szerző:
Gomperz Tamás
Tetszett a cikk?

Az Indexen tíz éve és a most megjelent írás alapvető dolgokkal nem néz szembe, pontosabban az igazi kérdéseket nem teszi föl.

Tíz éve megjelent egy írás, amely a magyar rendszerváltás valamennyi kudarcáért a „féltudású elitet” tette felelőssé. Az elalélt közönség a megvilágosodás katartikus „aha”-élményében részesült, ami szinte elkerülhetetlenné tette a folytatást: az évfordulóra időzített cikk a Nyugathoz való felzárkózás sikertelenségét már 100 éves távlatban elemzi általános rajongástól övezve.

Egyáltalán nincs szándékomban a hódolat ünnepélyes pillanatait megzavarni. Annak tudatában merészkedem ezzel az óvatos köhintéssel a különvélemény pusztán elméleti lehetőségét jelezni, hogy ez úgy sem fogja letörni azoknak a lelkesedését, akik végre hozzájutottak az univerzális világmagyarázat akciós kiadásához, amelyhez most még zöldségszeletelő és banánturmixoló tartozékot is csomagoltak.

Elnagyoltság? Könnyebb megérteni. Pontatlanság? Műfaji adottság. Csak a lényeg nem derül ki belőle? A szereplők neve legalább stimmel.

Szóval, pár napja, zászlófelvonás és katonai tiszteletadás mellett, az érdeklődő nyilvánosság megemlékezett egy tíz évvel ezelőtti röpirat emlékművénél. A dátum azzal került be véglegesen a nemzet dicső eseményei közé, hogy a kritikai távolságtartással elragadtatását átmenetileg sem csillapító olvasótáborát a szerző újabb emlékmű állításával lepte meg.

Ahogy megpróbálom felidézni, az a bizonyos tíz évvel ezelőtti cikk inkább hatott segélykiáltásnak, mint elemzésnek. A kétségbeesés indokolt volt, mert Magyarország valóban elindult a leszakadás máig tartó útján. Segélykiáltások esetében nem elvárás a pedáns tárgyilagosság, az árnyalt megközelítés és a finom részletek iránt csupán óvatos érdeklődést mutató szerző nem is bonyolította túl a megfejtést, a lecsúszás számos oka közül kijelölt egyetlen egyet és azt abszolutizálta. A felvetés ugyanakkor nem volt alaptalan, bár a leszakadás minden bűnét a homogénnek tételezett és féltudásúnak nevezett elit nyakába varrni nyilvánvaló túlzás, de a túlzás kötelező kelléke a pamfletirodalmonak. Persze, amint az a monista leegyszerűsítésekénél lenni szokott, az előre legyártott sémából itt-ott kilógott egy-egy rakoncátlan végtag, ezeket gondosan levágta, minek legyenek útban.

Újraolvasva a cikket, ma már inkább tűnik lefojtott generációs hőbörgésnek, az akkori (még létező ballib) elittel szembeni ellenkultúra korai és hatásos megnyilvánulásának: a „most már mi jövünk, ti meg húzzatok az anyátokba” alapüzenet végig ott zümmög a nagy ívű fejtegetés mélyén.

Negyedtudású ellenelit

A szöveg fő állítása, hogy a ’80-as évek szintjén beragadt, tájékozatlan, a világot nem ismerő, valódi teljesítményre nem képes, de önmagát nemzetközi színvonalúnak gondoló elit (nemcsak a politikai, hanem az üzleti, a kulturális, tehát az írók, tudósok, egyebek) felel egyedül azért, hogy az ország bajba került.

„Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat (…) Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek.”

Ebben a leírásban tényleg nem a túlzás a gond, hanem a megúszni akarás. Azáltal, hogy az egész (akkori) elitet féltudásúnak tartja, megóvja magát attól, hogy szembe kellejen nézni az igazi problémával. A magyar elit egyik része ugyanis egyáltalán nem féltudású, éppen ez a kettősség szorulna magyarázatra. Az egész cikk a világszínvonalat kéri számon, miközben nagy magabiztossággal ugrik át a kortárs magyar irodalom olyan csúcsain, mint Esterházy Péter, Nádas Péter, Bodor Ádám, Krasznahorkai László. Azokon az Írókon, akik a Tanítómester szerint csak azért szereztek tekintélyt, mert a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben.

A magyar fényképezés abszolút csodálatos, mint Munkácsi Márton és André Kertész óta mindig.

