A fenti idézetek közül az első a magyar zöldek egyik vezető ideológusától, Karátson Gábortól, a másik Bauer Péter mérnök-közgazdásztól való. És híven jelzik, hogy míg a zöldeket a média és a környezetvédelem antagonizmusa izgatja, addig sokan vannak, akik szerint a zöldek már eddig is érdemtelen médiajelenlétre tettek szert.

Sükösd Miklós médiakutató az Információs Társadalom c. folyóiratban nemrég ökológiai médiakritikai cikket publikált. A Védegylet környezetpolitikai szervezet média-tanácsadójának hipotézise szerint kapcsolat áll fenn a mai nyugati társadalmak, piacgazdaságok mediatizációja (médiával való átitatottsága), illetve a globális ökológiai válság (ökocídium) között. Sükösd amellett érvel, hogy olyannyira szoros – bár nem alapvető és kizárólagos – az oksági kapcsolat, hogy a mediatizáció voltaképpen tovább mélyéti a krízist. „A médiafogyasztás és -használat egyre növekvő szerepet játszik az ökológiai válságot előidéző fogyasztói rendszer fenntartásában, legitimálásában és globális terjesztésében.”

A vitacikk hét ponton talál kapcsolatot a mediatizáció és az ökocídium között. Ezek közül a legfontosabbak: a médiahasználatra fordított idő egyre növekszik; a közvetett médiaélmények fontosabbakká válnak a közvetlenül megtapasztaltaknál; tömegmédia a természetromboló fogyasztást generáló marketing terepe; illetve a média fősodrának napirendjében nem kap szerepet a természeti környezet témája. Sükösd tehát úgy gondolja, hogy egyenes összefüggés van a természeti környezet médiában való szerepeltetése és „környezettudatos” gondolkodás elterjedése között. Ennek igazolására idézi Székely Mózes 2000-ben végzett kutatását, amely szerint a tömegmédia hírműsoraiban, napirendjében háttérbe szorul a környezeti válság témaköre. Ám a Jel-Kép 2003/4. számában közölt tanulmányból más is kiderül: bármennyire is alacsony volt (2,6 százalék) a környezetvédelmi témák aránya a magyar televíziós és rádiós hírműsorokban, mondjuk, a bűnügyiekhez (20,4 százalék) képest, a magyar médiafogyasztó felnőttek a világproblémák közül éppen a környezetszennyezést (35 százalék) tartják a legfontosabbnak, szemben, mondjuk, a bűnözéssel (12,2 százalék).

A kutatás nem igazolta tehát azt a feltételezést, hogy minél inkább sulykol a média egy témát, annál inkább fontosnak érzi azt a közönség. És az idősoros elemzés is azt mutatta, hogy a fiatal – tehát a médiakutatók, így Sükösd által is a médiától fertőzöttebbnek tartott – korosztályok sokkal fogékonyabbak a környezetvédelem problémáira. Míg a huszonévesek 42,9 százaléka azonosítja világproblémának a környezetszennyezést, addig a hatvanasoknak csak a 27,7 százaléka.

A fiatal korosztályok egyre nagyobb része rendelkezik magasabb iskolai végzettséggel, akik sokkal érzékenyebbek a természeti környezet problémáira, mint az alacsonyabb iskolai végzettségűek. Székely vizsgálatában az általánost végzetteknek csak 21, míg az egyetemi diplomásoknak 54,2 százaléka félti a természet jövőjét. (Az sem véletlen, hogy megélhetési problémák, munkanélküliség megítélésében ez az arány 30:3-ra változik.) A médiakutatók figyelmen kívül hagyják ugyanis az olyan hagyományos médiát, mint az iskola, vagy az olyan újat, mint a világháló, pedig ezeken nem is olyan siralmas a környezetvédelem „reprezentációja”. Meglehet, van abban valami, amit Lányi András, a magyar zöldmozgalom fenegyereke állít az Ökopolitika és hagyomány c. cikkében, hogy „a média virtuális valóságában zajló tömegpolitika mechanizmusai és apparátusai üzemszerűen hárítják, hatástalanítják vagy korrumpálják a rendszeridegen törekvéseket.” Úgy tűnik azonban, a sátáni lelemény sem mindenható. Szerencsére.

Bauer Péter az Élet és Irodalomban (2004. június 16.) publikált indulatos pamfletje egyebek mellett érdemtelen médiabefolyással vádolja meg a zöld szervezeteket. A demokratikus rendszereknek azonban mára megkerülhetetlen sajátossága, hogy egyre nagyobb szerepe van a médiának. A politikában csak annak van esélye érdekei érvényesítésére, aki képes megérteni a tömegmédia természetét, valamint kihasználni a közönség tájékoztatását és befolyásolását lehetővé tevő páratlan lehetőségeit. A német zöldek erre képesek voltak a hetvenes években: amikor még egyáltalán nem rendelkeztek politikai legitimitással, a hivatalos politika által még fel sem ismert vagy egyenesen elhallgatott problémákra, a fegyverkezésre és a környezetszennyezésre is sikeresen tudtak választ kínálni még a nagyétvágyú médiafalóknak is.

A magyar zöldek egyelőre még adósak az áttöréssel, pedig sikereikhez alaposan hozzájárult a médiakonform kommunikáció: a Zengőn is aligha győz a bánáti bazsarózsa a rádiólokátorral szemben, ha a sajtó nem kíséri feltűnő jóindulattal a környezetvédők akcióját.