Tíz éve megjelent egy írás, amely a magyar rendszerváltás valamennyi kudarcáért a „féltudású elitet” tette felelőssé. Az elalélt közönség a megvilágosodás katartikus „aha”-élményében részesült, ami szinte elkerülhetetlenné tette a folytatást: az évfordulóra időzített cikk a Nyugathoz való felzárkózás sikertelenségét már 100 éves távlatban elemzi általános rajongástól övezve.

Egyáltalán nincs szándékomban a hódolat ünnepélyes pillanatait megzavarni. Annak tudatában merészkedem ezzel az óvatos köhintéssel a különvélemény pusztán elméleti lehetőségét jelezni, hogy ez úgy sem fogja letörni azoknak a lelkesedését, akik végre hozzájutottak az univerzális világmagyarázat akciós kiadásához, amelyhez most még zöldségszeletelő és banánturmixoló tartozékot is csomagoltak.

Elnagyoltság? Könnyebb megérteni. Pontatlanság? Műfaji adottság. Csak a lényeg nem derül ki belőle? A szereplők neve legalább stimmel.

Szóval, pár napja, zászlófelvonás és katonai tiszteletadás mellett, az érdeklődő nyilvánosság megemlékezett egy tíz évvel ezelőtti röpirat emlékművénél. A dátum azzal került be véglegesen a nemzet dicső eseményei közé, hogy a kritikai távolságtartással elragadtatását átmenetileg sem csillapító olvasótáborát a szerző újabb emlékmű állításával lepte meg.

Ahogy megpróbálom felidézni, az a bizonyos tíz évvel ezelőtti cikk inkább hatott segélykiáltásnak, mint elemzésnek. A kétségbeesés indokolt volt, mert Magyarország valóban elindult a leszakadás máig tartó útján. Segélykiáltások esetében nem elvárás a pedáns tárgyilagosság, az árnyalt megközelítés és a finom részletek iránt csupán óvatos érdeklődést mutató szerző nem is bonyolította túl a megfejtést, a lecsúszás számos oka közül kijelölt egyetlen egyet és azt abszolutizálta. A felvetés ugyanakkor nem volt alaptalan, bár a leszakadás minden bűnét a homogénnek tételezett és féltudásúnak nevezett elit nyakába varrni nyilvánvaló túlzás, de a túlzás kötelező kelléke a pamfletirodalmonak. Persze, amint az a monista leegyszerűsítésekénél lenni szokott, az előre legyártott sémából itt-ott kilógott egy-egy rakoncátlan végtag, ezeket gondosan levágta, minek legyenek útban.

Újraolvasva a cikket, ma már inkább tűnik lefojtott generációs hőbörgésnek, az akkori (még létező ballib) elittel szembeni ellenkultúra korai és hatásos megnyilvánulásának: a „most már mi jövünk, ti meg húzzatok az anyátokba” alapüzenet végig ott zümmög a nagy ívű fejtegetés mélyén.

Negyedtudású ellenelit

A szöveg fő állítása, hogy a ’80-as évek szintjén beragadt, tájékozatlan, a világot nem ismerő, valódi teljesítményre nem képes, de önmagát nemzetközi színvonalúnak gondoló elit (nemcsak a politikai, hanem az üzleti, a kulturális, tehát az írók, tudósok, egyebek) felel egyedül azért, hogy az ország bajba került.

„Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat (…) Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek.”

Ebben a leírásban tényleg nem a túlzás a gond, hanem a megúszni akarás. Azáltal, hogy az egész (akkori) elitet féltudásúnak tartja, megóvja magát attól, hogy szembe kellejen nézni az igazi problémával. A magyar elit egyik része ugyanis egyáltalán nem féltudású, éppen ez a kettősség szorulna magyarázatra. Az egész cikk a világszínvonalat kéri számon, miközben nagy magabiztossággal ugrik át a kortárs magyar irodalom olyan csúcsain, mint Esterházy Péter, Nádas Péter, Bodor Ádám, Krasznahorkai László. Azokon az Írókon, akik a Tanítómester szerint csak azért szereztek tekintélyt, mert a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben.

A magyar fényképezés abszolút csodálatos, mint Munkácsi Márton és André Kertész óta mindig.

A Budapesti Fesztiválzenekar régóta a világ legjobbjai közé tartozik. Ligeti György. Kurtág György. Eötvös Péter. Kocsis Zoltán. Schiff András. Ránki Dezső. Amadinda. Jó ég, ez egy kontinensnek is sok.