A Budapesti Fesztiválzenekar régóta a világ legjobbjai közé tartozik. Ligeti György. Kurtág György. Eötvös Péter. Kocsis Zoltán. Schiff András. Ránki Dezső. Amadinda. Jó ég, ez egy kontinensnek is sok.

2007-ben nem lehetett sejteni, de közben lett Oscar, Tarr Béla viszont már tíz éve is jelentett valamit. Törőcsik Mari. A Katona József Színház. Presser Gábor. Rendben, a kortárs magyar építészet lehangoló. A matematikusoknak ellenben nincs rossz híre, néhány orvosi kutatócsoport is átviszi a lécet. És a többi.

Ha ők mind nem tagjai az elitnek, akkor mit jelent az a kifejezés, hogy elit? Ha tagjai, akkor hogyan lehet az egész elitet cakkumpakk féltudásúnak tartani?

Azt leszögezhetjük, hogy az elitfogalom pontos meghatározása egy elitről szóló cikkben nem lenne felesleges pepecselés. Az a belátás, hogy ez az elit messze nem egységes, hogy jelentős részében valóban féltudású vagy még olyan se, de egy nem elhanyagolható halmaza kifejezetten magas színvonalú – nem a körülmények miatt, hanem azok ellenére, érdemi következménnyel járna magára az elméletre. A vizsgálódás fókuszának éppen erre a kitételre kellene irányulnia, mert az elit elitjének közös jellemzője, hogy többnyire az árral szemben, gyakran a túlélésért küzdve, kiátkozva, támadások közepette jutottak oda ahova, elsősorban a tehetségüknek és a munkának és nem az állami kegynek köszönhetően, abban az országban, amely még Mahlert és Bartókot is elüldözte és elüldözné ma is.

Ha ezt a kettősséget érzékelné a szerző, akkor két súlyos kérdéssel kerülne szembe, amiket az egységesen silány elit koncepciójával még csak megfogalmazni sem tud.

Az egyik így hangzik: miért van olyan beláthatatlan és leküzdhetetlen távolság az elit elitje és a magyar valóság között? Miért két különálló világ a kettő? Miért nem következik Lovász Lászlóból az, hogy nem lehet a Corvinus rektora Lánczi András? Ha az egész elitünk féltudású lenne, akkor Schmidt Mária pozíciója megmagyarázható. Ha van Ormos Mária is, akkor nem. (Persze, úgy még inkább)

A másik kérdés ennél lényegesen fájdalmasabb: a mostani elitet lecserélni akaró másod- és harmadvonal mennyivel jobb a regnálónál?

Nem tudom, hogy mi a helyzet a vízügyi szakmában vagy a légirányításban, a magam területén azt látom, hogy Váncsa István bármely bekezdése lebilincselőbb mint az utána következő generációk által az elmúlt két évben termelt összes szöveg együttvéve (az enyémeknél biztosan). Nem tudom, hogy a fiatal közgazdászok felülmúlták-e Kornai Jánost, lehet, csak azokat a ’80-as években ragadt Filozófusokat látom, akik a ’90-es években az egyetemen tanítottak: Bence György, Ludassy Mária, Tengelyi László, Munkácsy Gyula, Fehér M. István, Steiger Kornél, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Heller Ágnes, TGM, Nyíri Kristóf, Miklós Tamás, Faragó-Szabó István, Tatár György, Máté András, Boros Gábor, Erdélyi Ágnes, Kis János.

Akinek ez a névsor nem mond semmit, elhiheti bemondásra: ez egy hihetetlen és valószínűleg utánozhatatlan koncentrációja a karaktereknek és a minőségnek, amihez foghatónak még a közelébe sem érnek az új tanítómesterek.

Ami gáz. Nem könnyű így generációs alapon lázongani, belátom. Ennek ellenére rendszeresen születnek cikkek a „menjen már nyugdíjba a régi elit” tematikában, amelyek rendre nagy népszerűségre tesznek szert, a legutóbbi két hete jelent meg az ÉS-ben, de ilyenkor mindig kiderül, hogy az értelmiség alatt ugyanazt a 4-5 embert értik, azt a pár személyt, aki az ATV esti műsorában gyakorta felbukkan. Ez a horizont. A művelt, széles körűen tájékozott és egész tudású trónkövetelőknek ők jelentik AZ értelmiséget. Benne vannak a tévében, ezért őket ismerik, olvasni meg minek.

