elhullajtott sejtekből csak mesterséges módszerekkel – klónozással – hozhatnánk létre egy embert. Míg a zigótában vagy az abból kifejlődő csírahólyagban potenciálisan megvan a lehetőség, hogy megfelelő körülmények között, mesterséges beavatkozás nélkül emberi embrióvá, majd magzattá, újszülötté, végül emberré fejlődjön. Vagy – ahogy a könyv ismeretlen szerzői írják ez emberi szedercsíráról: „…még nem kifejlett ember (sic!), de ha nem bántják, akkor tovább fejlődik”.



Az, hogy „nem kifejlett ember” oly nyilvánvaló, hogy nem is értem, miért, mi okból fogalmazódik meg. Viszont az, hogy tovább fejlődik, ha nem bántják, egyenesen félrevezető: mintha ezek a sejtek többnyire azért pusztulnának el, mert valaki szándékosan bántalmazza őket. Ellenkezőleg. Sok zigóta nem fejlődik tovább pár osztódásnál, és még az embriogenezis korai szakaszában is gyakori a spontán abortusz. A fajfenntartás szempontjából ez fontosnak tartható mechanizmus, mert feltételezhetően azok a zigóták és embriók pusztulnak el, amelyek hibásak, vagy amelyek befogadására nem kész az anyaméh. Ez a korai „abortálás” lehetővé teszi az ovulációs ciklus nagyobb időkiesés nélküli folytatását, és módot ad egy másik, remélhetőleg normális, fejlődésre képes zigóta létrejöttére.



A női test védelmezi a petesejteket, de – mint látni fogjuk – befolyásolja beérésüket. Majd alkalmat ad a beért petesejt testen belüli megtermékenyítésére, de – mint jól tudjuk – a természet és a modern jog is létrehozott olyan mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a nő számára annak eldöntését, hogy kit mikor fogad magába. Majd a megtermékenyítés után ismét a nő szervezete dönti el, hogy elősegíti-e a beágyazódást, vállalja-e a terhességet. Azok, akik a modern biológiára hivatkozva terjesztenék ki a „fogamzás esemény”-ig az emberi jogokat – és tagadnák meg a nők önrendelkezési jogát a fogamzás és terhesség vállalásban – nem hagyhatják figyelmen kívül a modern biológia tanítását ezekről a természetes folyamatokról.



4. A nő önrendelkezési jogának bioetikai alapja és időbeli korlátja



A zigóta, vagy korai csírahólyag elvesztésében az anyai szervezet nem játszik észlelhető szerepet. Az anya fiziológiai – hormonális – állapota annál inkább döntő lehet a csirahólyag további fejlődésében, mert lehetővé teszi (vagy megakadályozza) befogadását a méhfalba. E „beágyazódás” nélkül az embrió nem fejlődhet ki. Bár a könyv említi, hogy az anya hormonális állapota előfeltétele a csírahólyag bizonyos stádiumon túli fejlődésének, nem említi, hogy a női testnek (és nyilvánvalóan a hormonális állapotot szintén befolyásoló pszichének!) milyen fontos szerepe van a pre-embrió befogadásában. Pedig ez részletesebb diskurzust érdemelne, mert ebből vezethető le a nő természetes joga, hogy tudatosan is dönthessen: vállalja-e a terhességet. Ezt bővebben kifejtem készülő, „Choice és Committment” (Választás és kötelezettség) c. könyvemben. Természetesen azt is, hogy az ismert biológiai mechanizmusokból levezethető az a bioetikai következtetés is, hogy a döntést az anyaság vállalásáról a fogamzás utáni legkorábbi időpontban kell a nőnek meghoznia, mert például a méhlepény kifejlődésével –, amelynek fele a méhfalból, a másik fele az embrionális sejtekből alakul ki –, maga az embrió is kezd terhességfenntartó hormonokat termelni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ettől kezdve a nő önfenntartási érdeke – gondoljunk például az elégtelen fizikai állapotból, az elégtelen tápanyag-tartalékból származó esetleges károsodásra – szemben találja magát az embrió élni akarásával. A placenta kifejlődésével ugyanis a magzat megkezdi teljesen parazitikus életformáját, mert az ovumban – vagyis tojásban – tárolt tápanyagok felhasználása után minden, a fejlődéséhez szükséges kémiai anyagot és energiaforrást csakis az anyai testből, vérkeringésből vonhat ki.



5. Van-e meghatározó (és meghatározható) határvonal emberré válásunkban?



A körlevél említi, hogy az „emberi egyedfejlődés etikai, erkölcsi vonatkozásairól szóló vitákban újra és újra előkerül a fejlődés során előforduló egyes lehetséges határvonalak kérdése”. Mivel azonban az élet a kezdet kezdetétől folyamatos, érdemes a határvonalak keresését nagyobb távlatból megközelíteni. Fajunk új egyedének létrejötte egy ovum – hormonális befolyások indította –beérésével kezdődik a nő egyik petefészkében. Az ovuláció hormonális beindítását természetesen befolyásolja a nő egészségi, táplálkozási, fiziológiai és pszichológiai állapota. Mondhatnánk: szervezetének készsége a terhesség vállalására. Így például tudjuk, hogy az elégtelen zsírtartalék épp oly hatásosan gátolhatja az ovulációt, mint a hormonális fogamzásgátló gyógyszer, amelynek a használatát bioetikailag ezért (is) elfogadhatónak kell tartanunk. Ellentétben az ilyen fogamzásgátlás vatikáni tilalmával, amely eddig is oly sok elkerülhető művi abortuszhoz vezetett.



Miután a beérett ovum kiszabadul a petefészekből, pár nap alatt levándorol a méhüregbe. Ha néhány nap alatt nem találkozik a megtermékenyítés folyamatához szükséges, megfelelő számú, életképes ondósejttel, épp oly biztos pusztulásra van ítélve, mintha pár nappal a megtermékenyítése után képtelen lenne beágyazódni a méhfalba. Tehát biológiai szempontból az absztinencia következménye aligha különböztethető meg a beágyazódás meggátlásától, legyen az a nő testéből származó (endogén), vagy általa bevett – a katolikus egyház által szintén tiltott – hormonok következménye.



