Egy nap a gettóban: „senki nem akar arra ébredni, hogy átvágták a torkát”

Julika kilenc testvére közül sorban a hetedik, édesanyja, Rita éppen a tizedik gyermekét várja. A népes, tizenöt fős család (kiegészülve a nagyobbik lány gyermekével és a második nagyfiú élettársával és gyermekével) Bódvalenkén, a freskófaluban él, ahol a jelenlegi egy főre jutó átlagos jövedelem egy helyi felmérés szerint 10-12 ezer forint. Ritáék havi összjövedelme körül-belül 70 ezer forint. Jelenleg egy nagyobb, fürdőszobás, önkormányzati lakást bérelnek.

Amikor először jártam Bódvalenkén és kérdezgettem a gyerekeket a jövőjükről, Julika lemondóan úgy nyilatkozott: belőle úgysem lesz semmi, ha nagy lesz. Most az egyik utolsó tanítási nap reggelén érkezem hozzájuk. Kutya nincs, se csengő, belépek egy bizonytalan jó reggelttel. Rita kócosan jön ki a szobából, ahol férje és két legkisebb gyermeke még alszanak. „Ne nézz szét, még nem tértünk magunkhoz.” Julika már felöltözve és hosszú, fekete haját rendbe téve, táskával a vállán vár. Nem túl lelkes. Fél hét sincs még. Nem ismer meg. A másik szobában a három fiú még nem tért magához, a legnagyobb lány, Laura a kétéves kislányát igazgatja. Reggeli nyomát nem látom. Julika kortyol párat a kólának nevezett neonszínű üdítőből és felkerekedünk.

"Ennek a térségnek nincs jövője"

Bódvalenkén nincs általános iskola, se óvoda, minden gyerek Bódvaszilasra vagy Hídvégardóra jár át reggelente. A szemközti házból szalad utánunk Attila, Julika osztálytársa: „Heni hajnalban megszült. 6 óra 10-re kinn volt a gyerek. Most vitték el a mentők. Kislány.” Julikát különösebben nem kavarja fel a hír, hozzászokott a kisbabákhoz. Az új testvérét viszont nagyon várja. Közben Evelin, Julika másik nővére is utolér bennünket, óráknak tűnő percek után megérkezik a busz. Míg jegyet veszek, Julika már mosolyogva foglalja nekem a helyet. Útközben megtudom, hogy harmadikos, ismételte ezt az évet, de idén mindenből átengedik és, hogy a matekot, az informatikát és a tesit szereti, de az olvasást annyira nem. Kiderül, hogy holnap sportnap lesz az iskolában, de – mint mondja – attól őt eltiltották. Később megtudom, hogy azért nem megy, mert nincs megfelelő sportcipője. Ami rajta van, az már kicsi. Amikor csak teheti, még a tanteremben is leveszi, mert nyomja a lábát.

És mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – próbálkozom újra a kérdéssel, még a buszon, remélve, hogy az eltelt fél év és a nyár hozott néhány tervet. Pék-cukrász! – feleli határozottan. Miért? Vállat von. Szereted az édességet? Bólogat.
Amíg várunk az becsengetésre, megérkezik Julika legjobb barátnője, Nóri Komjátiból, aki nem sokkal ezután három nyalókát vesz a büfében, miközben a legszegényebb – többnyire bódvalenkei és tornanádaskai gyerekek azt sorolják, ők mennyi mindent szoktak itt vásárolni. Nóri igazságosan szétosztja a nyalókákat: Julinak és nekem is ad.

Később Salátáné Debróczki Juditól, a 90 százalékban hátrányos helyzetű, nagyrészt roma gyerekeket oktató általános iskola igazgató helyettesétől megtudom, hogy azért ilyen népszerű a pék-cukrász képzés, mert ez van a legelérhetőbb távolságban, a 30 kilométerre található kistérségi központ, Edelény egyik iskolájában. „A családok a kollégiumot a költségek miatt általában nem vállalják és az ingázás is költséges. Tavaly ballagott az osztályom, mindenkit felvettek valamilyen középiskolába, de nem mindenki tanul már” – mondja az igazgató helyettes. Amikor a kistérség jövőjéről kérdezem, belőle is ugyanaz a kiábrándultság szól, mint bárkiből, akivel eddig beszéltem – romákkal, nem romákkal, vezetőkkel, szegényekkel, szakértőkkel, tanárokkal, szülőkkel: „ennek a térségnek nincs jövője, mert nincsen munka. Az emberek pedig éhesek és el fognak érte menni. Nyílt politikai vagy etnikai okok nincsenek, de senki nem akar arra ébredni, hogy elvágták a torkát.”