Ha megkérdezed, hogy akkor Nádasdy Ádám többet ne beszéljen, jön a válasz, hogy természetesen nem rá gondoltak. Tehát akkor Karády Viktor és Pléh Csaba fejezze be? Nem, velük sincs gond. Vekerdy Tamás? Maradhat. Akkor mégis kinek kéne abbahagynia? Hát az Elitnek: Kéri Lászlónak. Farkasházy Teddynek. Konrád Györgynek.

Ők jelentik az ellenelitnek a kihívást és a mércét, ami sok mindent előrevetít a ránk váró további hanyatlásról. A népi-urbánus ellentétnek legalább volt valami politikai tartalma. Ennek a generációs izének nincs egyebe csak biológiája. Érett hím lettem, engem hívjanak a tévébe.

„Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.” – állapítja meg anekdotikusan a szerző. Egészen olyan mintha Kéri László szakértene.

És a két cikk közül ez volt a jobb. Sokkal.

Száz év talány

A friss mű az elmúlt 100 évet tuszakolja bele egyetlen kiöntőformába, azt vizsgálva, hogy Magyarország miért nem volt képes felzárkózni a Nyugathoz.

A megoldás tömörebb mint egy miniszterelnöki vagyonnyilatkozat: ebben az időszakban valamennyi hatalom szorongott a hatalom elvesztése miatt (volt a világon már olyan, amelyik nem?), ezért a következő receptet követték: először einstandolták a hazai vagyonokat, aztán külföldi finanszírozót kerestek. Mindezt azért tették, mert a hatalmon maradáshoz pénzre volt szükségük. Amikor a külső finanszírozó eltűnt, jött a soron következő rendszerváltás.

Négy szorongó rezsimet különböztet meg, amelyek mindannyian végigjárták ezt az utat: a Horthy-rendszert, a Kádár-rendszert, a posztkommunista rendszert (???) és a Nemzeti Együttműködés rendszerét.

A dolgok hiábavaló bonyolításától ismét biztonságos távolságban tartva olvasóját, az eszmetörténeti összefüggésekkel szertelen könnyedséggel bánó szerző azt is megállapítja, hogy a Nyugat azért lett gazdag és erős, mert a világnak azon a táján 1) hatékonyan védik a tulajdonjogot, 2) a hatalommal rendelkezőket korlátozzák, 3) „a politikai hatalommal megszerezhető vagyon mértéke eltörpül a tulajdon segítségével megszerezhetőhöz képest.” Ennyi. „A képlet tehát adott: azok az országok válnak fejletté, amelyeknél mind számosságában, mind összvagyonában elegendően nagy az államtól független tulajdonosi réteg.”

Az államtól független tulajdonosi réteg meglétének fontosságával, mint a politikai szabadság egyik szociológiai jellegű garanciájával, a magam részéről egyetértek, de azért a Nyugat fejlődését kizárólag a tulajdonosi rétegre visszavezetni, nagyjából annyira szofisztikált, mint Németh Szilárd véleménye a menekültkérdésről.

Talán lehetett volna utalni a politikai intézményekre, az alkotmányokra, a kulturális sajátosságokra, amelyek részben megelőzték és segítették a tulajdonosi réteg kialakulását, részben az utóbbinak köszönhetően erősödtek meg, de azok ebbe az analízisbe nem fértek bele. Majd 10 év múlva a luxury edition-be. Ha a tulajdonosi réteg meglétére vezetünk vissza mindent, akkor például nem tudjuk megmagyarázni a Magyarországhoz nagyon hasonló adottságú Szlovákiának miért sikerült inkább a Nyugathoz felzárkózni.

Mivel a szerző korábban már demonstrálta hűvös viszonyát az úgynevezett tényekkel, ezért a történelmi hivatkozásokkal nem érdemes hosszan foglalkozni, mert akkor bele kellene menni abba, hogy a Horthy-rendszernek nem azért lett vége, mert eltűnt a külső finanszírozó, hanem azért, mert az ország ott állt szétbombázva; a háború utáni einstandhoz esetleg lehetett említésre méltó köze annak, hogy újjá kellett építeni azt a szétbombázott és a Marshall-tervből szovjet nyomásra kimaradó országot; ahogy a rendszerváltás utáni privatizációt sem lehet a zsidó vagyon vagy a magánnyugdíj-megtakarítások elvételével egy kategóriába helyezni (az utóbbi kettőt sem).

A privatizáció nem einstand. Akkor sem, ha illene a kifosztós teóriába. Szerintem hasznos volt, többek között azért, mert a tőke mellett behozta a nemzetközi sztenderdeket (amit a tíz évvel ezelőtti cikk annyira fontosnak tartott), és rákényszerítette a szereplőket „a fenntartható üzleti modellek, a versenyképes szakértelem kialakítására” (arra, amit az újabb cikk tart fontosnak), de a privatizáció eredményeiről nyilván lehet vitatkozni.

