Az uniós bürokratákat bírálva politikai rangra emelte az alakoskodást a kormányfő, holott épp a napokban hárult el annak a veszélye, hogy Magyarország elveszíti az uniós kohéziós támogatás egy részét.
Mintha védelmi pénzt szedne, nem pedig elővigyázatossági kölcsönért folyamodna – páratlan napokon ezt a benyomást keltik az arrogáns kormányzati és kormányfői nyilatkozatok, amelyekben a magyar politikusok kioktatják partnereiket, az ország szövetségeseit és reménybeli hitelezőit, elfogultsággal vádolják meg őket, ajánlásaikat pedig merő dacból nem teljesítik. Páros napokon viszont udvariaskodnak és azt hangsúlyozzák, hogy előfeltételek nélkül készek a tárgyalásokra. Kétévi kormányzás után Orbán Viktor a múlt héten végre megmagyarázta híveinek e kettősséget: a saját ténykedése méltatására összerántott konferencián sokadjára is bírálta az uniós válságkezelést, mivel szerinte a „brüsszeli bürokraták” javaslatai ártalmasak Magyarország számára, majd hozzátette, hogy ezt az elutasítást a „diplomáciai táncrend” miatt úgy kell előadni, mintha „barátkozni szeretnénk”.
Az immár kormánypolitikaként deklarált alakoskodás aligha tekinthető bizalomerősítő gesztusnak, holott a magyar gazdaságnak momentán erre volna a legfőbb szüksége. Befektetői-elemzői-intézményes támogatás nélkül nem tud kitörni abból a helyzetből, amelyet az Orbán-kormány részben örökölt, részben maga súlyosbított: az eleve nyomasztó törlesztési terhek a kockázati felárak megugrásával és a forint gyengülésével tovább emelkednek, folyamatos, egyre erőteljesebb megszorításokba hajszolva a gazdaságpolitikát. A következmény: kivéreztetett oktatási és egészségügyi rendszer, romló közszolgáltatások, erőszakos központosítás a közszférában a takarékosság jegyében, növekvő és burjánzó adóterhek, a vállalkozói-banki profit egyre leleményesebb megcsapolása, ennek következtében visszaeső beruházások, felpörgő infláció, vagyis kiszámíthatatlanság a gazdaságpolitika minden elemében. Bár a miniszterelnök hétfőn egy parlamenti felszólalásban közgazdasági analfabetizmusnak állította be, hogy a kormányzat képes lenne befolyásolni a forint árfolyamát, erre saját ténykedése cáfolt rá.
A hiteltelennek ítélt politika felerősíti, a hiteles csillapíthatja a nemzetközi piaci folyamatokból induló kilengéseket. Ez történik Magyarország esetében is. Amikor a gazdaságpolitikai törekvéseket nemzetközi konszenzus övezte – például 2011 tavaszán, a Széll Kálmán-terv ismertetésekor vagy annak 2.0-s változata meghirdetésekor –, szinte rögvest számottevően olcsóbbá vált a magyar adósság finanszírozása, erősödött a forint, amikor pedig az első, kedvező vélemények után eluralkodtak a kételyek, és erősödött a gyanú, hogy mindez csupán átverés, akkor nehezebbé vált az állampapírok értékesítése, megugrottak a hozamok, gyengült a forint. Utóbbi események nem függetlenek az euróválság újabb és újabb fordulóitól sem, de a magyar politika kétszínűségét és kiszámíthatatlanságát mára vastagon beárazta a piac: a baljós külső vagy belső hírekre a kockázati felár egyre magasabb bázisról nő tovább, a forint árfolyama egyre gyengébb nyugalmi állapotból kezd zuhanni.
Pedig akadnak kegyelmi pillanatok is, amelyekre lehetne építeni. Május 30-án az Európai Bizottság (EB) úgy döntött, feloldja a márciusban kilátásba helyezett szankciót, amellyel Magyarország 495,2 millió euró kohéziós támogatást bukhatott volna el jövő januártól (a végső szót a pénzügyminiszteri tanács mondja ki június 22-én). „Óriási siker” – kürtölte világgá azonnal a nemzetgazdasági tárca. „Helyreállt a bizalom a magyar gazdaság iránt” – kommentálta a fejleményt a kormányfő is. Ám ez ezúttal is legfeljebb féligazság, hiszen a túlzott hiány miatt indított eljárás egyelőre nem szűnik meg.
