Nehéz a politikus élete. Csupa felelősség és soha nem fogyó feladat, még a csúcson is. Épp leveri Brüsszelt, megállna egyet szuszanni, de máris ránk ront a tizenkétfejű ENSZ. Mármint a rárontás, az úgy néz ki, hogy esetleg tervez egy állásfoglalást, amelybe belekerülhet, hogy be kell fogadni ezerháromszáz oltalmazottat, amennyiben kopognak. De attól még nem alhat nyugodtan szegényke, pedig volna neki más baja is.

A politikus is ember, és hiába a sorskérdések, őt is utolérik ugyanazok a problémák és konfliktusok, amelyek a mi életünk legfontosabb eseményei. Párkapcsolati nehézségek, halálesetek, betegség, a gyermeknevelés buktatói és a szülői aggodalom.

Most az utóbbi felhősíti a miniszterelnökünk homlokát. És persze az ezzel járó önreflexió, a megbánás, hogy talán jobban oda kellett volna figyelni Ráhelre, mielőtt elkallódik. Hogy szüksége lett volna az apjára, de őneki akkor épp polgári köröket kellett szerveznie, meg visszaverni a Gazprom támadását ellenzékből. Elrepült a gyerekkor, és utána meg jött a kormányzás, és az üzletek a Gazprommal, és nem volt ideje kikérdezni a leckét, vagy érdeklődni: hogy vagy, leányom?

De hát úgy tűnt, hogy minden rendben van és sínen. Boldog házasság, országos lakodalom, jókedvű pálinkázások. Olyan rendes gyereknek tűnt ez az István. Meg a család is.

Aztán most tessék, kész a baj. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a Tiborcz, ez lop.

Először persze legyintett: rágalom, politikai támadás, nyilván csak ráfogják. De megjöttek a papírok, a nyomozati anyagok, és azokban feketén-fehéren ott áll, hogy ez a lámpavircsaft, ez egy bűnügy volt.

Micsoda szégyen! És a bűn még rútabb, mert emiatt Magyarországnak kell visszafizetnie tizenkétmilliárd forintot – egy jó megyei stadion árát! Ha ez így van, Tiborcz kétszer lopta meg a magyar népet.

A miniszterelnök keserűen ingatja a fejét. – Én hülye – mondja magának, ahogy felidézi a pálinka fölötti mosolygós csevegéseket arról, milyen szépen megy a bolt, és hogy minden rendben. Ő meg csak bólogatott elégedetten és szórakozottan, mert a Helsinki Bizottság terrortámadásain kattogott az agya.

A lakodalom jut eszébe megint, és a homlokára csap. Hogy mennyit keresték égen-földön azt az eltűnt mobilt! Még Oroszországra is ráterelődött a gyanú. De honnan tudhatta volna, hogy egy kleptomániást fogadott be épp a családba?

Példás büntetésen töpreng, mert valamit mégis csinálni kellene, ha megkésve is. Az a minimum, hogy a bírságot ne a meglopott nemzet fizesse, hanem a bűnös. És illene visszaadnia azt is, amit jogtalanul vett el. De nem döntheti csődbe a saját lányát. Ott a gyerek is, ki ad annak a csöppségnek enni akkor?

Biztosan sokat gondol ebben az őrlődésben a néhai kormányzóra, akit hasonlóan kegyetlen dilemma elé állított az élet. Amikor család és nemzet között kell választania valakinek, aki nemzetének atyjává nőtt fel.

Jó, Horthynak nem tízmiliárdos lopásba gabalyodott a fia, hanem egy szőnyegbe, amibe a Gestapo csavarta bele, de azért a szorult helyzet igenis hasonló.

És őt, ahogy a doktort, nem kérdezi senki: a maga szíve sose fáj? Pedig kinek ne fájna,ha a gyermeke rossz társaságba keveredik, és sötét alakokkal szűri össze a levet. És hogyne aggódna, hogy mibe húzza még bele a lányát ez a gazember.

Amíg az érzéketlen külvilág a kampányon meg az egészségügyön hisztizik, valahol Budán legördül egy nehéz férfikönny. Oly súlyos, hogy beleremeg a Várban a félkész rezidencia. Most úgy átmenne Rasihoz betakargatni. Hiszen talán azért takarózik lopott milliárdokkal az a szegény lány, hogy ezt bepótolja. Át kellett volna menni öt és tíz éve, és akkor ez mind nem történik meg – ilyen kétségbeesett gondolatok törnek fel ilyenkor.

A férfi, aki egyedül verte le a fél világot, most tanácstalanul, elgyengülve, tehetetlenül süpped magába. Elhanyagolta a családját, hogy megvédje a hazát – és lám, a keblén melengetett kígyó mélyebbre mart, mint maga Soros György.

Majd valahogy elsimítjuk - állapodik meg magával végül. De nem alszik már sose nyugodtan. Mire lehet még képes ez a nímand, akinek oly könnyelműen odaadta a lánya kezét?