6. Van-e bioetikai különbség az absztinencia és a fogamzásgátlás más eszközei között?



Etikailag különbséget tehetünk: az endogén hormonok gátolta beágyazódás esetében nem bizonyítható a szándék, míg a hasonló hatású gyógyszer használata esetében igen. Még akkor is, ha felhasználója nem is ismeri hatásmechanizmusát. Megjegyzem, hogy az ovuláció-gátló hormon preparátumokat eredetileg nem fogamzásgátlásra fejlesztették ki: az ovulációs ciklust csak azért kívánták így szabályozni a második világháborúban, amikor az angol hadiiparnak oly nagy szüksége volt a női munkaerőre, hogy csökkentsék a menstruáció okozta munkaerő kiesést.

A valószínűleg férfiak fogalmazta Körlevél nem is szól arról, hogy a menstruáció milyen stresszt, görcsös fájdalmat okoz havonta sok nőnek – , és persze arról sem, hogy mindez bioetikailag elfogadható módon csökkenthető, enyhíthető, időzíthető a fogamzást is gátló hormonokkal. Úgyszintén nem tér ki az óvszerek (pl. kondom) használatának egyházi tilalmára, akkor (is)sem, ha azt nem a fogamzásgátlás szándékával, hanem az AIDS vírus és más nemi betegségek terjedésének megfékezésére alkalmazzák. Ezrek fertőzőződnek meg ezzel a – különösen az afrikai viszonyok között halálos – vírussal, e bioetikai és minden más morális szempontból értelmetlen és elfogadhatatlan, sőt: mondhatnánk kriminálisan felelőtlen tilalom miatt.



7. Az abortusz hallgatólagos elfogadása az ipari forradalom koráig



Említi a körlevél is, hogy „… az egyházatyák korának görög-római társadalmában az abortuszt széles körökben gyakorolták”. Az abortusz gyakorlatában a kereszténység aligha hozott változást, ha századokon át nem is esett róla sok szó. Ha szólottak róla: „a keresztény gondolkodásban a legutóbbi időkig az animáció kérdéskörével kapcsolódott össze.” Azt viszont nem említi a kiadvány, hogy az animációt –, a magzat élővé válását, vagy „a lélek testbe árasztását” majdhogy két évezreden át (Arisztotelész feltételezését követve) csak hónapokkal a fogamzás utáni magzati fejlődéssel, a magzat megmozdulásával azonosították. A terhesség megszakítását az élővé válás hónapjai előtt természetesen nem lehetett az emberölés vádjával illetni. Ez pragmatikus, elnéző szemlélethez vezetett, amire talán leginkább a papi, szerzetesi coelibátussal, meg az apácák házasságkötési tilalmával az egyházra származó vagyonoknak az esetleges örökösök elleni védelme érdekében is szükség lehetett.



A szekuláris hatalom követte a példát az abortusz hallgatólagos elfogadásában – részben nyilván a hatalmon lévők törvénytelen gyermekei számának korlátozására. Abortuszt tiltó törvényeket csak az ipari forradalom korában hoztak, különösen Angliában, nyilván azért, mert a magzatelhajtás fenyegette az iparban, bányákban dolgozó, a rosszabbodó körülmények között egyre rövidebb életű gyermekek utánpótlását. Az abortusz büntetésének szigora azóta sokkal inkább a háborús készülődéssel, a kisebbségek vissza- és kiszorításával, meg egyéb nacionalisztikus politikai törekvésekkel függ össze, semmint erkölcsi-vallási normákkal. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy ezeket a normákat leginkább az ilyen politikai törekvések alátámasztására használják.



8. Hogyan lehetne a leghatásosabban csökkenteni a művi abortuszok számát?



A fogamzásgátlás új módjainak-módszereinek felfedezésével, bevezetésével az abortusz pragmatikus elfogadásának vagy tilalmának a jelentősége öröklődési, népességpolitikai szempontokból is háttérbe szorult. E módok hatásos alkalmazásával, kellő oktatással, még jobb – kevesebb odafigyelést igénylő, de bioetikailag maximalista – módozatok kidolgozásával az abortuszok gyakorisága minimálisra csökkenthető. Ha ma mégis túl sok az abortusz, ebben súlyos felelősség hárul a katolikus és más dogmatikus-fundamentalista egyházakra, amelyek tiltják a fogamzásgátlást, és a születésszabályozás más, bioetikailag elfogadhatóbb módjait, s ellenzik még jobbak kikísérletezését.



9. Melyek a bioetikailag legelfogadhatóbb, a születést és gyermekvállalást szabályozó módszerek?



Mit értek bioetikailag elfogadhatón? A női test természetes, fiziológiai terhesség-elfogadó döntés-mechanizmusaira építő módot, módokat. Ilyen – mint már említettem – az ovuláció és a beágyazódás folyamatának hormonális megakadályozása. Mindkettőt a női test ilyen irányú készsége teszi lehetővé. Vagyis a nők szervezetét a Teremtő (az alkotásába épített evolúció során) úgy alakította ki, hogy a nő teste – fizikai-pszichológiai állapotától függően – befolyásolhassa a terhességvállalást. Manapság a megélhetéshez szükséges erőfeszítés már nem mindenütt játszik elsődleges szerepet ebben a fiziológiai döntésben; de például, a maratoni futóversenyekre felkészülő nők között gyakori az ovuláció szünetelése: elmarad a menstruáció.

Aligha van azonban bioetikai különbség az egyház által tiltott hormontabletta és az önmegtartóztatás (absztinencia) között, amelyet a katolikus egyház még akkor is elfogad, ha szándékosan a terhesség megakadályozására alkalmazzák – minden hónapban az ovuláció időszakában. Sőt az egyház a biológiai és pszichológiai tények ellenére nemcsak elfogadhatónak, hanem ajánlatosnak és hatásosnak tartja ezt az úgynevezett „ritmus metódust” mint fogamzásgátló módszert, amely szerint a nőnek épp termékeny napjain, kell szándékosan tartózkodnia a nemi kapcsolattól, s így ítél halálra egy-egy petesejtet.



A beágyazódás hormonális elősegítésének fiziológiai megakadályozása nem ismerhető fel ilyen könnyen. Nem tudjuk tehát, hogy ez mennyiben függ a nő fizikai, illetve pszichológiai felkészültségétől (vagy felkészületlenségétől). A beágyazódás – miként az ovuláció – gátlására bioetikailag mindenképp elfogadhatónak tarthatjuk az endogén hormonokat másoló-utánzó, illetve hatásukat gátló hormonkészítmények használatát, hiszen ezek természetes, mindig a nő döntését szolgáló mechanizmusok működését támogatják.



