Sose a hatásra törekszem, hanem csak a szöveg értelmét próbálom visszaadni - foglalja össze a HVG-nek felolvasói ars poeticáját a múlt héten a Nemzeti Színházban fellépett Kertész Imre. Tapasztalata szerint ugyanis az általa egyébként a leggyakrabban felolvasott regényrészlet legdrámaibb mondatait is - mint például amikor a Sorstalanság Köves Gyurija a haláltáborból visszatérve arra a kérdésre, hogy most mit érez, azt válaszolja: "Gyűlöletet" - alapvetően befolyásolhatja az intonáció. "Ha ezt a szót durván és hangosan olvasom - mondja a Nobel-díjas író -, akkor a hallgatók személyesnek, s nem a társadalomra értik. Ha ejtve mondom, sokkal drámaibb."

Kertész Imre felolvasóestet tart. © MTI - Kollányi Péter

"Jó étel annak, aki szereti" - ragadja meg egy szakácskönyvi fordulattal az irodalmi estek lényegét Kornis Mihály író. Szemben minden más előadó-művészi produkcióval, ahol a táncos megbotlik, a színész bakizik, a zenész hamis hangot fog, a szerző előadásában elhangzó szövegeknek megvan az a sajátos bája, hogy az író vagy a költő nem ronthatja el. A felolvasói estek sikere és népszerűsége ugyanis abból a feltételezésből fakad, hogy egy ismert vagy olvasott mű alkotója hangján többletjelentéssel gazdagodik. A szerzővel való személyes kontaktus vágya természetes olvasói igény. "Gyakran egy könyv olvasásakor is előfordul - említi a HVG-nek Nádas Péter író -, hogy egy-egy mondatnál a borító fülén lévő képhez lapozok, mintegy szembesítve a gondolatot a szerző arcképével." Egy felolvasóest ezt az igényt teheti teljessé. "Ilyenkor az író szinte végrendelkezik a műről: ezt majd így értsétek!" - fejtegeti Kornis.

A közönség előtti felolvasás kultuszának gyökerei a 17-18. századi francia szalonok világáig nyúlnak vissza. A filozófusok, tudósok és költők zártkörű arisztokrata szalonokban elhangzó előadásai azonban nem léptek túl a társasági élet keretein. A közvetlen hazai előzménynek a Magyar Tudományos Akadémia, de még inkább a 19. század derekán alakult irodalmi egyletek - a Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság - ülésein tartott nyilvános felolvasásokat tekinti az irodalomtörténet. Mai értelemben vett irodalmi estet, felolvasómatinét pedig először folyóiratok tartottak a 20. század tízes éveiben. A dedikálással egybekötött Nyugat-esteken alkalmanként négy-öt szerző művei is elhangzottak.

A korabeli ismertetésekből tudható, hogy például Móricz Zsigmond vagy Gellért Oszkár előszeretettel olvastak fel. A verseket ugyan többnyire színészek szólaltatták meg, ám az estek lelkes közönsége rendre kikövetelte a gyakran jelen lévő, paposan kántáló Babits Mihály vagy a kissé raccsoló Kosztolányi Dezső szavalatát. Volt év, amikor a kabaré atyjaként is ismert konferanszié, Nagy Endre által vezetett estekkel 16 vidéki városban is felléptek. "Egyszer robotnak nevezem, máskor kötelességnek - tűnődik a műfajról a Kosztolányi-alteregó Esti Kornél Az utolsó fölolvasás című novellában. - Valójában ez az életem értelme, kielégülése, ünnepnapja: az úgynevezett dicsőség."

A költészetet eredendően szóbeli műfajnak tekintő költők mindig szívesen mondtak fennhangon verseket, s nem is csak a magukét. Pilinszky János például - mint azt több hangfelvétel is bizonyítja - saját költeményei mellett gyakran szavalt Berzsenyit, Vörösmartyt vagy Hölderlint. Egy anekdota szerint az évekig mellőzött, műfordításból élő, csak gyerekverset publikáló Weöres Sándor az 1950-es évek végén egy ízben alaposan meglepte az író-olvasó találkozón összesereglett hallgatóságát. A szilenciuma feloldását váró, állandó megfigyelés alatt tartott költő ugyanis úgy vezette be az estet, hogy "Füst Milán nagyobb költő, ezért inkább Füstöt mondok", s csak a hallgatóság kifejezett kérésére, a műsor második felében tért át saját költeményeire. De a felolvasás nem is mindig a nagyközönségnek szól olykor, hanem az alkotás kihagyhatatlan részeként élnek vele. Az 1960-ban amnesztiával szabadult Déry Tibor például az első adandó alkalommal felolvasta barátainak a börtönben írt regényét, a G. A. úr X-ben-t. Úgy érezte, ellenőriznie kell, jól szólalnak-e meg a mondatok.

