Alul kell becsülni a beruházás összköltségét negyedére–ötödére, s ha a pénzt az olcsóság reményében megkaptuk és sikeresen el is költöttük, akkor az állam úgyis kénytelen odaadni a többit is. A költséget alul, a hasznot felül tervezni nem kell félnetek. Ha a mellékcélokra már titokban elég sokat elköltöttünk, akkor a költségesebb fő célokra szánt pénzt már úgyse tarthatják vissza.

A lehető legoptimistább forgatókönyvet vették alapul vagy minden lehetőnél még optimistábbat. A hosszú távú forrásokat rövid távon eltüntette, a megcélzott arányosság sehol nem volt, hanem tovább kellett pumpálni a pénzt az aránytalánságokba, amelyek ezzel továbbmélyültek.

A terv fejlesztésorientált volt, célja a „potenciális előnyök” kihasználása, és ennek érdekében a lehetőségeket eltúlozta. A fejlesztéssel kapcsolatos részek hatalmas optimizmussal készültek, megbízható forrás- és hatásvizsgálatot azonban lényegileg nem tartalmaztak. A forrás kérdése azzal lett elintézve, hogy hiszen ez az egész „hosszú távú”, tehát ha előbb nem, utóbb nyilvánvalóan lesz rá pénz. A tervezés nélkülözte a komplexitást és az elemi koherenciát. A tervet az idő rövidsége miatt egyébként is összecsapták, mondván „nem baj, majd utóbb pótoljuk a hiányokat” – effélékről ír Miklóssy Endre mérnök–esszéista a Valóság augusztusi számában.

Írása nem kormányaink és önkormányzataink elbaltázott beruházásairól, pénzköltéseiről szólnak. Nem, mondjuk, a 4-es metró, a sztrádaprogramok, a Széchenyi-terv felpumpált gyógyturizmus fejezete, Medgyessy Péter a lehetőségektő elrugaszkodott száz+száz napos programja vagy a nagyvonalú állami lakásépítés-támogatási rendszer a témája, melyekre így-úgy rímelnek Miklóssy sorai, hanem a bős–nagymarosi vízlépcső, az elmúlt „létező szocialista” rendszernek és kimúlásának szimbóluma.

Pataky Zsolt

Miklóssy, hajdan maga is dunakörös, szamizdatterjesztő, nem szimplán az egykori ellenzéki partizán pozíciójából idézi fel a történteket, hanem mérnökként és államigazgatási szakemberként azt is megmutatja, mi is volt rendszerszerű a Dunasaurus hosszú (máig tartó) és költséges történetében. Világosan látszik, hogy a pártállam egyáltalán nem volt mindenható és csalhatatlan. Éppenséggel a társadalmi kontroll és a visszacsatolás hiánya tette lehetővé, hogy lobbicsoportok és partikuláris szereplők (jelen esetben a vízügyesek vagy az OVIBER) saját érdekeiket rákényszeríthessék a rendszerre. Mindehhez persze kellett előbb Kádár János, majd Grósz Károly támogatása is, de – a rendszer természetéből következően – voltaképpen a pártállam formális hatalmi struktúrájának mellékszereplői keverhették a lapokat. Ezt mindaddig megtehették, amíg az Akadémia (a tudósok), a tervezők (a mérnökök), a civilek (a Duna Kör) és az ellenzék a táguló nyilvánosság révén nem mozgósították a társadalmat. Tanulságos, hogy Miklóssy egyik levelére, amely felhívta a figyelmet a beruházás tarthatatlanságára, Grósz – még budapesti első titkárként – csak annyit felelt: a Párt – keserű tapasztalatok alapján – nem kíván többé beleszólni a folyamatok irányításába.

Szerzőnk úgy számol be a gyorsan elfeledett (közel)múltról, akár valaha a ’48-as veteránok. Osztozik is az ő sorsukban, szerény szavait a mostani zsivajban aligha fogjuk meghallani. Némi tiszteletet tán megkap, de annyira másképpen („korszerűtlenül”) beszél, hogy a maiak nem is értik. Pedig a Miklóssyhoz hasonló ’89-esek, ha nincs is mindig igazuk, sokszor többet, de főleg mást tudnak, mint a mostaniak. „Okos ember más kárán tanul; a történelem az élet tanítómestere.” Ahhoz éppen eleget halljuk, hogy az intelmeket sose vegyük komolyan. Egy vadállat, ha a csapdából kiszabadul, többet oda vissza nem megy, az embert viszont ellenállhatatlanul vonzzák saját korábbi hibái, noha a verem verem marad.

Nem hiába írja somolyogva Miklóssy Endre: „Hérakleitosz, a nagy ókori gondolkodó, nagyot tévedett, midőn azt mondta, hogy nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. Mi magyarok folyton azt tesszük. Mint [Bőcs–Nagymaros kapcsán] Horn Gyula, a szocialista miniszterelnök.” Elszivárog az idő, velünk marad a hordalék.

(Valóság, 2010/8)

zádori