„A szeretetet megbecsülik”

Az etnikai különbözőség látszólag nem okoz feszültséget a gyerekek között. „Alsóban ez egyáltalán nem jellemző. Ott, ahol többen vannak, a nem romák talán jobban elkülönülnek, de nem bántják egymást. Az elkülönülés pedig inkább azért van, mert egy faluból érkeztek, egy óvodába jártak” – mondja Molnárné Nagy Anikó, Julika osztályfőnöke. „Az én osztályom például száz százalékig roma, de el kellett telnie egy kis időnek, hogy összebarátkozzanak – teszi hozzá az igazgató helyettes. – Az is igaz, hogy most már, hogy többen vannak a roma tanulók, a nem roma szülők elviszik a szendrői alapítványi iskolába a gyerekeket.”

A matekórán laptop és digitális tábla, játékos feladatok, valamint a kedves és nyitott osztályfőnök fogad. Beülök a hátsó padba, Julika ügyesen számol, a gyerekek figyelnek, ki jobban, ki kevésbé. A figyelem aztán a következő órára elfogy – az olvasás, úgy tűnik, másnak sem tartozik a kedvencei közé, kivéve a két tejfelszőke kislányt az első padsorban. Azt viszont lelkesen, egymás szavába vágva mesélik, hogy a múltkor az egyik kislány papagájt talált az öltöző előtt, az egy különlegesen vidám nap volt. Néhány pillanatra egy készülő Hrabal regényben érzem magam, aztán jön a kiábrándító valóság.

Tornaórán, míg a gyerekek játszanak, az osztályfőnököt faggatom a mindennapos nehézségekről. „Az a legnagyobb probléma, hogy nem becsülik meg, amit kapnak. Hiába biztosítunk ingyen tankönyvet, a legtöbb gyereknek novemberre már nincs meg a felszerelése. Talán eltüzelik, ha elfogy a fa.” Akkor mi az, amit megbecsülnek? – kérdezem. „A család nagyon fontos nekik. És a szeretetet megbecsülik. Ha az ember szeretettel fordul hozzájuk, azt nagyon tudják viszonozni. Meg hát, azon is sok minden múlik, milyen volt az éjszaka, veszekedtek-e a szülők, hányan aludtak egy ágyban. Sokan esznek itt először a nap folyamán, délben.” Nagyszünetben a gyerekek tejet kapnak, mi pedig az igazgató helyettessel folytatjuk a beszélgetést.

"Senki nem tudja, hogy segítsen jól"

Próbálom kideríteni, hogy az itt dolgozók milyen megoldást látnak arra nézve, hogy ezek a gyermekek, köztük Julika, néhány év múlva fizetőképes állampolgárok lehessenek, urai a saját életüknek. „Ez a probléma a térség összes fiatalját érinti. Itt vannak az önkormányzatok, meg az iskolák, mint lehetséges munkaadók. A gyárak megszűntek. Hogyha egyszer valaki kiesik a munka világából, nem talál vissza, az biztos. A feketegazdaság viszont kiválóan működik. Talán egy általános társadalmi etikai felkészültségre lenne szükség. Mert most sehol nincsenek normák, példaképek.”

Az állami szerepvállalásról Salátáné Debróczki Judit sommásan úgy vélekedik: „az egész napos iskola és a tanoda kötelezővé tétele elviekben jó lehet, de az az általános tapasztalat, hogy semmilyen fórumon, semmilyen szinten, senki nem tudja, hogyan segítsen jól. A piros és fekete pontok a kicsiknél még hatnak, a nagyoknál már nem. Az sem működik, ha büntetik a hiányzást, most ezeket a kormányhivataloknak kell jelenteni. Ezzel csak annyit értek el, hogy mi járunk a rendőrségre jelentgetni, de a hiányzások nem csökkentek. Most az állam arra törekszik, hogy az emberek gondoskodjanak magukról, mivel az előző, államtól függő helyzet nem hozott változást. Egyelőre nem tudni, hogy ez hova fog vezetni.”

Ekkor lép közbe Julika, karján a kabátommal, hogy menjünk ebédelni, elbeszélgettük az időt. Az ebédnél a gyerekeket roma pedellus felügyeli, míg ők esznek, egy fiatal tanítónő elmondja, hogy nagyon szeret itt tanítani, bár eleinte adódtak nehézségek, mivel „erre, ami itt van” semmilyen szinten nem készítették fel a pedagógusképzés során. Megtudom, hogy a tanárképzők legtöbb gyakorló iskolája elitiskola, igazán hátrányos helyzetű gyerekekkel a fiatal tanítók csak élesben találkoznak, hiába felülreprezentált a roma gyerekek száma az ország általános iskoláinak 10 százalékában és Borsod megye iskoláinak egyharmadában.