Emberi, különösen keresztényi feladatunk az lenne, hogy biztosítsuk minden nőnek az Isten adta nemiség szeretetet építő gyönyörforrásának gyermekvállalás nélküli, biztonságos élvezetét. Mégpedig a fogamzásgátlás lehető leghatásosabb, fiziológiailag és lélektanilag legelfogadhatóbb eszközeinek vagy gyógyszereinek a segítségével, hogy a legjobb esetben is kockázatos és fájdalmas művi abortuszok számát visszaszoríthassuk a mai gyakoriság kis töredékére. Viszont megértéssel, minden gyógyászati és lelki támogatást megadva kell fogadnunk azoknak a nőknek a döntését, akik elővigyázatosságuk, vagy éppen akaratuk ellenére – nemi erőszak következtében – estek teherbe, vagy egészségi-lélektani okokból nem képesek vállalni terhességüket, hogy amikor készen állnak a gyermek vállalására, testi és lelki sérülés nélkül tehessék meg azt. A mi demográfiai helyzetünkben különösen fontos, hogy amikor egy nő lelkileg és helyzetében megérett rá, egészséges gyereket szülhessen, s nem is egyet.



Bioetikai, biológiai, orvosi, jogi, lélektani – és szinte minden más mérlegelhető szempontból – nagy különbség van a fogamzás, vagy a beágyazódás gátlása és a művi abortusz között. Mindezeken a szinteken úgyszintén nagy a különbség a korai és a késői abortusz között. Ezen is túl érrezük – erkölcsi megrendülésünk is tükrözi – a különbséget az abortusz és a csecsemő gyilkosság között, ami sajnos, csakúgy mint az abortusz, sokkal gyakoribb hazánkban, mint a nyugati országokban. Ezért kétségtelenül nagyrészt a nemi oktatás elégtelensége felelős. De elégséges (szülői és iskolai) oktatás ezen a téren aligha várható el etikai normák széleskörű társadalmi elfogadása nélkül. A körlevélbe foglalt, teológiára épült etikai rendszer aligha nyerhet el ilyen konszenzust, hiszen a legtöbben eleve képtelenek vagyunk elfogadni a fogamzásgátlás és az abortusz egyöntetű tilalmát, valamint a priori érezzük a különbséget a korai és a késői abortusz, illetve az infanticide morális felelősége között. Széleskörű konszenzusnak – amely szükséges az adott kornak megfelelő erkölcsi normák kialakításához és elfogadtatásához – figyelembe kell vennie ezeket a különbségeket.



10. Az emberré válás fokozatossága és mérföldkövei



Mint már említettem is, igaza van a körlevélnek abban, hogy „Az emberi lénynek nincs olyan jól definiálható fejlődési állapota, amely elválasztaná egymástól a ’prae-embert’ (sic, de mondhatnánk: pre-embert) és az embert.” Ebből viszont nem vezethető le a mai katolikus tanítás, amely a „fogamzás-eseményt” teszi az emberré válás meghatározó lépésévé. Holott a biológia szerint ez (vagyis amit a körlevél „fogamzás-eseménynek” nevez) csak egy (emberi) zigótát hoz létre. Sok-sok kritikus, fontos „esemény” vagy „fejlődési állapot” sikeres túlélésére van szükség, (beleértve a további fejlődéshez már nem szükséges, vagy annak útját álló, az eredeti zigótából származó sejtek milliónak önfeláldozó öngyilkosságát, úgynevezett apoptózisát).



Emberré válásunk hosszú, rögös, sok veszélyt rejtő útján valóban nincs lépés, amely egymagában különválaszthatná a pre-embert és az embert. Ebből azonban nem vonható le a püspöki konferencia is hirdette következtetés – ez a pár évtizede vallott, de teológiailag sem alátámasztható katolikus nézet, hogy egy individuumot genetikailag feltételezhetően meghatározó első lépéssel, a diploid kromoszóma állományunkat tartalmazó zigóta kialakulásával emberré válunk! Valójában olyan folyamatban lesz ember belőlünk, amelyben minden lépés az előző sikeres megtörténtétől függ. Vagyis egyaránt fontos a női testben egy petesejt beérése, találkozása a férfiúi testből származó ondósejtekkel; a zigóta, majd a szederhólyag kialakulása, az ebből származó pre-embrió beágyazódása a méhfalba. Vagy a méhlepény kialakulása, amely a zigótából származó sejtek jelentős hányadából és a méhfal sejtjeiből keletkező kettős genetikai identitású, a magzat parazitikus életformájához elengedhetetlenül fontos, de megszülése után általában kidobott, vagy nyersanyagaiért feldolgozott szerv. E csodálatosan bonyolult, az egyszerű növekedést messze meghaladó folyamatban a fejlődéstan eszközeivel sok más, a különböző szervek kialakulásában kritikusan fontos lépést is felismerhetünk. Ezeknek hibátlanul kell követniük egymást ahhoz, hogy életképes legyen az újszülött.



Pedig az emberré válás biológiailag és jelképesen is döntő lépése nem ragadható meg teljességében, ha a folyamatot csak a petesejt megtermékenyítésétől a születésig követjük. Az élet lényegét – az emberré válás folyamatában a legfontosabb lépést – csak az élet örökkévaló ciklikusságának – mondhatjuk ciklusának – folytonosságában ismerhetjük fel. Ehhez azonban egy teljes életciklust kell követnünk, megfigyelnünk. Mondjuk az ovum és az ondósejtek (spermiumok) útnak indulásától az új nemzedékben bekövetkező azonos eseményig. Így kiviláglik, hogy mit tarthatunk a pre-embert az embertől elválasztó, meghatározó „eseménynek”, ha mindenképpen találni akarunk egy ilyen mozzanatot a folyamatos fejlődésben.



