Amikor Felix Baumgartner úgy megpörgetett egy helikopterrel, mint soha senki

A családom és a barátaim, ismerőseim évtizedek óta tudják rólam, hogy megszállottan rajongok mindenért, ami repülés, és kapcsolódik az ég meghódításához.  

Mondhatni elég komoly gyűjteményem van mindenféle repülős „kacatból”. Bőven száz fölötti különböző úgynevezett „patch”, vagyis a leginkább katonai pilóták által viselt színes, hímzett, a világ különböző tájairól, légierő-alakulatoktól és az ott szolgáló pilótáktól szerzett felvarró büszke tulajdonosa vagyok, de van a birtokomban gázturbinás hajtóműlapáttól kezdve a Lufthansa egyik forgalomból kivont Boeing 747-es repülőgépének törzséből készített „aviation tag”-en át egy különleges ballon darabjáig igen sok ereklye. 

De ezek csak anyagok, textil, fém, műanyag, ezektől még semmi nem fog repülni. 

A repülés kulcsa ugyanis az emberek egy különleges kasztja, a „repülőember”. 

A repülőember egy különleges fajta, olyan, aki odafenn, a felhők között-fölött érzi igazán jól magát, ha meg idelent van, akkor is legalább az egyik szemével az eget lesi. 

A repülőembert a hétköznapi forgatagban bármikor fel lehet ismerni, ugyanis ha egy repülőgép húz el odafent – akármekkora is legyen az a gép –, szinte biztos, hogy bármit is csináljon éppen, ez az embertípus felkapja a fejét, és megnézi azt a gépet, és persze szakmai szemmel vizslatja, hogy odafent a szűk kabinban a kormány mögött ülő kolléga mit és hogyan tesz éppen. 

Felix Baumgartner – amikor épp nem odafönt, a felhők között szárnyalt szabadon – bizonyára elég sokat nézhetett felfelé, ugyanis ha valaki, akkor ő volt a nagybetűs repülőember, aki nem véletlenül mondta magáról:

A levegő az igazi otthonom.  

Rengeteg rekord fűződik a nevéhez. A teljesség igénye nélkül:

• ő volt az első ember, aki 1999-ben ejtőernyővel leugrott a világ – akkori – legmagasabb épületéről, a Kuala Lumpur-i Petronas-ikertoronyról;
• ő volt az az ember, aki 2003-ban – természetesen a történelemben először – egy mindössze 1,8 méteres fesztávú, szénszálból épített szárnyat a hátára erősítve Dover fölött kiugrott egy majdnem 10 km magasan és 350 km/h sebességgel szálló repülőgépből a –40 fokos sztratoszférába, és bármilyen hajtómű vagy egyéb meghajtás nélkül egyszerűen átvitorlázott a La Manche csatorna fölött, végül mintegy 14 perccel később ejtőernyővel leszállt Calais térségében. 

Jómagam a Petronas-toronyból végrehajtott ugrásnál (ez látható az alábbi videón) figyeltem fel rá, de komolyabban a csatorna átrepülésekor kezdtem el követni a „munkásságát”. 

Amikor híre ment, hogy megpróbálkozik a világ „legmindenebb” (a legmagasabbról végrehajtott, a leggyorsabb szabadesésben elért sebesség, a hangsebesség első eszköz nélküli átlépése, a leghosszabb szabadesés stb.) ejtőernyős ugrásával, egyfajta földön ragadt repülős emberként folyamatosan figyeltem a fejleményeket, és lázasan vártam, hogy élőben láthassam a csúcsdöntéseket. 

Aztán sajnos aznap éppen máshova szólított a kötelesség. Akkoriban a Nemzeti Sport fotóriportereként dolgoztam, 2012. október 14-én este pedig Székesfehérváron, egy Alba Volán-jégkorongmeccsen kellett fotóznom. A meccs alatt azonban végig ment a palánk mellé letett laptopomon az élő stream, szerencsére maga az ugrás valamelyik harmad végére esett, így végül nem maradtam le az évek óta várt eseményről.

Hol ámulva, hol döbbenten, összeszorult gyomorral néztem a közvetítést, a közel 40 kilométer magasba emelkedett ballonból történő kiugrástól kezdve Felix vérfagyasztó bepörgésén át, majd ahogy megoldotta ezt az életveszélyes szituációt, egészen az ernyő nyílásáig és a biztonságos földet érésig.

Az említett bonyodalom éppen akkor történt, amikor szabadesés közben átlépte a hangsebességet, ekkor elvesztette a stabilitását, először lassan elkezdett forogni, majd a hátára fordult, és irányíthatatlannak tűnő, nagyon gyors, összevissza pörgésbe kezdett, későbbi elmondása szerint kis híján el is ájult – ez a rész itt látható: 

Az ugrás végül teljes sikert hozott, sőt, Baumgartner az eredetileg célként kitűzött értékeket messze meghaladó rekordokat állított fel.