Ennek az az oka az EB-jelentés szerint, hogy bár a kormány eleget tett Brüsszel márciusi kéréseinek, és további költségvetési kiigazítást hajtott végre, a hiánymutatók még mindig viszonylag közel esnek a 3 százalékos küszöbértékhez, és a korrekció megint csak tartalmaz egyszeri tételeket is (bár messze nem annyit, mint tavaly), vagyis jelentős maradt a bizonytalanság. Az óvatosságot az is indokolja – folytatódik az értékelés –, hogy Magyarország az uniós csatlakozás óta egyvégtében túlzottdeficit-eljárás alatt áll. E bírálat nagyobbrészt az elődöknek szól, de 2010 nyara óta az Orbán-kormány sem tekintette sorvezetőnek az uniós ajánlásokat. A jövőben sem fogja – derült ki Orbán Viktor szavaiból. Pedig ez továbbra is kockázatos stratégia, hiszen a 2011 decemberében életbe lépett jogszabály alapján készült EB-jelentés tucatnyi ország makrogazdasági helyzetében lát súlyos egyensúlytalanságokat, Magyarország esetében az állami és a magánszektor eladósodottságát kiemelve. „A külső adósság szintje a legmagasabb az EU-ban” – szögezte le a figyelmeztető mechanizmus keretében kiadott elemzés.
Mivel „a kormány gazdaságpolitikája felett érzett aggodalom aláásta a külföldi befektetők bizalmát”, 2011 áprilisától 2012 márciusáig Magyarország az euróövezet átlagánál 4,7, a legjobb besorolású adósokénál pedig 6,2 százalékponttal magasabb kamatot fizetett adósságai után – állapította meg az Európai Központi Bank (EKB) szintén a múlt héten közzétett konvergenciajelentése. A sebezhetőséget jelzi, hogy amint a pénzügyi bizonytalanság átterjedt Görögországról Spanyolországra, a magyar államadósság kockázatát kifejező CDS (Credit Default Swap, hitelkockázati csereügylet) értéke újfent átlépte a 600-as küszöböt. Tavaly június elején ez a mutató 260 bázisponton állt, az őszi leminősítések után, január elején 750 bázispont körül tetőzött, majd a Széll Kálmán-terv 2.0 bemutatása után 500 bázispontig mérséklődött. Most ismét felfelé tart. A múlt héten kibocsátott állampapírok átlaghozama, lejárattól függően, szintén emelkedett, 8,4–8,6 százalék volt.
Minden negyedéves késedelem az EU–IMF-megállapodás megkötéséig évente 24–30 milliárd forint kamatkiadási többletet jelent, ami az adósság hároméves átlagos futamidejével számolva összesen 75–100 milliárd forinttal duzzasztja a büdzsé kiadásait – becsülte Simor András, a Magyar Nemzeti Bank elnöke. Kalkulációja azon a kormányzati vélekedésen alapul, hogy egy IMF-megállapodás birtokában az állampapírok hozamszintje két százalékponttal esne. A költségvetés tehermentesítésével kecsegtető tárgyalások azonban még mindig nem kezdődtek el, ráadásul az EKB változatlanul veszélyben érzi a magyar jegybank függetlenségét, ami további késedelmet okozhat (lásd Színjátékosok című írásunkat). Ezen a téren látványosan megbukott az orbáni politika, amelyet a kormányfő úgy jellemzett: hét javaslatból kettőre-háromra rábólintunk, a többit pedig arra hivatkozva utasítjuk el, hogy az ajánlások többségét elfogadtuk. A jegybanktörvény vitájában ugyanis most hátrébb van a kormány, mintha decemberben engedett volna José Manuel Barroso bizottsági elnök nyomatékos kérésének, és az Országgyűlés elhalasztotta volna annak megszavazását. Most, második nekifutásra, épp ez történik, és sorról sorra kell alkudozni Brüsszellel, Washingtonnal és Frankfurttal. Közben pedig elszállt öt hónap, a bizalmi tőke tovább apadt, a magyar államcsőd beárazása megugrott.