11. Az első lélegzet metaforikus (bibliai) és élettani jelentősége



Eleink már évezredekkel ezelőtt felismerték az első lélegzetvétel jelentőségét, és Mózes I. könyvében metaforikusan meg is jelenítették: „És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”

Ez azonban nemcsak szimbolikusan van így. Ellenkezőleg. A metafora egyértelműen a lehelet, a lélegzetvétel életadó szerepének felismerésére épült. Ha nem ismerhették is eleink a méhen belüli élet valóban parazitikus természetét, elképzelésük, hogy a férfi magva úgy növekszik az anyaméhben, mint növények magva a földben, mégsem esett messze ennek a függőségnek a felismerésétől. És még ha nem ismerhették is fel a testbe áramló oxigén nélkülözhetetlen fiziológiai szerepét, azt minden bábasszony mindig is tudta, hogy a magzat, amely percekkel megszületése után nem szívja magába első lélegzetét, az nem marad életben, nem válik emberré.



Ma már tudjuk, hogy az első lélegzetvétel nemcsak metaforikus és életadó, de embervoltunkra nézve sarkalatos, biológiai természetünket átalakító jelentőségű. Az ember ugyanis szabadon élő, szárazföldi, levegőt lélegző, fizikailag elkülönült, de társaival kommunikáló – méghozzá a lélegzés által lehetővé tett, az állatoktól őt megkülönböztető beszéddel kommunikáló – társas lény. Úgyszintén megkülönböztet minket az állatoktól az érzelmi állapotunkat kommunikáló, azt fájdalmasabb pillanatokban enyhítő sírás, amelyet szintén a lélegzés tesz lehetővé. Gyakran éppen a felsírás jelzi a légzés beindulását, vagy azt (a felsírás provokálását) használják az orrba fujt levegő helyett annak megindítására. Nemrég elnyert biológiai ismereteink alapján kétségtelenül el kell fogadnunk, hogy – mint minden más emlős állatét –, a mi testünk embrionális, majd magzati kialakulását is génjeink és az anyatest teszi lehetővé. Ez azonban nem azt jelenti, hogy el kell vetnünk a bibliai történet metaforikus üzenetét, amely emberré válásunkat első lélegzetünkhöz köti.



Talán érdemes itt megemlíteni – emberré válásunkról szólva – az újszülött felsírása mellett első mosolyát is, mert ahogy az anya táplálja gyermekét, szeretettel adott mellével, úgy táplálja mosolyával az újszülött anyját és környezetét. Tarthatjuk az anya és gyermeke egymásra mosolygását egyfajta szerződésnek, amelynek jelentőségét szintén kifejtem a választásról és gyermekvállalásról szóló, készülő könyvemben.



12. Vérkeringésünk átalakulása a magzati, parazitikus rendszerből a szabadon élő emberi keringési rendszerre



Vissza kell térnünk a légzéshez, amely lehetővé teszi független létünket, mert itt sokkal többről van szó, mint bibliai szimbolikáról: az első belégzéssel indul meg a magzati életünket jellemző átalakulások, metamorfózisok utolsó epizódja: vérkeringési rendszerünk átalakulása. A magzat parazitikus életformáját szolgáló, a fejlődéshez szükséges tápanyagokat és oxigént a méhlepényen keresztül nyerő, a tüdőt megkerülő vérkeringésünk átalakul, elkerüli a görcsösen összeszűkülő véredényeket a köldökzsinórban – amelyet az anyaállat átharap, vagy a szülész átvág – ezzel is függetleníti az újszülöttet, és a vér ettől kezdve minden keringéskor teljes egészében átfolyik a most már lélegző tüdőn. Ez az átalakulás több, kritikusan fontos lépésből áll Ha minden jól megy, bizonyos hormonok segítségével a ductus arteriosus – a tüdő vérkeringését megkerülő véredény – összeszűkül, a szív jobb és bal felét a magzati életben összekötő nyílás bezárul; következésképp a szerveinkből a szív jobb felébe visszatérő vénás vér teljes egészében átmegy a tüdőn, ahol oxigénnel telítődik, mielőtt a szív bal oldalán keresztül visszatérne testünk szerveihez. Így válik az emberi magzat, önálló, lélegző, életre képes emberré.



Az újszülöttek csekély hányadánál ez az átalakulás egyáltalán nem, vagy csak nagyon is részlegesen történik meg a légzés megindulásával: ezek az úgynevezett kék bébik. Ugyanis, ha nem alakul át a vérkeringés, vérük az oxigénhiány miatt az arteriális oldalon is sötét színű marad. A „kék bébik” nemrég még képtelenek voltak a normális életre. Manapság hormonok adagolásával mesterségesen nyitva tarthatjuk a ductus arteriosus-t mindaddig, míg sebészek el nem zárják a két pitvar közötti nyílást.



13. Emberré válásunk utolsó állomása : emberségünk beteljesülése



Azt mondom tehát, hogy ezzel az egyetlen, teológiai szempontból legszimbolikusabb, biológiailag legdöntőbb eseménnyel, első lélegzetünkkel válunk emberé? Nem. Ellenkezőleg: azt állítom, hogy épp úgy, mint az evolúciónk maga, minden életciklus meghatározó események hosszú sorából álló folyamat: élő sejtek létrejötte élő sejtekből, majd azok egyesülése, osztódása, illetve némelyek pusztulása, mások átalakulása… Mindezekből fokozatosan alakulunk emberi embrióvá, magzattá, újszülötté, gyermekké, ifjúvá, szülővé, majd halandóságunkat elfogadó emberré, vagy éppen nem elfogadó, szánalomra méltó nyomorulttá. Mondhatnánk: emberré válásunk, elnyert emberi méltóságunk beteljesülése az, ahogyan elfogadjuk – és példánkkal másokat is segítünk elfogadni az élet végességét.



Emberré válásunk kezdete az első – és beteljesülése az utolsó lélegzetünk: az, ahogy átadjuk helyünket az utánunk jövőknek.