Bő egy évvel ezután eljutottam a repülés egyik szentélyébe, a salzburgi repülőtéren található Hangar 7-be, ahol a Red Bull repülős osztálya, a világhírű Flying Bulls főhadiszállása van.

Ez a csapat a különböző sportrepülőgépeken kívül igazi ritkaságokat üzemeltet, például második világháborús B-25-ös bombázót, a legendás P-38 „Lightning” kéttörzsű vadászgépet vagy épp a csendes-óceáni hadszíntéren a japán császári légierőt alaposan megritkító típust, a szintén legendás „tört sirályszárnyú” Chance Vought F4U-4 „Corsair”-t. 

És bár maga a látogatás is olyan volt a magamfajtának, mint egy kisgyereknek a játékbolt, ezt még lehetett fokozni. Véletlenül épp a legjobb időszakban érkeztem a Hangar 7-be: a Stratos-ugrás évfordulója közelében jártunk, és a cég shopjába néhány darabot eladásra tettek ki abból a ballonból, amely egy évvel azelőtt 39 045 méteres rekordmagasságba emelkedett, és amelyből Baumgartner végrehajtotta az ugrását. Természetesen egy darab haza is jött velem a „lufiból”, valamint szert tettem egy, az ugrás tiszteletére limitált darabszámban gyártott sapkára is.

A Felix Baumgartner által használt szakafander a Hangar 7 látogatóközpontjában kiállítva

AFP / Alexander Klein

De ugyebár ez csak egy darab speciális műanyag meg egy darab textil, hiszen a repülés kulcsa maga az ember. 

És nem is kellett sok időnek eltelnie, bő fél évvel később összejött az, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor egy zenerajongó találkozik a kedvenc előadójával, mégpedig úgy, hogy felmegy mellé a színpadra, és a rocksztár csak neki énekel. 

Az akkoriban minden évben május elsején megrendezett, Nagy Futam nevű autós show és repülőnap keretében a Flying Bulls is Budapestre érkezett, és egy meglepetésvendéget is elhoztak: Felix Baumgartnert, aki a bő másfél évvel azelőtti rekordhalmozó ugrása okán akkorra már igazi világsztár volt.

A Budaörsi Repülőtéren néhány újságírót elvitt a Red Bull PR-csapata repülni, a legszerencsésebbeket pedig maga Felix reptette meg a legendás Bo-105-ös helikopterrel.

Ez az a helikopter, amelyet a Flying Bulls néhány – a leghajmeresztőbb mutatványok végrehajtására jogosítást szerzett – pilótája a helikopteres repülés normális paramétereit meghaladó manőverekre tud késztetni. Ezzel vitt el néhány szerencsést, köztük engem és mások mellett a dumaszínházas Kiss Ádámot Felix Baumgartner egy jó húszperces körre.

De milyen körre! 

Felix szinte mindent megmutatott, amit a géppel meg lehet csinálni. Megálltunk jó magasan, majd a függeszkedésből előrebillent a gép, és zuhanásban gyorsult fel, majd éles jobb-bal fordulók, megint fel, „leborítás”, túldöntve a helikoptert a kilencvenfokos bedöntésen is – tisztára olyan volt, mintha a Kék Villám című legendás mozifilm egyik légi csatájában lettünk volna.

A többiek ezt a legalább 4D-s mozit nem annyira élvezték, mint én, ami azért érthető, de szerintem ha máskor nem, legalább a landolás után már nekik is leesett, hogy ezt a mutatványt azért kár lett volna kihagyni.

És Baumgartner csak mosolygott és mosolygott, valami olyan elképesztő higgadtság és lazaság sugárzott belőle, hogy az ember tényleg érezte: ő itt van otthon, a levegőben.

Ahol aztán elkészült ez a közös szelfi, amelyet azóta is nagy becsben tartok:

Veres Viktor és Felix Baumgartner

Veres Viktor

Ez az én személyes történetem a csütörtökön elhunyt Felix Baumgartnerről.

Talán nem kegyeletsértő azt mondani, hogy a levegő rocksztárját otthonában érte a halál, ugyanis az eddig napvilágra került információk szerint Felix Baumgartner épp siklóernyőzött, amikor a szíve megállt, és az irányítás nélkül maradt ernyőjével egy szálloda medencéjébe, egyes források szerint a medence mellé, egy faépítményre zuhant. 

Néha igazán magasra fel kell jutnod ahhoz, hogy megértsd, milyen kicsi is vagy!

– mondta egyszer. Ha valakinek, akkor neki ez biztosan sikerült. Nem nehéz elképzelni, hogy valahol most is ott van fent.

Kék eget, Felix Baumgartner!

Nyitókép: AFP