Tisztább a kép az euróövezeti csatlakozás ügyében. Az elmúlt évben Magyarország egyetlen kritériumnak sem tett eleget, ami már nem is újdonság. Annak tekinthető viszont a nemzetgazdasági miniszter kijelentése, aki a Heti Válasz hasábjain először mondta ki nyíltan: „nem kell belépnünk az eurózónába”. Ez egyrészt ellentmond annak, amit Magyarország az uniós tagsággal vállalt, másrészt a kívül maradással Matolcsy György a forint sérülékenységére és a vele járó hektikus, esetenként gyilkos árfolyammozgásokra is voksolt. Ezzel szembehelyezkedett az alkalmi Orbán-konzulens Csaba László akadémikus véleményével, aki több nyilatkozatában a csatlakozási céldátum mielőbbi megjelölését szorgalmazta. Csakhogy Matolcsy, főnökével egyetértésben, úgy véli, hogy az EB rosszul kezeli az euróövezeti válságot, és „Brüsszel további megerősödése a gazdasági felemelkedéshez szükséges önrendelkezés elvételét jelentené a magyar államtól”.
Büszkén hangoztatott önrendelkezésével azonban az Orbán-kormány rosszul sáfárkodott: két év ráment a költségvetési kozmetikázásra, és így sem tudta elkerülni a brutális megszorításokat. Az önrendelkezést állítólag fenyegető nemzetközi szervezetek jövendölései ellenben pontról pontra teljesültek. Ők már döntési stádiumban kifejtették, mely intézkedések gátolják a gazdasági növekedést. A lista terjedelmes: az egykulcsos adó bevezetésének módja, az alacsony keresetűeket ért veszteségek, a bonyolult bérkompenzációs mechanizmus, a minimálbér erőltetett emelése, a perspektivikus ágazatok extra megterhelése, a banki hitelezést szűkítő végtörlesztés és különadó egyaránt szerepel rajta. Ehhez adódik a jogbiztonság, a kiszámíthatóság és a transzparencia hiánya. Sőt az idén áprilisban átdolgozott magyar konvergenciaprogramot értékelő brüsszeli ajánlások közé új elemként bekerült, hogy „a közbeszerzés és a jogalkotás támogassa a piaci versenyt”, és hogy a vállalkozások, a külföldi tulajdonúakat is beleértve, stabil szabályozási környezetben működhessenek. Ez egyrészt arra utal, hogy a bizottsági szakértők ingerküszöbét is átlépte a Közgép-jelenség (vagyis hogy egy kormányközeli cégcsoport mindent visz), másrészt arra, hogy Brüsszelben erősödik a diszkrimináció gyanúja. Szintén új keletű aggodalmakat fogalmaztak meg az oktatási rendszer tervezett átalakítása miatt, mert azt olvasták ki belőle, hogy a hátrányos helyzetű csoportok esélyei nemhogy javulnának, hanem éppen romlanak.
A bírálatokra a nemzetgazdasági tárca nem reagált, ám némi cinizmust sem nélkülöző közleményben tudatta: új főosztályok, osztályok létrehozásával tudásközpontot alakít ki a keleti nyitáshoz, ami hozzájárul ahhoz, hogy 2025-ig a magyar GDP megduplázódjon. Ez fékezhetetlen önbizalomra utal, különös tekintettel arra, hogy az uniós szakértői elemzés szerint a magyar gazdaság potenciális növekedése a 2011–2013-as periódusban csupán 0,2–0,4 százalék.
FARKAS ZOLTÁN
Miért köszönheti a házát Amy Heckerling John Travoltának és Bruce Willisnek? Mit tapasztalt női rendezőként Hollywoodban? Hogyan fedezte fel Sean Pennt és Alicia Silverstone-t? És miért volt fontos, hogy Phoebe Cates ledobja a bikinifelsőjét? A Nicsak, ki beszél! és a Spinédzserek író-rendezőjével beszélgettünk.