Évtizedek óta zajló vita, hogy egy irodalmi művet a szerző vagy a színész tud hívebben tolmácsolni. "A színészek túlhangsúlyozva, búgva, lihegve, »átélve« vagy mindent azonos hangnemben, saját vélt színészi karakterüknek megfelelően olvasnak fel. Nem tudnak hangsúlyozni, és nincs a mondataiknak melódiája" - foglalja össze kritikai kifogásait a HVG kérdésére a szintén gyakran felolvasó Spiró György író. Véleménye szerint jobb nem színészre bízni a dolgot. Mindig is nagy becsben tartotta a szakma a kedélyes előadókat, mint például Tersánszky Józsi Jenő, vagy az olyan felolvasó költőket, mint Kányády Sándor, Tolnai Ottó vagy Várady Szabolcs, akik akár a hivatásos versmondókkal is felvéve a versenyt, képesek a vershez igazítani előadói stílusukat. "Ahol Várady verset mond - idézi Lator László költő, irodalmár Bálint András önironikus megjegyzését -, engem lemos a színpadról."

Abból persze, hogy egy költő maga vállalkozik versének interpretálására, nem következik, hogy szavalata élvezhető is. "Nem biztos, hogy az értelem maradéktalanul fonetikává alakítható - jegyzi meg poétikusan Lator László -, ráadásul előfordulhat, hogy a szerzőnek épp mikrofonláza van, mint olykor nekem is, ha kötött szöveget kell felolvasnom." Ezért az volna az eszményi, teszi hozzá, ha minden költőhöz egy rokon lélek színész társulhatna. Ahogyan például az egyébként halkan és kissé motyogva szavaló Petri György verseinek ironikus felhangjait többek szerint Vallai Péter tudja megszólaltatni a legérzékletesebben.

Egy hosszabb vagy összetettebb mű azonban néha még a profi előadóművészeknek is feladja a leckét. "Ha nem értek egy verset, szépen elmondom" - szólt a rutinból szavalókról a Lator szerint egyébként Adyt néha túlságosan kiabálva előadó Latinovits Zoltán bonmot-ja. Gábor Miklós viszont az 1970-es évek végén az irodalmi legendárium szerint százhússzor mondta magnóra az Esti kérdést, mire elégedett lett az eredménnyel. Babits Mihály 53 soros, egyetlen mondatból álló versének ezt az előadását azóta is etalonnak tartják.

Mindenképpen a szerzői felolvasás mellett szólhat, hogy szakértők szerint egy pódiumra lépő írót sokkal kevésbé kell instruálni, mint egy színészt, legfeljebb az est tagolásában lehet szüksége tanácsra. Bár nincsenek aranyszabályok - magyarázza a budapesti Kamra Az író színháza felolvasósorozatának dramaturgja, Fodor Géza -, többnyire az a szerencsés, ha komoly vagy tartalmas első részt oldottabb második követ. A legtöbb szerző egyébként ösztönösen érzi, mit bír a közönség. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy mennyit. Nádas Péter például - szemben a Fodor által becsült háromnegyed órával - fél órára teszi az itthoni közönség figyelmének hosszát. Ugyanez Németországban szerinte legalább egy óra.

Ott más nehézségek várnak egy nem anyanyelvi felolvasóra. Amikor az 1970-es években először olvasott fel német közönség előtt, meséli Kertész, alig értette a fordítást. Ezért szinte az olvashatatlanságig összefirkálta a Kaddist az összetartozó mondatok, szünetek vagy hangsúlyozandó szövegrészek jelölgetésével. Ám ha ezeket az akadályokat veszi is a fellépő, még mindig eltévedhet a kulturális áthallások útvesztőjében. Az évekig kizárólag Németországban előadó Nádas Péter szerint hazájában a felolvasó ösztönösen támaszkodhat a színészi, színházi hagyomány eszköztárára, ami idegen nyelven nem áll rendelkezésére.

Végül pedig a közönségen is múlik, hogy létrejön-e a remélt kapcsolat a felolvasóval. "A csendből, a feszültségből pontosan lehet tudni, milyen az este" - mondja Kertész Imre. E szerint van "szép" és "csúnya" felolvasás. Előbbi a meghitt, utóbbi a - többnyire politikusok előtt tartott - protokollfelolvasásain tapasztalt unott csend szinonimája. Persze sok függ a választott szövegtől is. "A kudarc című regényem számos zárójeles mondatától elborzadtak, nem értették. A Jegyzőkönyvet viszont élvezet felolvasni, mert szeretik, hogy nagyon verbális, és nem filozofál. Azt hiszik."

A "szép" felolvasásokra nemcsak a közönség vevő. "Amit három óra alatt felvettünk, az egy színésszel három nap" - említi most a Nobel-díjas író, mivel indokolta egy, a Gályanapló felvételein felbuzdult rádiós szerkesztő, hogy éppen ő olvasson fel Márai Sándor Föld! Föld! című regényéből. Amíg ugyanis a színész vitatkozik egy-egy mondaton, egy írót nem kell meggyőzni a szöveg jelentéséről.

SERF ANDRÁS