2007-ben nem lehetett sejteni, de közben lett Oscar, Tarr Béla viszont már tíz éve is jelentett valamit. Törőcsik Mari. A Katona József Színház. Presser Gábor. Rendben, a kortárs magyar építészet lehangoló. A matematikusoknak ellenben nincs rossz híre, néhány orvosi kutatócsoport is átviszi a lécet. És a többi.

Ha ők mind nem tagjai az elitnek, akkor mit jelent az a kifejezés, hogy elit? Ha tagjai, akkor hogyan lehet az egész elitet cakkumpakk féltudásúnak tartani?

Azt leszögezhetjük, hogy az elitfogalom pontos meghatározása egy elitről szóló cikkben nem lenne felesleges pepecselés. Az a belátás, hogy ez az elit messze nem egységes, hogy jelentős részében valóban féltudású vagy még olyan se, de egy nem elhanyagolható halmaza kifejezetten magas színvonalú – nem a körülmények miatt, hanem azok ellenére, érdemi következménnyel járna magára az elméletre. A vizsgálódás fókuszának éppen erre a kitételre kellene irányulnia, mert az elit elitjének közös jellemzője, hogy többnyire az árral szemben, gyakran a túlélésért küzdve, kiátkozva, támadások közepette jutottak oda ahova, elsősorban a tehetségüknek és a munkának és nem az állami kegynek köszönhetően, abban az országban, amely még Mahlert és Bartókot is elüldözte és elüldözné ma is.

Ha ezt a kettősséget érzékelné a szerző, akkor két súlyos kérdéssel kerülne szembe, amiket az egységesen silány elit koncepciójával még csak megfogalmazni sem tud.

Az egyik így hangzik: miért van olyan beláthatatlan és leküzdhetetlen távolság az elit elitje és a magyar valóság között? Miért két különálló világ a kettő? Miért nem következik Lovász Lászlóból az, hogy nem lehet a Corvinus rektora Lánczi András? Ha az egész elitünk féltudású lenne, akkor Schmidt Mária pozíciója megmagyarázható. Ha van Ormos Mária is, akkor nem. (Persze, úgy még inkább)

A másik kérdés ennél lényegesen fájdalmasabb: a mostani elitet lecserélni akaró másod- és harmadvonal mennyivel jobb a regnálónál?

Nem tudom, hogy mi a helyzet a vízügyi szakmában vagy a légirányításban, a magam területén azt látom, hogy Váncsa István bármely bekezdése lebilincselőbb mint az utána következő generációk által az elmúlt két évben termelt összes szöveg együttvéve (az enyémeknél biztosan). Nem tudom, hogy a fiatal közgazdászok felülmúlták-e Kornai Jánost, lehet, csak azokat a ’80-as években ragadt Filozófusokat látom, akik a ’90-es években az egyetemen tanítottak: Bence György, Ludassy Mária, Tengelyi László, Munkácsy Gyula, Fehér M. István, Steiger Kornél, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Heller Ágnes, TGM, Nyíri Kristóf, Miklós Tamás, Faragó-Szabó István, Tatár György, Máté András, Boros Gábor, Erdélyi Ágnes, Kis János.

Akinek ez a névsor nem mond semmit, elhiheti bemondásra: ez egy hihetetlen és valószínűleg utánozhatatlan koncentrációja a karaktereknek és a minőségnek, amihez foghatónak még a közelébe sem érnek az új tanítómesterek.

Ami gáz. Nem könnyű így generációs alapon lázongani, belátom. Ennek ellenére rendszeresen születnek cikkek a „menjen már nyugdíjba a régi elit” tematikában, amelyek rendre nagy népszerűségre tesznek szert, a legutóbbi két hete jelent meg az ÉS-ben, de ilyenkor mindig kiderül, hogy az értelmiség alatt ugyanazt a 4-5 embert értik, azt a pár személyt, aki az ATV esti műsorában gyakorta felbukkan. Ez a horizont. A művelt, széles körűen tájékozott és egész tudású trónkövetelőknek ők jelentik AZ értelmiséget. Benne vannak a tévében, ezért őket ismerik, olvasni meg minek.