14. A gradualizmus princípiuma és bioetikai implikációi



A kereszténység két évezredén át folyt a mindmáig sehová sem vezető teológiai-filozófiai polémia a lélek testbe árasztásának, vagy animációnak az időpontjáról (lásd pl. a körlevél 18. bekezdését). Ennél többre mennénk önmagunk megértésében, életcélunk felismerésében, a felelősség vállalásában a magunk és utódaink jövendőjéért, ha elfogadnánk az újabb természettudományos ismeretekre építhető folyamatosság, fokozatosság elvét. Vagyis a gradualizmus princípiumát, mely meghatározóan nyilvánul meg a természetben. Példának okáért abból, hogy milyen pazarló gondatlansággal hagyja sok faj védtelenül megtermékenyített tojásai ezreit. Sőt bizonyos fajoknál a kifejlett utódok nagy többsége is pusztulásra van ítélve. Például tengerpart meleg homokjába beásott tojások ezreiből kikelt párszáz teknős közül alig pár tucat éri el a rájuk váró ragadozó madarak elől menekülve a tenger védelmét. A csordákban élő emlősök és az őket követő ragadozók is úgy fejlődtek ki, hogy azok a csorda legértékesebb, ivarérett tagjait sokkal nehezebben ejthetik el mint a legfiatalabbakat vagy legidősebbeket. Így jut is, és marad is. A folytonosság, az evolúció és az élet örök ciklusa fenntartható. Jobban megértenénk a természet rendjét ha nem a teremtés metaforikus hatodik napját vagy életciklusunk egy kiragadott eseményét – a megtermékenyítést – tartanánk emberré válásunk csodájának. Az igazi csoda a biológiai és társadalmi evolúció meg nem szűnő folyamata és annak megismétlődése mindannyiunk fokozatos egyéni, fejlődésében, emberré válásunkban.



15. Emberré válásunk folyamatának különböző szakaszait megillető jogok és védelmek, valamint a magzatvédelem fogamzás előtti életre való kiterjesztésének az imperativusza



Mindezzel vajon azt állítom, hogy az emberi ivarsejtekre, a megtermékenyített petesejtre (zigótára), az anyai méhfalra tapadt embrióra, az anyja véréből és szeretetéből növekvő magzatra, vagy a még részben mindig parazitára jellemző vérkeringésű újszülöttre sem terjed ki semmiféle emberi jog? Mégpedig mindaddig, amíg nem válik társadalmunk öntudatos tagjává – emberré? Hogy az állam még az újszülöttre se terjessze ki védelmét?



Ellenkezőleg. Az újszülött, a csecsemő és a (független életre csak fokozatosan képes) gyermek körültekintőbb, s egyúttal más jellegű védelemre szorul. Ez más intézményeket (közületeket, intézeteket, talán hatóságokat és törvényi szabályozásokat) igényel, mint a felnőtt polgár oltalmazása. Demokratikus jogállamokban ezt az újszülött és a gyermek meg is kapja. Gondoljunk a szakosított egészségügyi ellátásra, az anyakönyvezésre, a gyámhatóságra. Az ivarsejtek védelmére azonban aligha alapíthatunk hasonlóan sajátos, „alany-specifikus” intézményeket. Az állam aligha szavatolhatja – hasonló eszközökkel semmiképpen! – minden egyes petesejt regisztrálását, túlélési lehetőségének biztosítását: jogát a megtermékenyítésre, megtermékenyülésre. Az állam nem nyújthat egyenlő védelmet az újszülöttnek, akinek létezéséről tud, és a zigótának, amelyről még az őt a méhében hordozó anyának sem lehet tudomása.



A gradualitás biológiai törvényszerűségének, vagyis emberré válásunk fokozatosságának követelménye, hogy az emberi életciklus minden stádiumában mások a jogaink, más védelemre szorulunk. Csak nagykorúságunkkal nyerjük el például a közéletben való teljes értékű részvétel, a szavazás jogát –, a kiskorúnak viszont fokozott egyéni védelmet nyújt a törvény, szemben az ivarsejtek kollektív védelmével.



„A katolikus egyház az emberi életet a fogamzás eseménytől kezdve védendőnek tartja, és személyiségi jogok elismerését kívánja meg a fejlődő ember számára, függetlenül attól, hogy a különböző korok egyes szerzői a halhatatlan szellemi lélek jelenlétét az emberi egyedfejlődés melyik szakaszától állítják” – olvashatjuk a Körlevélben ( 41. bekezdés). Eltekintve a „szellemi lélek” kifejezés értelmezésétől, értelmezési nehézségeitől, főként a laikus olvasó számára, a mondat utolsó részéből arra következtethetünk, hogy a „fogamzás eseménytől” számított védelem igénye nem teológiai princípiumokon, megfontolásokon, hanem biológiai folyamatok (félre)értelmezésén alapul.



Azért feltételezem, hogy itt esetleg félreértelmezésről vagy félreértésről lehet szó, mert például a modern biológia és orvostudomány éppen azt hangsúlyozza, hogy a magzatvédelemnek optimálisan a fogamzás előtt sőt a gyermekvállalás eldöntése előtt kell elkezdődnie, hogy az organogenezis (az idegcső záródás) nagyon kritikus időpontjára az anya megfelelő táplálkozásának, vitamin-ellátásának és életvitelének hatása érvényesülhessen. Sajnos ezt a bioetikai imperatívuszt, parancsot nem említi a körlevél, pedig nagyon sok abortuszt vagy halálos születési hibát lehetne elkerülni az ez irányú oktatással, morális befolyással. Erre különösen szükség lenne, hiszen a törvényhozás aligha nyújthat ilyen, a gyermekvállalást tervező nők egyedien helyes táplálkozását, vitamin-használatát előíró védelmet. Habár, mint már említettem, fejlettebb országokban – így nálunk is – az állam a következő nemzedékek védelmét kiterjeszti az ivarsejtek általános, kollektív védelmére. Már a petesejt „beéréséhez” – amely megindítja az új ember kifejlődéséhez vezető folyamatot – szükséges az anyatest megfelelő hormonális, tehát táplálkozási és lélektani állapota, és feltételezhetően ez nemcsak az ovuláció kezdeményezését, hanem egész folyamatát befolyásolhatja. Mivel a magzatkezdemény tápanyagai a beágyazódásig, s a feldolgozásukhoz szükséges elemek azon túl is a petesejtből származnak, a magzatvédelemnek ki kellene terjednie legalább az ovulációs folyamat kezdetéig. Ezért is fontos a hatásos családtervezés, amelynek előfeltétele szintén a megfelelő nemi oktatás.



