„Először a címet olvasom el, aztán hogyha érdekel, akkor megnyitom, átpörgetem, és ha valami megfog, akkor olvasom végig.”

„Nekem édesapám, aki sokkal több hírt olvas minden nap, tőle szoktam hallani a legtöbbet, mert én nem olvasok. Csak ülünk valahol, beszélgetünk, szóba kerülnek ezek tőle, én meg meghallgatom jó fiúként.”

Ha csak a fenti két idézetet olvassuk, nincs abban semmi meglepő, hogy a legtöbb kutatás szerint komoly probléma van a magyar fiatalok tudatos hírfogyasztásával. A 18-25 év közötti korosztály átlagosan napi több órát tölt a képernyő előtt (ez nem a televíziót, hanem a mobilt jelenti), közéleti és politikai tartalommal mégis csak a közösségi oldalakon, személyes posztok közé rejtve találkozik. Célzottan híreket keresni nem szoktak, hírportálokat csak a legritkább esetben olvasnak, a politikai pedig nem érdekli őket.

A gyakorlatlan médiafogyasztásnak ráadásul van még egy árnyoldala, amiről mostanában ugyan sok szó esik, megoldás viszont még nem született rá: az álhírek terjedése. A Political Capital és a Social Development Institute – a Heinrich Böll Alapítvánnyal együttműködésben – éppen azért vágott bele egy nagyszabású kutatásba, hogy ezen változtasson. Nemcsak diákokat, hanem tanárokat is kérdeztek arról, mi a véleményük az álhírekről, milyen gyakran találkoznak velük, és ami a legfontosabb: elhiszik-e őket. (A két fenti idézetet is a tanulmányból választottuk, amit teljes terjedelmében itt tud elolvasni.)

Mielőtt bárki azt kérdezné, miért fontos az álhírek felismerésére oktatni egy generációt, amely még az interneten sem olvas újságokat, egy dolgot kiemelnénk: álhírek nemcsak a politikában léteznek. Lehet, hogy egy mai 18 éveshez nem jut el, hogy a magyar kormányfő szerint Soros György személyesen próbálta megakadályozni Várhelyi Olivér kinevezését, vagy hogy Georg Spöttle migránskaravánokkal riogat a köztelevízióban, olyan posztokkal viszont biztosan találkoztak már, hogy a citromlé gyógyítja a rákot, vagy a védőoltások autizmust okoznak. Márpedig míg az előbbieknek „csak” társadalmi hatásuk van, az utóbbiak konkrétan halálosak is lehetnek.

Arra, hogy milyen fontos problémáról van szó, Krekó Péter, a Political Capital ügyvezető igazgatója a tanulmányt bemutató kerekasztal-beszélgetésen egy példával is illusztrálta: a középiskolások 96 százaléka nem tudja, mi a különbség, ha egy olajvállalat képviselője beszél a zöldenergiáról, vagy egy szakértő.

„Nem tudják elkülöníteni a fizetett cikkeket sem a valódi hírektől” – tette hozzá.

Ha influenszer mondja, biztos úgy van

A kérdőívet összesen 210 pedagógus töltötte ki több budapesti és vidéki iskolában, később 15 mélyinterjúra is sor került, és természetesen diákokat is megkérdeztek. A legnagyobb ellentmondás már a tanulmány elején megmutatkozott: miközben a pedagógusok nagy része hetente vagy gyakrabban találkozik álhírekkel, alig akadt olyan iskola, ahol szervezetten foglalkoztak volna a problémával. Gondot jelenthet az is, hogy a fiatalok többsége olyan közösségi oldalakat használ, amiről a tanárok nem is tudják, hogy micsoda.

Azzal persze ők is tisztában vannak, hogy a Facebook egyre kevésbé jelentős hírforrás a fiatalok számára; a generáció fő információforrása az Instagram, a Youtube, a Snapchat és más hasonló online közösségi alkalmazások. Sok fiatal tájékozódik influenszerektől és online mémoldalakról. Mivel viszont ezeket a tanárok nem ismerik, így elég nehéz a veszélyekre figyelmeztetni a diákjaikat. Sokszor a tanárok saját önkritikája is hiányzik. A mélyinterjúkon többen is arról számoltak be, hogy beazonosították a számukra megbízható hírforrásokat, amikor viszont olyan hírrel találkoznak, amiről első ránézésre nem tudják eldönteni, igaz-e, inkább nem foglalkoznak vele és nem néznek utána.

És hogy mik azok az álhírek, amikkel a diákok a legtöbbet találkoznak? Ha nem is közéleti témák, attól még ugyanolyan veszélyesek: összeesküvés-elméletek, ellenségképző tartalmak, egészségügyi és étrendkiegészítőkkel kapcsolatos hírek mindig felbukkannak a hírfolyamban, de a bulváros, celebekkel kapcsolatos hírekre a legfogékonyabbak.

A kerekasztalbeszélgetésen Kiss László, a Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium történelemtanára egy példát is felhozott:

a diákjait sokkal jobban érdekelte, hogy Justin Bieber tényleg keresztbe eszi-e a burritót, mint az, hogy migránsok, vagy futballszurkolók rongáltak meg egy autót egy focimeccs után.

Ironikus, hogy miközben a megkérdezett tanárok úgy gondolják, hogy az álhírek inkább a diákokra veszélyesek, a mélyinterjúk azt mutatták, hogy a digitális készségek és ismeretek hiánya miatt sokszor a pedagógusok sem tudják, hol érdemes rákeresni egy-egy információra, és gyakran ők maguk is terjesztenek álhíreket.

