Továbbra sem lesz kiút a helyesírás dzsungeléből

„Nehogy az legyen, hogy a tanárok egy évig még nem büntetik ilyesmiért a diákokat, utána viszont igen” – kommentálja egy főilletékes azt, hogy szeptembertől egyéves türelmi idővel érvényes az akadémiai helyesírási szabályzat (AkH.) új, 12. kiadása. Prószéky Gábor, az MTA Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottságának elnöke (és a szabályzat sok kidolgozójának egyike) már csak azért is ezzel summázta beszélgetésünket, mert nem „jogszabálynak”, csupán ajánlásnak tartja a szabálygyűjteményt, és úgy véli, hogy ami nem mond ellent a logikának, azt nem érdemes megtiltani.

Logikából azonban többfélével is találkozhat, aki átlapozza a már kapható kézikönyvet. A nehezebben követhető fajtához tartozik például, hogy megmaradt a Gellért-hegy / Gellérthegy, Margit-sziget / Margitsziget kettősség. A helyes választáshoz azt kell tudni, hogy földrajzi képződményként írjuk-e (kötőjellel) vagy közigazgatási egységként, városrészként (egybe). Más, régóta vitatott kérdés, hogy a földrajzi nevek írásmódjával miért kell egyáltalán terhelni ezt a szabályzatot – és főképp az iskolai nyelvtanórákat –, amikor sok más szakterülethez hasonlóan a földrajznak is van külön helyesírási sorvezetője.

Marabu / hvg

Komoly tájékozottságot igényel, hogy mikor helyes Vadszőlő szállodát, és mikor Vadszőlő Szállodát írni. Mindkettő szerepel az AkH. 190. pontjában; a helyes megfejtés az, hogy az utóbbi esetben a hotel neve egyúttal intézménynév is. Nem nehéz megjósolni, hogy az egyébként nem új, csak kissé kiegészített szabályt áttanulmányozva, az intézmények működésének jogi hátterét aligha sejtve sokan továbbra sem fogják tudni eldönteni, hogy a Kaiser's szupermarket és a Rózsadomb Bevásárlóközpont a helyes megoldás, és hogy a Kerepesi temető vagy a Lukács fürdő más megítélés alá esik, mint a Fiumei Úti Nemzeti Sírkert vagy a Szt. Lukács Gyógyfürdő és Uszoda.

Ha a főbelövést továbbra is egybe kell írni, miért két szó újabban a fejbe lövés? – lepődhet meg a laikus olvasó az AkH. végén kiemelt változások árulkodóan vékonyka jegyzékét böngészve. A példa egyúttal jelzi, hogy az egybe- és különírás dzsungelében a 12. kiadás sem vágott a korábbiaknál világosabb utat. Ebben az esetben azt kellene tudnia a helyesen írónak, hogy a „fő” szót (a fej, és nem a személy értelmében) ma már alig használjuk önállóan, ezért a főbelövés állandósult kapcsolatnak számít, a fejbe lövés esetében viszont hétköznapi ragozott főnév áll egy -és képzőjű társa előtt, ezért – legkésőbb jövő szeptembertől – immár ugyanúgy külön kell írni, mint a sorba állást vagy a nyakon csípést. De aki ezt megjegyezte, még ne bízza el magát: „a kialakult szokást megtartva” mégis egybeírandó például a bérbeadás vagy az életbelépés.

Csoda szép lesz ezentúl az eddigi csodaszépből, ami mögött az a logika rejlik, hogy a nyomatékosító szavak immár egységesen különírandók, mint például a kutya hideg vagy a nagy néha. Az viszont nem változott, hogy a szabályok egy részének megértéséhez nem elég a nyelvtani tudás. A biológiában is járatosnak kell lennie például, aki el tudja magyarázni azt a – mondhatni, klasszikus – szabályt, amely szerint a sárgarigó egybe-, a fekete rigó különírandó. A magyarázat lényege az, hogy neve ellenére az előbbi nem rigó, míg az utóbbi valóban a rigók egyike.

Az újonnan egybeírni rendelt kifejezések egy részéről könnyen belátható, hogy tényleg mást jelentenek, mint külön: előregyártott, elsőfokú, feketedoboz, gyengénlátó. De további kérdésekre ad alkalmat, vajon miért lett légiforgalmi helyett légi forgalmi a társaság, miért járt hasonlóan az ezentúl nemzeti színű zászló, miért lesz egyben a szárazborsó és külön a házi nyúl.