Arról azonban nem, hogy a magyar felzárkózás és leszakadás témájában a rendszerváltás utáni húsz évet nem lehet egyetlen, tagolatlan egységként kezelni. Egy elemzésben ez nem elnagyolás, ez egyszerűen tré. Az adatok alapján élesen megkülönböztethető a 2000 előtti és utáni időszak, már ami az ország teljesítményét illeti, de ettől függetlenül is, ez az időszak sem politikai, sem történeti értelemben nem olyan rezsim, mint a másik három.

Nemcsak azért, mert különböző ideológiájú kormányok ténykedtek benne, hanem azért, mert más a morális státusza, mint az előtte lévőknek és az utána jövőnek. A különféle politikai rendszerek eltérő módon viszonyulnak az emberi méltósághoz, az egyének szabadságához, az önrendelkezéshez, éppen ezért morális szempontból különböznek. Aki a Horthy- és a Kádár-rendszert (valamint a NER-t) egy kalap alá veszi a rendszerváltás utáni köztársasággal, az nem becsüli semmire azt a szabadságot, amit a rendszerváltás kori, általa eltakarítandó generáció jobbik fele kivívott számára.

Mert mit jelent a Nyugathoz való felzárkózás? Azon túlmenően természetesen, hogy többféle sör közül választhatunk, amit nagyobb tévék előtt ihatunk meg. A vásárlóerő növekedése mellett jelenti-e az emberi jogok védelmét, a hatalmi ágak megosztását, a joguralmat, a tiszta és szabad választásokat? Mert ha a Nyugat az utóbbiakat is jelenti, akkor a tőle való távolság tekintetében sem egyformák a felsorolt korszakok.

A liberális demokrácia 20 éve, amit a szerző valami miatt posztkommunista rendszernek hív, az értékek vonatkozásban teljesen eltér a másik háromtól: ebben az időszakban közelebb került Magyarország a szabad, nyugati világhoz, értsd: felzárkózott, a másik háromban távolabb. Hogy visszacsatoljunk a másik cikkhez: a Sólyom-féle alkotmánybíróság színvonala önmagában aláássa a féltudású elit elméletét, mely intézmény egyébként nem is működhetett volna máskor, csak a liberális demokrácia idejében.

Éljen a haza, menjetek haza!

Nem tudom, feltűnt-e másnak is, van az a félbátorságú értelmiségi típus, aki oda-odamondogat a kormánynak a kevésbé kényes ügyekben, esetleg megenged magának egy-két aggodalmas kritikát, de aztán addig csavarja, míg a végére mindig kihoz egy NER melletti hűségnyilatkozatot. Ha másképp nem, pénzfeldobással.

Ebben az esetben ez szó szerint úgy hangzik, hogy „el kell engedni a politikát.” Ez a mű konklúziója. A Tanítómester világszínvonalú tanácsa: a totális politikai kapituláció. Hallod, Momentum? Akinek nem tetszik a rendszer menjen külföldre vagy várjon itthon, amíg magától meg nem bukik a rendszer. A szocializmusban használt terminológiával: emigráljon vagy merüljön alá és bekkelje ki. Íme, az állampárt és a társadalom apolitikus alkuja újratöltve: mi nem szólunk bele a politikába, a hatalom nem szól bele, hogyan főzzük meg a krumplilevest (dehogynem).

Megjött a nem fertőzött generáció, amely leváltja a régit.

És, ha egyszer véletlenül megtörténne az új rendszerváltás, eszébe se jusson senkinek a jelenlegi uralkodó osztály vagyonának elkobzása (einstandolása), mert akkor belelép az elátkozott körbe és kezdhet reszketni a hatalomért.

„A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk”.

Lám, a nagy ívű elképzelések gyártása már megy, a részletek kidolgozásában mutatott érdektelenség is stimmel. Hátrány ledolgozva, a többi jön a korral.

Akkor bocs a zavarásért. Lehet lelkesedni tovább.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
A szegedi rektor már tudja, kit ültetnek föléjük

A szegedi rektor már tudja, kit ültetnek föléjük

Testkamerával szereli fel a BKK az ellenőröket

Testkamerával szereli fel a BKK az ellenőröket

Magyar futballedző még nem kapott akkora lehetőséget, mint most Dárdai Pál

Magyar futballedző még nem kapott akkora lehetőséget, mint most Dárdai Pál