A falu hírnöke

Julikával szaladnunk kell a buszhoz, megvár, elérjük. Hidvégardóban felszáll Julika egy évvel idősebb bátyja és a haverjai, néhány kanyar után feltűnnek az első freskók. A Freskófalu Projekt irodájánál Zsófi, egész napos idegenvezetőm egyik legjobb helyi barátnője vár minket: „menjünk az epres dombra”. De az messze van, nem baj, menjünk, megszavaztuk. „A szüleiteknek nem kellene szólni?” – kérdezem. Vállat vonnak és kézen fognak. Végülis, mi baj történhet egy olyan úton, ahol a csúcsforgalom tulajdonképpen az a napi négy busz, amiből kettő már elment?

A délután derűs. Nem szegi kedvüket az sem, hogy a völgyben, fejünk fölött egyre inkább feketébe hajló esőfelhők gyülekeznek. „Nem lesz abból eső” – legyintenek többször is aggodalmaskodásomra. És tényleg nem lett. Elérünk az epres dombig, ahonnan az epreket már lelegelték, kissé nyűgösen és csalódottan indulunk visszafelé, aztán a dimbes-dombos táj éneklésre készteti őket, így gyorsabban is haladunk. Váltakoznak a népdalok és a népszerűbb slágerek. Egyszer csak rákezdenek a cigány himnuszra, kisebb-nagyobb szövegátdolgozással: „egész világ ellenségünk, űzött tolvajok közt élünk” – énekli teli torokból a két tízéves. Közben a falu határában feltűnnek az első freskók, roma eredetmondákat ábrázolnak.

A dalokat megszakítja a kislányok locsogása, egyszerre szívszorító, megható és vidám a helyzet. Szerelme természetesen mindenkinek van, a plátóiak közül az elsőszámú éppen L. L. Junior, hamar el is veszek a szerelmes dalokba foglalt nevek sűrűjében. Közben folyik az információcsere, Zsófi a hidvégardói iskolába jár, szóval mindent részletesen meg kell beszélni, kit, kivel, mikor láttak.

„Ő a falu hírnöke – mondja Rita, miután hazaérünk -, ha történik valami, mindig ő az első, aki megtudja.” Kiderül, hogy azért tud Julika ennyi népdalt, mert amikor az asszonykórussal be kellett tanulniuk a szövegeket, az írni-olvasni nehezen tudó anyukáknak a kislányok tanították meg a szövegeket, míg meg nem jegyezték. Julika bablevest lapátol és kap egy szelet vakarót (lisztből és vízből készült cigánykenyér), meg egy pohár kólát is, amivel később az öccsével bizniszelnek a kerti, autóülésekből eszkábált hintán.

Közben Ritát arról faggatom, hogyan élnek, persze nehezen, a házban van víz (ami ritka kincsnek számít bódvalenkén), most mégsem tudják használni, mert rosszul szerelték be a csöveket, az egészet szét kellene verni, de arra meg nincsen pénz, hogy utána helyrehozzák. A polgármester semmit nem intéz el. Hamar rátérünk a nehéz anyagi helyzetre és felvetődik a kérdés, akkor mégis miért vállaltak most még egy gyereket. „Már nem lehetett elvenni, mikor orvoshoz mentem. Ezt adta a Jóisten, hát felneveljük. Különben meg tisztességgel nevelem a gyerekeimet, nem csaltam meg soha az uramat, nem hagytam el a családomat, pedig gyakran elkívánkozom innen. Mégis kinek fáj, hogy lesz még egy gyerekünk? Legyen a mi gondunk.”

Később átmegyünk a projektiroda udvarára, ahol Esti Nóra tartja délutáni felzárkóztató foglalkozásait. Ezután Julika egy kinn felejtett mesekönyvből kezdi el felolvasni a Hamupipőkét. A herceges résznél tartunk, amikor megkérdezem, ő milyen férjet szeretne. „Semmilyet” – feleli. És gyereket? „Egyet. Úgysem lehet több, mert beteg a szívem.” Csak remélni merem, hogy fél év múlva erre a kérdésre is vidámabb választ kapok.

Az írás június elején készült és a Mathias Corvinus Collegium es a Cook Communications együttműködésében létrejött Komáromy Gábor-ösztöndíj támogatásával jelent meg.