Az egybe- és különírás szabályai továbbra is jórészt mondattani feltételezéseken alapulnak: azt kellene tudni, vajon egyik tag a másiknak alanya, tárgya, határozója, jelzője-e – derül ki Mártonfi Attila nyelvész, az Osiris Helyesírás egyik szerkesztője egy idevágó 2011-es cikkéből. Írásával ő azoknak a táborát gyarapította, akik szerint „tetszetős szabálykezdemény például az ilyen: a főnév+főnév, főnév+melléknév alakulatokat általában egybeírjuk, a melléknév+főnév alakulatokat általában külön”. Ilyen horderejű egyszerűsítéseket azonban a több mint évtizedes (2003 novemberében elhatározott) előkészítő munka során láthatólag sem ő, sem mások nem tudtak keresztülvinni.

A 6:3 továbbra is nyerő az összetett szavak írásakor. Maga a szabály egyszerű: ha az összetétel 6-nál több szótagból és legalább 3 tagból áll, akkor kötőjellel írandó. A buktatók a számolásnál jönnek: olyan nüanszoknál (korábban nüánszoknál), mint hogy eddig egyben volt a gépjárművezető és kötőjellel a gépjármű-vezetői. Mostantól mindkettő egybeírandó, mert az -i képző már nem számít a szótagszámlálásnál. Az idegen szavak közül eddig csak az önállóan is használatos előtagok minősültek külön összetevőnek (például a mini a miniszoknyában), most már az önálló életre képes utótagoknak is elismerik ezt a jogát, mint például az alkoholistáét az antialkoholistában.

Hibás különírás. Főnév + főnév egybe?

Marton Szilvia

Nem a logika, hanem a hagyomány alapján kivétel mindezen szabályok alól egyebek mellett az akasztófáravaló vagy a pénzügyminisztérium. Arra pedig továbbra sincs joga a hétköznapi írónak, hogy önhatalmúlag kötőjelet tegyen oda, ahová a könnyebb olvashatóság vagy a félreértések elkerülése kedvéért jónak látná, mondjuk a fa-szék vagy a pác-só ilyen, továbbra is szabálytalannak számító jelölésére.

Bár a vita közben emlegették (HVG, 2008. június 14.), végül elmaradt az általánosnak vélt ejtés érvényesítése néhány szóban, így továbbra sem szabad köppenyt, kőrutat, szöllőt, tüzijátékot, tizest írni. Azért sem, mert ezzel amúgy logikus rendet borítanának fel, de azért sem, mert igazából senki sem tudja, vajon melyik, amúgy elterjedt ejtés mondható többséginek a magyarul beszélők körében. A búra (amely most dobhatta el őse, a burkol rövid u-ját) és az árbóc (amely mögött már nem sejlik fel a latin arbor) kivételek, a többi óvatos igazítás idegen szavakat érint.

Az engedékenységnek ott adja tanúbizonyságát a szabályzat, ahol talán nem kellene: meghátrál a kétségkívül elharapózó rangkórság előtt. Ezentúl már nem tilos – bár nem is ajánlott – nagybetűvel kezdeni az intézmények mégoly kis szervezeti egységeinek nevét sem. Igaz, az AkH. megjegyzi, hogy „belső használatra” gondolja az „alkalmi tulajdonnevesülés” érvényesítését, de nem kétséges, hogy szeptembertől nem lesz már magára valamit is adó Főosztály, Bizottság és Intézet nagybetű nélkül.

A legnagyobb viták borítékolhatóan akörül zajlanak majd, hogy a szabályzat – nyilván jó szándékkal – az eddigieknél jóval több szó esetében enged meg többféle írásmódot. Ma még senki sem tudja, az alternatív írásmódokat látva milyen alapon osztályoznak majd a tanárok, és az sem látszik, mennyire lesz egységes a hivatásos helyesírók gyakorlata, például a lap- és könyvkiadóknál. Prószéky megengedhetőnek tartaná, hogy az újságokban a szerzők ízlése szerint akár többféleképpen is megjelenhessenek egyes szavak – ha amúgy helyesek –, de azt is el tudja képzelni, hogy a szerkesztő vagy a korrektor tart fenn valamiféle egységet. Ez azonban már nem az akadémiai szabályzat hatásköre, teszi hozzá.

1984-es elődjéhez képest rosszabb valószínűleg nem lett a szabályzat, de sokkal jobb és nagyon más sem. Nem sugall egyebet a hosszas szakértői vitákról a kézikönyv előszava sem: „az évtizedes folyamat azzal a tanulsággal zárult, hogy a helyesírás állandósága (...) napjainkban sokkal fontosabb érdekké vált, mint bármikor ezelőtt. Írásrendszerünk nagyobb mérvű átalakítása ezért nem látszott észszerűnek.”

BEDŐ IVÁN