Vagyis a biológia mai álláspontja szerint az emberi életciklus minden szakasza – a petefészekben várakozó, majd havonta érlelődő petesejtek, és a spermiumok milliárdjait gyártó heréktől kezdve a magzaton át egészen a halálunk után esetleg transzplantálásra kerülő, örökbe hagyott szerveinkig – védelemre szorul. Ennek a védelemnek azonban másképp kell megnyilvánulnia minden, egymástól eltérő tulajdonságokkal bíró, igényeket támasztó, lehetőségeket nyújtó életszakaszban. És ez csak így lehetséges, még ha elfogadjuk is, hogy egy individuum létrejön a megtermékenyítés folyamán – ami természetesen csak akkor feltételezhető, ha individuumon csupán egyedi alkatot, külsőt, a test szöveteit alkotó fehérjék bizonyos csoportba tartozását értjük – kizárva az egyén fogalmából az egyedi emlékekkel és érzelmi kapcsolatokkal rendelkező elmét, szellemet.



16. Emberi jogaink fogamzásig való kiterjesztésének lehetetlensége és szükségtelensége



Az emberi jogok kiterjesztése a „fogamzás eseményig” e jogokkal járó védelmek, szolgáltatások – és az ezeket szolgáló intézmények – kiterjesztését is igényelné, mint például egy zigóta-gyámhatóság létrehozását. De a létező eszközökkel jogilag nem biztosítható életvédelmen túl, még milyen „személyiségi jogokat” terjesztetne ki az egyház az egyedfejlődés embrionális, vagy éppen pre-embrionális szakaszaira? És mi célból?



A jézusi tanítás szellemében ugyanis az egyháznak azt a álláspontot kéne képviselnie és hirdetnie, hogy csakis a szeretetkötelék nyújthatja azt a védelmet, amelyre rászorul, amelynek oltalmában optimálisan növekedhet, fejlődhet a magzat. Az egyházaknak e szeretet ápolását, gyarapítását kéne magukra vállalniuk, a jogok garantálását az államra hagyva. Vagy talán csak az én olvasatom szerint beszélt Jézus a szeretet megváltó erejéről és nem a jogról?

Ha ez a kötelék erős, a magzat jóléte az anya emberi jogain keresztül biztosított. Ha a szeretet nem erős, az állam, a törvényhozás ezt nem kényszerítheti az anyára. A szeretetet ugyanis sohasem tukmálhatjuk-parancsolhatjuk rá senkire. Kötelezhetünk valakit, hogy véghezvigyen olyan tetteket, amelyeket önként csak szeretetből tenne meg – például, hogy befogadjon valakit a házába –, de ettől még nem fogja szeretni a befogadottat. Sőt lehet, hogy gyűlölni fogja.



Hosszú évezredeken át isteni parancsnak tekintettük a mózesi útmutatást „…szeresd felebarátodat, mint magadat” –, és mire mentünk? Öldököltük egymást. Háborúkból kegyetlenebb háborúkba sodródtunk. Máglyákra vetettük a máskép gondolkodókat. Milliókat fosztottunk meg emberi méltóságuk utolsó foszlányaitól, mielőtt elvettük életüket is, mint valami poloskákét. Avagy talán növekedtünk szeretetben, az isteni parancsnak hitt szavak hatására? Aligha. Ezért kéne végre másképp értelmezni azokat a szavakat most, amikor már annyival többet tudunk, értően, a pszichénkről. Agyunk, és azon belül indulat és érzelem központjaink működéséről. Amikor végre kezdjük értékelni érzelmi intelligenciánkat.



Ideje, hogy próbáljuk megérteni, miként igyekezett a szeretet profétája, a názáreti Jézus tanításában, példamutatásában a törvény szavainak meghaladására. Ezt törekedtem megtenni Jézus-könyvemben, (A názáreti Izsák, Argumentum kiadó, 2002) amely szerint a mózesi törvénykönyv szavaihoz Ő hozzáadott egy apró szót, s ezzel tanítássá szelídítette a parancsot. Ez a szó a feltételesség szava volt, a „ha”: Ha szereted felebarátodat, mint magadat, nincsen szükséged törvényekre.



Jogállamban, rendezett népjóléti – egészségügyi, táplálkozási, lakhatási –körülmények között, aligha van szükség magzatvédelmi törvényekre, ha az anya szereti magzatát. Ha meg nem szereti, törvény erre nem kényszerítheti. Pedig most már tudjuk, hogy nemcsak az anya vérében lévő tápanyagok éltetik a magzatot, hanem a szeretete is, mivel a vérében keringő hormonok, médiátorok (közvetítő kemikáliák) többsége eljut a magzathoz.



Nem a zigótára, az embrióra, a magzatra kell kiterjeszteni emberi jogokat – hanem az anya jogaiba kell beépíteni olyan jogszabályokat, amelyek garantálják az ő fizikai, és elősegítik pszichikai, emocionális jólétét. Ennek szükségessége még nyilvánvalóbb, ha feltesszük a kérdést: tulajdonképpen milyen emberi jogokat terjesztetne ki az egyház a zigótáig? A szólásszabadság, vagy éppen a vallásszabadság jogát? Az önrendelkezési jogot?



17. Mi következne az emberi jogok kiterjesztéséből a fogamzásig?



Ha híveik mozgósításával, nyomásgyakorlással különféle egyházak elfogadtatnák a törvényhozással az egyeddé válás ilyen vagy olyan stációját az emberré válás pillanatának, és mondjuk a zigótát vagy az embriót felruháznák állampolgári jogokkal – az ebből eredő törvények teljesíthetetlen feladatokat rónának az államra. Vagy arra köteleznék, hogy a legalacsonyabb, (még teljesíthető) közös nevezőre hozza az életciklus minden fázisában a törvény alanyainak jogait és védelmét. Így a keresztény középkor társadalmi hierarchiájának legalsó fokán tengődők szintjére kéne szűkítenünk-szorítanunk e jogokat, az állampolgárok védelmét. Vagyis fel kellene adnunk a nagy részét annak, amit a felvilágosodás óta a demokratikus jogállam kialakításában elértünk.



