Magyarországon az első európai választási a Fidesz – MPP nyerte meg, de néhány politikai elemző győztesnek kiáltotta ki az ellenzéki MDF-et és a kormánypárti SZDSZ-t is. Csak megszorítással osztom ezt a véleményt: talán nem pirruszi a kispártok „győzelme”, de mindenképpen csalókák a jó eredmények. A választók visszaigazolták ugyan a kispártoknak, hogy szükség van rájuk, mégsem sikerült nekik valódi áttörést elérniük. Ez akár azt is jelentheti, hogy a valamikori rendszerváltó pártoknak a két év múlva esedékes választásokig, sőt, minden bizonnyal azután is, szembe kell nézniük a kispártiság nehézségeivel. A választások tétjét számukra továbbra is a lét–nem lét, az önállóság–betagozódás kényszerpályái határozzák majd meg.

Az Európai Parlament választási rendszere kedvez a kispártoknak. Az egyfordulós listás szavazás a szavazót (aki a parlamenti voksoláson megfontoltan viselkedik, mert nem szeretné, ha szavazata elveszne) könnyelműbbé tette: most igazán hallgathatott a szívére, és arra szavazhatott, aki számára kedves volt. Nem jött rosszul a kispártoknak az alacsony részvétel sem, hiszen általában nekik van a legtudatosabb és a legaktívabb közönségük. Ennek ellenére sem az SZDSZ-nek, sem az MDF-nek nem sikerült az igazi nagy áttörés. Ha nem tartjuk persze annak, hogy sikerült egyáltalán képviselőt bejuttatniuk az EP-be.

A hat év után először egyedül induló, Dávid Ibolya vezette MDF a mostani eredményével bizonyította Orbán Viktornak, hogy a jobboldali szövetségalkotásnál számolnia kell a saját pártján kívüli erőkkel is. Ám a párt aligha gondolkodhat saját lista állításán a két év múlva esedékes országgyűlési választáson. Az MDF mostani eredményével azt érte el, hogy 2006-ban egy számára is kedvező választási megállapodást kössön a Fidesszel. Nagyjából hasonlót a 2002 évihez. Dávid Ibolya kockázatos taktikája bejött, de a mivel a Fidesz besöpörte az elnyerhető mandátumok felét, most nyilván az elnök asszonynak hangnemet kell váltani, az MDF visszavedlik ellenzéki párttá, és a Fidesszel közösen támadja a kormányt.

Az SZDSZ sokkal jobban szerepelt, mint ahogy ez akár három hónapja is előrelátható volt, és kicsit jobban, mint a 2002-es parlamenti választáson, de nem sikerült neki az EP-választás összes lehetőségét maradéktalanul kihasználnia. Ez annál feltűnőbb, mert első olvasatra éppen az EU-csatlakozás mellett következetesen kiálló liberális párt azonosítható leginkább azokkal a - fiatalok és a versenyképes városlakók számára vonzó - nyugatos értékekkel, amelyek az elképzelt uniót leginkább megkülönbözetik a valós provinciától. A relatíve magas budapesti és városi szavazási kedv is neki dolgozott, mégsem sikerül átlépnie árnyékát. És akár figyelmeztető jelként értékelheti azt is, hogy a masszív hátországának számító fővárosban a 2002-es önkormányzati választásokon szerzett 23 százalékkal szemben most csupán 13 százalékot kapott.

Tovább frusztrálhatja az SZDSZ-t a sikertelen kormányzás. Most talán sikerült úgy megjelennie, mint az MSZP-től független erő, de két év múlva, amikor a szavazók a kormányzás négy évét értékelik majd, erre kormánykoalíciós pártként aligha nyílik lehetősége. Elméletben több módja van annak, hogy kikeveredjen a csapdából. A koalíció felmondásával például megbuktathatná a kormányt. De ennek túl nagy a kockázata, mert a választói ezt valószínűleg nem akarják. Próbálkozhat tehát kormányon belüli súlyának növelésével, illetve a „bölcs kormányzással”. Az előbbi nagyon kétséges, mert a választási vereségtől megviselt MSZP-n belül átrendeződések várhatók, amelyek feltehetően az SZDSZ mozgásterét szűkítik. A „bölcs kormányzás” pedig, a kormány eddigi két évének ismeretében, kisebb csoda lenne.

Mindent összevetve, a parlamenti választásokig még két év van hátra, ez alatt még sok minden történhet, ám kevéssé valószínű, hogy az MDF és az SZDSZ rövid időn belül ki tudna lépni a nagy pártok árnyékából.