
Te edzenél együtt egy mozgássérülttel?
Miközben a virtuális népharag a Down-szindrómás srácot kinéző konditermet büntette, sok más edzőteremben is nehéz dolga lenne egy fogyatékkal élőnek. „Jaj, szegények” – mondják rájuk, pedig ők is szeretnének sportolni, kikapcsolódni, és talán még zuhanyozni is utána. Lesz egy sportközpont, ahol természetes lesz, ha a látássérült, a szellemi fogyatékos és kilóival küzdő ép társuk "integráltan" izzad a futópadon.
Egyáltalán nem tipikus annak a Down-szindrómás fiúnak a története, akit kinéztek egy pesti konditeremből, a fogyatékkal élők döntő többsége ugyanis el sem jut edzőterembe. Sőt, még csak eszükbe sem jut, hogy az ép társaikhoz hasonlóan eljárhatnának zenés tornára, kondizni vagy szaunázni. De tegyük fel, hogy közülük valaki elszánt és elindul: hány sportközpontba jutna be például kerekesszékkel a kapun/lépcsősoron/forgóajtós beléptetőn keresztül? És ha el is evickél a recepciós pultig, az jó eséllyel 40 centivel a feje felett kezdődik. Oké, rendesek, kijönnek hozzá. De akkor is csak addig jutna, hogy megkérdezze, vajon van-e olyan kondigép, amelyet egy fogyatékkal élő is tud használni, vagy úgy vannak-e elrendezve a sportszerek, hogy egy látássérült is elboldoguljon. Vagy legalább egy akadálymentes mosdó akad-e.
Ezt Gusztos Péterrel, a Suhanj! Alapítvány vezetőjével beszéltük át lépésről lépésre a szervezet egy hónap múlva megnyíló, mindenféle fogyatékkal élő számára akadálymentesített edzőtermében. Még javában alakul a berendezés, friss festésszag, igazi nyitás előtti felfordulás, amiben már ott sejlik a „valami új” izgalmas fílingje. A hvg.hu-t mégis beengedték, mert a Down-kóros srác miatt múlt héten kerekedett botrány jól példázza, beszélni kell a lemaradásunkról.
Türelemre inteni a panaszkodókat
„A Down-szindrómás fiú esetében minden a lehető legszerencsétlenebbül alakult. Mert szerintem értékelni kell, hogy az edzőterem tulaja az elején nyitott volt, csak éppen nem volt felkészülve erre a helyzetre. Így az lett volna a jó megoldás, ha türelemre inti a panaszkodó vendégeit, és megkeres egy olyan szervezetet – akár bennünket –, amelynek van ilyen irányú tapasztalata és segíthet tanácsokkal. Rossz reakció volt, hogy nem a tájékozódást választotta, utána pedig szerencsétlenül kommunikált az interneten rázúduló népharag miatt, aminek ijesztően túlzó vehemenciája persze igazságtalan. Pedig meg lehetett volna oldani a helyzetet, mert ebben az esetben az integráció nem lett volna egy ördöglakat.”

A család szerint ugyanis a fiuk ápolt, nem volt hangos, közösséghez szokott, el is kísérték, ráadásul direkt olyan időben mentek, amikor kevesen vannak. Az edzőterem vezetője viszont arra hivatkozott, hogy a vendégektől „elmarasztaló” visszajelzések jöttek.
„A realitásokkal szembenézve ki kell mondani, hogy valóban vannak annyira speciális szakértelmet igénylő emberek, akiknek az edzését egy átlagos terem nem tudja megoldani. Például egy izombetegséggel élő gyerek mozgássorait nem tudja bárki összeállítani, de ez nem az az eset volt. Ezért tervezzük, hogy miután megnyitottunk, más edzőtermeknek workshopokat szervezünk, ahol arra felkészítjük őket, milyen helyzetek jöhetnek szembe. Természetesen ha nem állnak készen valaki fogadására, akár át is vesszük a vendéget” – mondta Gusztos Péter.
Ha bejut, majd kimegy a pláza mosdójába?
A legkülönfélébb fogyatékkal élők nagy része viszont képes lenne maga edzeni – már ha rájuk is gondolnának egy-egy új sportközpont létrehozásakor. De már az akadálymentesség szó értelmezésével is bajok vannak a szervezet vezetője szerint, hiszen a többség ezen azt érti, hogy valahová egy fogyatékkal élő be tud menni. „A bevásárlóközpontokba lévő edzőtermeknél ez még adott, hiszen ezekben van lift, mozgássérülteknek parkoló vagy wc . Amikor elkezdtük tervezni a Suhanj! Fitnesst, próbaképpen felhívtunk több nagy központot. Lelkesen mondták, hogy persze, akadálymentesek, de hamar kiderült, hogy ez legfeljebb az odajutásra igaz, de vécére már a pláza mosdójába kell kimenni, mert csak az akadálymentesített.”