18. Demokratikus állameszményünk, államformánk, szekuláris törvényhozásunk és a laicitás védelmének imperatívusza



Ha némely egyház teológiai alapon mégis egyenlő jogokat és védelmet követel életciklusunk minden szakaszában vagy szakaszának, ezt a kánonjogon belül és hittételek által hívei számára akár kötelezővé is teheti. Az Isten előtti felelősség elve alapján bármilyen jog és védelem kiterjeszthető azokra az életszakaszokra is, amelyek létezéséről sem az egyház, sem az állam nem tudhat. Sőt. A hívő ember esetében az egyházi tilalom megszegésének a puszta szándéka is büntethető, mégpedig a bűntudat gyakran egész életen át tartó gyötrelmével az evilági létben, vagy az örök kárhozat félelmével. Még akkor is, ha ez a véghez sem vitt szándék be nem vallott és bizonyíthatatlan, hiszen Isten mindent lát, és még gondolatainkat sem rejthetjük el előle

Ez azonban szintén csak a vallás követőire tartozik. De minden demokratikus, tehát szekuláris államban vigyáznunk kell arra, hogy egy vallás követői ne törekedhessenek hittételeik, kánonjoguk kiterjesztésére az állam (például jogi) intézményeire, esetleg épp a szekuláris törvényhozás útján. Tudjuk a múltból, hogy ez hová vezethet



A fogamzásgátlás, a nő önrendelkezési joga és a körlevélben szintén elítélt jogunk a jó halálhoz természetesen nem azt jelenti, hogy az állam bárkit is kötelezhet e jogok gyakorlására. Vagyis az állam nem állhatja útját az egyházak igényének, követelményének, hogy híveik – a hatályos állami törvények tiszteletben tartásával –, a hittételekből levezetett szigorúbb, akár alkotmányos jogaikat korlátozó normáknak is megfeleljenek. Ez nyilvánvaló az állam és agyház elválasztásának, a laicitásnak minden demokratikus alkotmányban szereplő alapelvéből. Vigyáznunk kell azonban, nehogy e hittételek – az egyházállam szakrális évezredei után nehezen elnyert – jogaink újbóli korlátozásához vezessenek. S nehogy e tételek hívei elállják utunkat a még kivívandó jogainkhoz. Például a jó halál jogához.



19. Más bioetikai témakörök



A körlevél három témaköréből az elsőre (12-67 bek.) – az abortuszt és fogamzásgátlást érintő, biológiai konceptusokra épülő etikai tételekre – korlátoztam elemzésemet. A második témakör az eutanázia. Miután a dokumentum helyesen definiálja a görög eredetű kifejezést, mint jó halált, az elfogadhatatlan rosszként szól róla. Mérlegelésnek helyt sem ad. Meg sem említi a keresztény segítségnyújtás kiterjesztését azokra, akik beteltek az élettel, és végső állapotukban már nem választhatnak élet és halál között, hanem csak jó és rossz halál között.

Bár a Körlevél kiáll a „terápiás túlbuzgóság” ellen (68. bekezdés) és elfogadja a kezelés feladását, ha folytatásával a „gyötrelmes létállapotot hosszabbítják meg”, elveti a segítségnyújtás lehetőségét azoknak, akiknek – mert olyan betegségben szenvednek – a kezelés beszüntetése (a „passzív” eutanázia) csak növelné aszenvedésüket és nem hozhatja meg számukra a jó halált.



A megkülönböztetés az úgynevezett passzív és aktív eutanázia között nemcsak alkotmányellenes, diszkriminatív, hanem nyilvánvalóan hipokrita, önámító nézet, mert jól tudjuk, hogy a legtöbb esetben a „passzív” jó halált csak sebtében túladagolt (narkotikum) fájdalomcsillapító hozza meg. Erről az etikailag és alkotmányosan elfogadhatatlan diszkriminációról és a jó halálhoz való jogunkról több ízben írtam (Jó halál vagy kínhalál? (Népszabadság, 2003 május 13, 16. oldal). Miért nem fogjuk a haldoklók kezét? (Magyar Hírlap, 2003 szeptember 27-28, 21. oldal). Eutanázia avagy jó halál. (Magyar Hírlap, 2003 április 29, 17. oldal)A remélhetőleg ez év tavaszára elkészülő eutanázia könyvem a szokásos „passzív vs. aktív” témakörön túl kitér arra, hogy miként lehet felkészülni a jó halálra, milyen intézmények – és milyen rítusok – szükségesek ehhez, továbbá foglalkozik életünk minden szempontból jó végével: az euteliával.



A körlevél harmadik témaköre a molekuláris genetika, a géntechnológia és génmanipuláció. Polémikus értelmezésük, bioetikai vonzatuk elemzése olyan szakmai felkészültséget igényel, amely a legtöbb olvasóra aligha lehet jellemző. Bevallom: noha több mint harminc évet szenteltem a biológiai és orvosbiológiai kutatásnak, nincs olyan, teljes körű szaktudásom e nagyon gyorsan növekvő területen, amely szükséges lenne gyógyászati előnyei és esetleges etikátlan alkalmazásának a mérlegelésére. Legfeljebb felhívhatnám a figyelmet e technológia veszélyeire – túl azokon, amelyek a körlevélben szerepelnek. E veszélyekről azonban már több mint két évvel ezelőtt nyilatkoztam egy interjúban (Ketyeg a génbomba, de még nem robban; V. Bálint Éva: Magyar Hírlap, 2000. július 15. 12-13. oldal) az emberi géntérképnek szerintem túlértékelt beharangozása okán. Már akkor ajánlottam-javasoltam e kérdéskörrel foglalkozó, széleskörűen, alaposan képzett, különböző diszciplínák képviselőiből álló etikai bizottság felállítását.



A püspöki konferencia teológiai szempontból nyilván nagy szakértelemmel nyúlt ezekhez a kérdésekhez. E rész kidolgozásában a molekuláris biológia és genetika tudoraira is nyilvánvalóan támaszkodott. Nevüket azonban sajnos nem közlik, így e témakör folyamatosan kibontakozó, fejlődő részeinek a tudományos hitelességét – és az azokban rejlő veszélyeket – nehéz megítélni.

Vannak azonban a géntechnológiának diagnosztikai területei, amelyek nem irányulnak növényi, állati vagy emberi gének megváltoztatására, idegen gének beültetésébe a létező génállományokba. E technológiák nem rejtenek távlati veszélyeket. Némely területen el is fogadja a körlevél ezeknek a diagnosztikai technikáknak a továbbfejlesztését, csak kellő elővigyázatosságot sürget – nagyon helyesen – például a személyi jogok védelmére.