Csak semmi politika, tanárok vagyunk

Az álhírek elleni védekezést megnehezíti az is, hogy a legtöbben szeretik másokra kenni a felelősséget. Ha azt kérdezzük, ki terjeszt álhíreket a neten, mindig másokra mutogatunk, magunkról pedig elképzelni se tudjuk, hogy képesek lennénk megosztani valamit, ami nem igaz. Aztán ha néhány hét múlva megnézzük a Facebook-falunkat, néha magunk is meglepődünk, minek nem néztünk utána.

Jó példa volt erre az a magyar interneten is taroló videó, amin muszlimok állítólag a párizsi Notre-Dame leégését ünnepelték. Hiába derült ki róla később, hogy egy szó sem volt belőle igaz, szinte alig akadt olyan ember, aki valamilyen internetes fórumon ne találkozott volna vele.

Azoknak a tanároknak, akik erről szerettek volna beszélni a diákjaikkal, nem volt könnyű dolguk. A felmérést kitöltőknek ugyanis mindössze hét százaléka számolt be arról, hogy az iskolájában már volt szervezett foglalkozás a témában. Eseti jelleggel előfordul, hogy civil szervezeteket, szakértőket hívnak meg a suliba, de sokkal gyakoribb, hogy a pedagógus személyesen beszélget a diákjaival álhírekről. Még érdekesebb, hogy ezeket a beszélgetéseket nagy arányban nem a tanárok, hanem a diákok kezdeményezik. Azaz egyáltalán nem igaz, hogy a középiskolásoknak ne lenne igényük arra, hogy megvitassák az álhíreket, csak lehetőség akad kevés. Ennek nem csak a tanárok „felkészületlensége” az oka, sokan említették, hogy se kapacitásuk, se idejük nincs.

Többen említették az iskola vezetőségének elzárkózását is. Mivel a köznevelési törvény tiltja, hogy iskolákban pártpolitikai tevékenységet végezzenek,

a tanárok nem mindig merik felvállalni, hogy közéleti hírek valóságtartalmát elemezzék.

Az egyébként a diákokkal készített fókuszcsoportos interjúkból is kiderült, hogy a politikai témákat a fiatalok is kerülik, mert szerintük felesleges konfliktusokat szül. Ennek egyenes következménye, hogy tapasztalataik se nagyon vannak ilyen vitákban.

„Én társaságban nem szeretem felhozni a politikát, mert mindig megosztó a vélemény, és teljesen felesleges így vitatkozni róla” – mondta egyikük.

Ha viszont van olyan téma, ami eléri az ő ingerküszöbjüket is, azon már szívesen viccelődnek. Ilyen volt például, amikor Donald Trump amerikai elnök meg akarta venni Grönlandot. Azzal pedig a fiatalok is tisztában vannak, hogy az álhírek egy része nem is politikai jellegű, hanem célja az egyszerű kattintás- és lájkvadászat.

A fókuszcsoportos kutatásból az is kiderült, hogy nincs még minden veszve: amikor a diákoknak álhíreket kellett azonosítaniuk, nemcsak kifejezetten élvezték a feladatot, hanem jól is működött a radarjuk: sokan rátaláltak az abszolút álhírekre, bár ellenőrzésre főleg a Google-t használták, ami újabb problémákat vet fel.

Oktassák, csak ne így

A kutatásban megkérdezett tanárok abban mindannyian egyetértettek, hogy szükség lenne készségfejlesztésre a témában, ez azonban szerintük nemcsak az iskola, hanem a szülők felelőssége is. Nem zárkóznak el az oktatástól a fiatalok sem, sőt kifejezetten jó ötletnek tartják, de mindannyian leszögezték, hogy ennek nagyon más formában kellene zajlania, mint egy hagyományos iskolai órának.

A tanulmány készítői ezért nemcsak a problémára koncentráltak, hanem igyekeztek néhány javaslatot is tenni, hogyan lehetne segíteni az álhírek elleni harcot az iskolában. Ezek egyike, hogy az álhírek elleni képzésnek már a tanárképzésben is meg kell jelennie, és a pedagógusokat később is rendszeres továbbképzésre kell küldeni.

A médiaértéssel és álhírekkel kapcsolatos oktatásnak a tanterv szerves, kötelező részévé kell válnia, azt minél korábban meg kell kezdeni. Nagy szükség van civilek, szakértők bevonására is, akik nagy terhet vehetnek le az amúgy is túlterhelt tanárok válláról.

Szükség van még ezen kívül

• interaktív módszerekre az unalmas és idejétmúlt frontális oktatás helyett
• tanároknak nélkülözhetetlen segédanyagokra
• diákokat érintő témák bevonására (ilyenek például a hírességekről szóló álhírek)
• szülők képzésére
• jogszabályi tudatosításra, hogy tudják a tanárok, miről beszélhetnek
• a tanárok érzékenyítésére és készségfejlesztésére
• valamint további kutatásokra és utánkövetésre.

Ez azonban semmit sem ér, ha a tanárok nem változtatnak a jelenlegi szemléletükön. Kiss László szerint ugyanis az álhírekről szóló vitához elengedhetetlen, hogy a pedagógusok a diákok véleményét is meghallgassák. Ezzel viszont van egy nagy probléma:

„Néha bizony fel kell vállalni, hogy a diák olyat mond, ami a tanárnak nem teszik.”