A Suhanj! Fitnessben található gépek nem térnek el drasztikusan bármelyik konditerem berendezéseitől. „A gépeink többsége ugyanolyan árfekvésű, mint a gyártó cég egyéb termékei, viszont mondjuk a beülőjüket egyetlen mozdulattal ki lehet fordítani, és máris tudják használni akár mozgássérültek is. Amikor építenek egy fitnesztermet, semmivel nem lenne drágább két gép közül ezt választani – de ez hiányzik a gondolkodásból.” Így jelenleg Gusztos szerint talán ha 2-3 olyan terem van Budapesten, amelyben a mosdóhasználat és a zuhanyzás is megoldható, viszont látássérültekre sehol nem gondolnak az akadálymentesítés szempontjából.
Zavarja? Akkor majd nem jár ide
Van, ahol a pozitív hozzáállás mindent megold, így annál a nagy edzőteremnél, ahol – még saját hely híján – 2011-ben elkezdtek zenés teremkerékpáros edzéseket tartani vak, illetve értelmi fogyatékos fiataloknak. „Azzal kopogtattunk be hozzájuk, hogy heti egy alkalommal kibérelnénk a termüket, mi adunk szakembereket, önkénteseket, hiszen 8-12 ilyen gyereket máshogy nem lehet beengedni egy ilyen helyre. A szerződéskötéskor megkérdeztem a vezetőt, tudja-e, mit vállal. Hiszen nyilván az öltözőben, folyosón összetalálkoznak majd más vendégekkel, és lehet, hogy egyeseket ez zavarni fog. Erre annyit mondott: akkor azok a vendégek majd nem fognak ide járni’”.
A halmozottan fogyatékosok és látássérültek spinning edzéseit végül zökkenőmentesen meg lehetett tartani, a részvevők pedig Gusztos szerint hihetetlenül boldogok voltak, közülük többen később folytatták a sportolást. „Az elején pár vendég döbbenten nézte a terem nagy üvegfalán át az edzésünket. Később viszont olyan is volt, aki megkérdezte, ez miért nincs benn az órarendben, mert ha van szabad hely, ő csatlakozna. Később egy másik terem ugyanígy befogadott bennünket.”
Mert a cél ez, a valódi integráció lenne: egyrészt olyanok járjanak a június végén nyitó Suhanj! Fitnessbe, akiknek természetes, hogy a mellettük lévő futópadon mondjuk egy végtaghiányos ember sportol, másrészt a legkülönfélébb fogyatékkal élők találkozzanak egymással. „Látjuk, hogy milyen felszabadítóan hat mindegyikükre, amikor nemcsak épekkel, hanem egymással is találkoznak: a látássérült az autista gyereket nevelő családdal, a kerekesszékes az értelmi fogyatékossal. Ennek máshol nincsen színtere, egymással sem keverednek.”
A célcsoportjuk így jóval nagyobb, mint azt elsőre bárki gondolná, az országosan százezres társadalmi csoportot jelentő fogyatékkal élők közül minden szűkítés után is több ezer potenciális vendégre számíthatnak. Náluk már a recepciós pult is akadálymentes, méghozzá két irányból: nemcsak kellően alacsony és tágas a hozzájuk érkezők felől, de belülről is úgy van kialakítva, hogy kerekesszékes munkatársat is fel tudjanak venni. Az öltözők, a zuhanyzók, a szauna és a masszázsszoba mind hasonló elv alapján épült meg a korábbi bankfiók helyén a XIII. kerületi Tátra utcában.

A Down-szindrómás fiú esetének apropóján szakmai oldalak már azt is elemezgették, egyáltalán ajánlott-e a súlyzós edzés bizonyos fogyatékosságok esetén, de Gusztos szerint súlyos tévedés, hogy akár veszélyesség miatt, akár egészségügyi okból ne használhatnának ilyen gépeket. „Nyilván mindenkinek egyénre kell szabni az edzését, és szükségük van odafigyelésre és segítségre. De az az öröm és fejlődés, ami ezzel a mozgással elérhető, a sportolás őket is megilleti” – jelentette ki.