Ha megkérdezed, hogy akkor Nádasdy Ádám többet ne beszéljen, jön a válasz, hogy természetesen nem rá gondoltak. Tehát akkor Karády Viktor és Pléh Csaba fejezze be? Nem, velük sincs gond. Vekerdy Tamás? Maradhat. Akkor mégis kinek kéne abbahagynia? Hát az Elitnek: Kéri Lászlónak. Farkasházy Teddynek. Konrád Györgynek.

Ők jelentik az ellenelitnek a kihívást és a mércét, ami sok mindent előrevetít a ránk váró további hanyatlásról. A népi-urbánus ellentétnek legalább volt valami politikai tartalma. Ennek a generációs izének nincs egyebe csak biológiája. Érett hím lettem, engem hívjanak a tévébe.

„Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.” – állapítja meg anekdotikusan a szerző. Egészen olyan mintha Kéri László szakértene.

És a két cikk közül ez volt a jobb. Sokkal.

Száz év talány

A friss mű az elmúlt 100 évet tuszakolja bele egyetlen kiöntőformába, azt vizsgálva, hogy Magyarország miért nem volt képes felzárkózni a Nyugathoz.

A megoldás tömörebb mint egy miniszterelnöki vagyonnyilatkozat: ebben az időszakban valamennyi hatalom szorongott a hatalom elvesztése miatt (volt a világon már olyan, amelyik nem?), ezért a következő receptet követték: először einstandolták a hazai vagyonokat, aztán külföldi finanszírozót kerestek. Mindezt azért tették, mert a hatalmon maradáshoz pénzre volt szükségük. Amikor a külső finanszírozó eltűnt, jött a soron következő rendszerváltás.

Négy szorongó rezsimet különböztet meg, amelyek mindannyian végigjárták ezt az utat: a Horthy-rendszert, a Kádár-rendszert, a posztkommunista rendszert (???) és a Nemzeti Együttműködés rendszerét.

A dolgok hiábavaló bonyolításától ismét biztonságos távolságban tartva olvasóját, az eszmetörténeti összefüggésekkel szertelen könnyedséggel bánó szerző azt is megállapítja, hogy a Nyugat azért lett gazdag és erős, mert a világnak azon a táján 1) hatékonyan védik a tulajdonjogot, 2) a hatalommal rendelkezőket korlátozzák, 3) „a politikai hatalommal megszerezhető vagyon mértéke eltörpül a tulajdon segítségével megszerezhetőhöz képest.” Ennyi. „A képlet tehát adott: azok az országok válnak fejletté, amelyeknél mind számosságában, mind összvagyonában elegendően nagy az államtól független tulajdonosi réteg.”

Az államtól független tulajdonosi réteg meglétének fontosságával, mint a politikai szabadság egyik szociológiai jellegű garanciájával, a magam részéről egyetértek, de azért a Nyugat fejlődését kizárólag a tulajdonosi rétegre visszavezetni, nagyjából annyira szofisztikált, mint Németh Szilárd véleménye a menekültkérdésről.

Talán lehetett volna utalni a politikai intézményekre, az alkotmányokra, a kulturális sajátosságokra, amelyek részben megelőzték és segítették a tulajdonosi réteg kialakulását, részben az utóbbinak köszönhetően erősödtek meg, de azok ebbe az analízisbe nem fértek bele. Majd 10 év múlva a luxury edition-be. Ha a tulajdonosi réteg meglétére vezetünk vissza mindent, akkor például nem tudjuk megmagyarázni a Magyarországhoz nagyon hasonló adottságú Szlovákiának miért sikerült inkább a Nyugathoz felzárkózni.

Mivel a szerző korábban már demonstrálta hűvös viszonyát az úgynevezett tényekkel, ezért a történelmi hivatkozásokkal nem érdemes hosszan foglalkozni, mert akkor bele kellene menni abba, hogy a Horthy-rendszernek nem azért lett vége, mert eltűnt a külső finanszírozó, hanem azért, mert az ország ott állt szétbombázva; a háború utáni einstandhoz esetleg lehetett említésre méltó köze annak, hogy újjá kellett építeni azt a szétbombázott és a Marshall-tervből szovjet nyomásra kimaradó országot; ahogy a rendszerváltás utáni privatizációt sem lehet a zsidó vagyon vagy a magánnyugdíj-megtakarítások elvételével egy kategóriába helyezni (az utóbbi kettőt sem).