Viszont a prenatális diagnosztikára vonatkozóan ezt olvashatjuk: „Az a szakember, aki a vizsgálatok elvégzésével és az eredmény közlésével szándékosan hozzájárul ahhoz, hogy a magzati vizsgálatok lehetséges következménye abortusz legyen, az erkölcsi rosszal történő tiltott közreműködés bűnét követi el…” (60. bekezdés). Ez az álláspont kerékkötője lehet a prenatális diagnosztika üdvös fejlődésének, amely lehetővé tenné az életképtelen – például a hiányos agyú (anencephalic) vagy nyitott gerincű – magzatok egyre korábbi felderítését a korai abortusz érdekében. Az egyház ugyanis teológiai alapon – vagy a biológia helytelen teológiai értelmezése alapján – nem tesz különbséget a korai és kései abortusz között. Ezzel szemben orvosi (sebészeti), és lélektani szempontból ilyen esetekben mindenképpen arra kéne törekednünk, hogy a biztos diagnózis, és biztonságos – a nőt testileg-lelkileg kímélő – terhesség-megszakítás minél korábban történhessék meg. Ez biológiai, fajfenntartási szempontból is elvárható, hiszen a korai abortusz lehetővé teszi az egyed mihamarabbi visszatérését a reproduktív ciklusba.



20. Konklúzió



A bioetika műszónak két értelmezése lehetséges: 1. Az erkölcsi elvek rendszerének, vagyis az etikának az az ága, amely a biológiai princípiumok és alkalmazásuk erkölcsi, etikai vonzatával foglalkozik. 2. Olyan etikai rendszer, amely a modern biológia – az evolúció, a növény- és állattan, az élettan, lélektan, antropológia, és ökológia – – ismereteire, elveire épül. Ilyen értelemben remélhetjük, hogy a bioetika a harmadik évezred társadalmának meghatározó pillérévé válik.



A körlevél szövegében, koncepciójában mind a két megközelítés felfedezhető, de nagyon nehéz olyan következtetéseket követni vagy elfogadni, amelyek részben tudományos – tehát bizonyítható vagy cáfolható – megállapításokra, racionális tételekre épülnek, részben pedig sem nem bizonyítható, se nem cáfolható isteni kinyilatkoztatásra és hittétekre. Ennél is zavaróbbnak találtam, hogy négy olyan területtel foglalkozik a dokumentum, amelyek megítélésem szerint más és más megközelítést igényelnének. Az első három – a fogamzásgátlás, a (korai) terhesség megszakítás és az eutanázia – elsősorban az egyéni önrendelkezési jog kérdéskörébe tartozik, és sok évszázados gyakorlásuk folytán a következményeik felmérhetőek. Ezzel szemben a negyedik témakör, a molekuláris genetikának nevezett új tudományág olyan Pandóra szelencéjét nyit meg, amelynek hosszú távú következményei ma felmérhetetlenek. A sejtmagban rejlő genetikai információk manipulációja olyan következményekkel járhat, amelyek – ellentétben az atommag manipulációjából származó, potenciálisan saját kiirtásunkra képes, de felszámolható technológiával – visszafordíthatatlanok lehetnek.



Elkerülhetetlennek tartom, hogy korlátokat szabjunk, ha nem is a molekuláris genetika tudományának, de az abból származó, profit motiválta mindenre hajlandó géntechnológiának. Nem-diktatorikus államformákban, tehát demokráciánkban, ezek a korlátok csak akkor lehetnek hatásosak, ha társadalmi konszenzusra épülnek, amely csak széleskörű ismeretterjesztés és polémia útján jöhet létre. Az, hogy a körlevél a társadalmilag elfogadott fogamzásgátlás egyházi tilalmát hangsúlyozza, hogy elutasítja az első trimeszteri és a későbbi abortusz közötti, jogilag is elfogadott megkülönböztetést, és elutasítja a rendszeresen – bár nem nyíltan – gyakorolt eutanáziát, aligha segíti elő egy „bioetikai” konszenzus kialakítását.



Sajnálom, hogy tudományos testületek helyett elsőként a katolikus egyház foglalt állást arról, hogy a molekuláris genetika különféle alkalmazási területeit, eljárásait elítéljük-e, avagy elfogadhatónak tartsuk. Bár ez az első megnyilatkozás eléggé visszafogottnak tűnik, hiszen elismeri az új tudományág potenciális benefíciumait a diagnosztikában és betegségmegelőzésben, vagy éppen a gyógyászatban. Emlékeznünk kell azonban, hogy mi történt a tudománnyal perzsa—görög–római aranykora után, az egyház és állam-egyház uralta középkorban: nemcsak, hogy stagnált, de sok ága teljesen kiszáradt. Még az ókori tudományok könyveit is elégették – talán gyújtósként a másképp gondolkodók máglyája alá – vagy lakat alatt tartották.

Nem elég, ha a Pápa bocsánatot kér a múlt hibáiért, azokból tanulnia is kell az egyháznak. Be kell látnia, hogy saját küldetése --a szeretet megváltó erejének a hirdetése -- érdekében is jobb, ha nem veszi ismét magára a felelősséget a tudományok megregulázásáért. Lehet, hogy a molekuláris genetikának éppen abból a fejleményéből kerül majd ki a következő „mégis mozog a föld”, amelyet teo-etikai alapon az egyház elfogadhatatlannak tart.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A lengyel kormánypárt nem állít jelöltet a meggyilkolt gdanski főpolgármester helyére

A lengyel kormánypárt nem állít jelöltet a meggyilkolt gdanski főpolgármester helyére

11 kérdésre vár választ Szél és Hadházy az MTVA vezérigazgatójától

11 kérdésre vár választ Szél és Hadházy az MTVA vezérigazgatójától

A gyilkos, aki az áldozatai szemébe néz

A gyilkos, aki az áldozatai szemébe néz

Kézilabda-vb: „Belehaltunk a mai mérkőzésbe”

Kézilabda-vb: „Belehaltunk a mai mérkőzésbe”

Szereti a Call of Dutyt? Egy hétig ingyen lehet játszani az új résszel, csak le kell tölteni

Szereti a Call of Dutyt? Egy hétig ingyen lehet játszani az új résszel, csak le kell tölteni

Bayer kifizeti, de bocsánatot nem kér Hadházytól

Bayer kifizeti, de bocsánatot nem kér Hadházytól