A kötelező rokkantlift addig fontos, míg beszerelik
Ahogyan az emberek reagálása egy hátránnyal küzdő társukra nagyon eltérő, a szervezet az építkezés során is megtapasztalhatta mindkét végletet: az önzetlen segítségnyújtást éppen úgy, mint a leplezetlen „lehúzási kísérleteket”. „Hihetetlen, de ha egyes cégek meghallják, hogy egy alapítvány a megrendelő, azonnal a multi fölé helyezik árszabásban. Mintha a civilek ingyenpénzből gazdálkodó, jóindulatú balfaszok lennének, akiket át lehet verni. De az is többször előfordult, hogy egyszerűen nem vettek bennünket komolyan. Például az egyik piacvezető felvonócég – amelyik a szerződött partnereknek 2 órán belüli kiszállást vállal – 17 nap után jött ki a mozgássérült liftünket megnézni. Úgy volt, hogy ingyen felmérik, ehhez képest 50 ezer forintot kértek azért, hogy egyáltalán megvizsgálják, mit kellene javítani rajta. Mindezt megírtam az illetékes szervizvezetőnek még februárban, beidézve saját ígéreteiket – azóta sem méltattak válaszra. A mi egyetlen mozgássérült-liftünk nekik a periféria, általában is tapasztaljuk, hogy az addig fontos, amíg az uniós pénzből épülő ingatlanokba kötelezően be kell építeni. De nálunk mindennapos használatban van. Végül az 5. céggel sikerült megcsináltatnunk.”
Ezzel szemben mások maximálisan támogatták őket, több gyártó cégtől ingyen kaptak különféle építőanyagokat, vagy anyagárban, féláron szerelték be a különféle berendezéseket az integráltnak szánt terembe. A nagyságrendileg 15 millió forintos építkezés kizárólag magánszemélyek és vállalatok adományaiból valósul meg. „Olyan cég is volt, ahonnan a belső programjuk keretében jöttek önkéntes munkát végezni. Látni kellett volna, ahogy a számítógép mögül kiszabadult munkatársak boldogan, fülig koszosan bontották a falakat. De edzői stábot sem kellett nagyon toboroznunk, annyian jelentkeztek a nyitás hírére maguktól, hogy itt akarnak dolgozni.”

Attól persze még nagyon messze vagyunk, ahogy például az angolszász országokban állnak a különféle hátránnyal élőkhöz. „A parasportnak az Egyesült Államokban vagy Angliában vannak a gyökerei, hiszen a különféle nemzetközi háborús szerepvállalások miatt ott nagy számban élnek fiatal veteránok, akik kerekesszékbe kerültek vagy elvesztették valamelyik végtagjukat. Rájöttek, hogy a reintegrációjuk egyik legfőbb eszköze lehet a sport, hiszen legtöbben a sérülésüktől eltekintve fiatal, életerős férfiak. Mára ezekben az országokban kifejezetten divatja van ennek, nagy sportszermárkák támogatják a fogyatékos sportolókat, hiszen nemcsak remek motivációt jelentenek, de ezzel átviszik az esélyegyenlőség üzenetét.”
Onnan indultak, hogy "jaj, szegények"
Két éve a Suhanj! kinn volt három fogyatékkal élő sportolójával a New York-i maratonon, amelyre már regisztrálni is nehéz. „Az indulók közül ezer ember valamilyen fogyatékkal élő, illetve a kísérője volt. A legnagyobb sztárok azok voltak, akik protézissel futották vagy gyalogolták le a távot, a milliós tömeg őrjöngve szurkolt nekik.”
Magyarország messze nem tart még itt, a szervezet vezetője viszont kifejezetten optimista, mert érezhető a változás. 2010-ben kezdett a Suhanj! utcai futóversenyeken részt venni, és a ciánkék egyenmezbe öltözött tagjaikat vagy a speciális futókocsiban tolt, sérült gyerekeket és fiatalokat először még furcsállva méregették „az épek”. „A világversenyekre járó külföldi futók persze rögtön odajöttek, lepacsiztak velük, nekik nem volt szokatlan. Soha nem fogom elfelejteni, ami a legelső alkalommal, egy maratonon történt. Éppen csak elindultunk, a csoportunk kanyarodott ki a Hősök terére, mikor a közönségből egyszer csak azt hallottuk: ’jaj, szegények’. Miközben állati boldogok, jól érzik magukat, az első reakció ez volt. De alig telt el fél év, és már a magyar futóknak is természetes volt, hogy mi is ott vagyunk.”