A privatizáció nem einstand. Akkor sem, ha illene a kifosztós teóriába. Szerintem hasznos volt, többek között azért, mert a tőke mellett behozta a nemzetközi sztenderdeket (amit a tíz évvel ezelőtti cikk annyira fontosnak tartott), és rákényszerítette a szereplőket „a fenntartható üzleti modellek, a versenyképes szakértelem kialakítására” (arra, amit az újabb cikk tart fontosnak), de a privatizáció eredményeiről nyilván lehet vitatkozni.

Arról azonban nem, hogy a magyar felzárkózás és leszakadás témájában a rendszerváltás utáni húsz évet nem lehet egyetlen, tagolatlan egységként kezelni. Egy elemzésben ez nem elnagyolás, ez egyszerűen tré. Az adatok alapján élesen megkülönböztethető a 2000 előtti és utáni időszak, már ami az ország teljesítményét illeti, de ettől függetlenül is, ez az időszak sem politikai, sem történeti értelemben nem olyan rezsim, mint a másik három.

Nemcsak azért, mert különböző ideológiájú kormányok ténykedtek benne, hanem azért, mert más a morális státusza, mint az előtte lévőknek és az utána jövőnek. A különféle politikai rendszerek eltérő módon viszonyulnak az emberi méltósághoz, az egyének szabadságához, az önrendelkezéshez, éppen ezért morális szempontból különböznek. Aki a Horthy- és a Kádár-rendszert (valamint a NER-t) egy kalap alá veszi a rendszerváltás utáni köztársasággal, az nem becsüli semmire azt a szabadságot, amit a rendszerváltás kori, általa eltakarítandó generáció jobbik fele kivívott számára.

Mert mit jelent a Nyugathoz való felzárkózás? Azon túlmenően természetesen, hogy többféle sör közül választhatunk, amit nagyobb tévék előtt ihatunk meg. A vásárlóerő növekedése mellett jelenti-e az emberi jogok védelmét, a hatalmi ágak megosztását, a joguralmat, a tiszta és szabad választásokat? Mert ha a Nyugat az utóbbiakat is jelenti, akkor a tőle való távolság tekintetében sem egyformák a felsorolt korszakok.

A liberális demokrácia 20 éve, amit a szerző valami miatt posztkommunista rendszernek hív, az értékek vonatkozásban teljesen eltér a másik háromtól: ebben az időszakban közelebb került Magyarország a szabad, nyugati világhoz, értsd: felzárkózott, a másik háromban távolabb. Hogy visszacsatoljunk a másik cikkhez: a Sólyom-féle alkotmánybíróság színvonala önmagában aláássa a féltudású elit elméletét, mely intézmény egyébként nem is működhetett volna máskor, csak a liberális demokrácia idejében.

Éljen a haza, menjetek haza!

Nem tudom, feltűnt-e másnak is, van az a félbátorságú értelmiségi típus, aki oda-odamondogat a kormánynak a kevésbé kényes ügyekben, esetleg megenged magának egy-két aggodalmas kritikát, de aztán addig csavarja, míg a végére mindig kihoz egy NER melletti hűségnyilatkozatot. Ha másképp nem, pénzfeldobással.

Ebben az esetben ez szó szerint úgy hangzik, hogy „el kell engedni a politikát.” Ez a mű konklúziója. A Tanítómester világszínvonalú tanácsa: a totális politikai kapituláció. Hallod, Momentum? Akinek nem tetszik a rendszer menjen külföldre vagy várjon itthon, amíg magától meg nem bukik a rendszer. A szocializmusban használt terminológiával: emigráljon vagy merüljön alá és bekkelje ki. Íme, az állampárt és a társadalom apolitikus alkuja újratöltve: mi nem szólunk bele a politikába, a hatalom nem szól bele, hogyan főzzük meg a krumplilevest (dehogynem).

Megjött a nem fertőzött generáció, amely leváltja a régit.

És, ha egyszer véletlenül megtörténne az új rendszerváltás, eszébe se jusson senkinek a jelenlegi uralkodó osztály vagyonának elkobzása (einstandolása), mert akkor belelép az elátkozott körbe és kezdhet reszketni a hatalomért.

„A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk”.

Lám, a nagy ívű elképzelések gyártása már megy, a részletek kidolgozásában mutatott érdektelenség is stimmel. Hátrány ledolgozva, a többi jön a korral.

Akkor bocs a zavarásért. Lehet lelkesedni tovább.