„Nemzeti vonás csak szórványosan jelentkezik műveiben. Ha zeneszerzői működése nem is korszakalkotó a magyar zene történetében, annál többet köszönhetünk neki mint karmesternek és pedagógusnak” – értékelte Erkel Ferenc munkásságát 1921 júliusában az olasz Il Pianoforte zenei folyóiratban Bartók Béla. Nem sokkal később, az angol The Chesterian zenei szaklapban pedig így fogalmazott: „Európai műveltségű, tökéletesen képzett zeneszerző volt, aki a magyar nemzeti operát igyekezett megteremteni; a személyes alkotóerő hiányzott azonban belőle, és ezért csupán kora olasz stílusának utánzása sikerült neki, bár olykor operáinak – amelyek a magyar történelemből merítik tárgyukat – egyes részleteiben a magyar népies műzenén alapuló »magyaros stílust« is használt, olyant, mint Liszt a rapszódiáiban.” A közel kilenc évtizede született jellemzések ma is megállják a helyüket, pontosan mutatnak rá az életmű legsebezhetőbb pontjaira, amelyek miatt a 200 éve született Erkel Ferencet máig csupán határainkon belül ünneplik.

 Pedig az általa képviselt nemzeti romantikus irányzat igen népszerű volt Közép- és Kelet-Európában. A lengyeleknél például Stanislaw Moniuszko (legismertebb operája a Halka, 1854), az oroszoknál Mihail Glinka (Életünket a cárért / Ivan Szuszanyin, 1836), a cseheknél pedig Bedrich Smetana (Dalibor, 1868), illetve Antonin Dvorak (Ruszalka, 1901) fáradozott a nemzeti opera megalkotásán, vegyítve a szláv motívumokat az olaszos–franciás zenei megoldásokkal. A Gyulán született, onnan 1828-ban Kolozsvárra, majd 1835-ben Pestre költözött Erkel azonban kortársaihoz képest konzervatív, kevésbé újító, inkább „befogadó” volt. A Nemzeti Színház zeneszerző-karmestereként 1848-ban nagy sikere volt: március 15-én a közönség az ő Hunyadi Lászlóját és az általa megzenésített Himnuszt akarta hallani. A 19. század közepén beköszöntött új zenei korszakkal azonban a negyedik ikszen túl lévő Erkel már nem tudott lépést tartani – hangsúlyozza a HVG kérdésére Dolinszky Miklós zenetörténész. A Bánk bán számára is alighanem 1861 volt az utolsó pillanat, amikor még sikerrel mutathatták be – sokan már akkor Wagner-operákat követeltek a színpadra.

Tény, hogy a bicentenárium évében sem cseng olyan fényesen Erkel neve, mint néhány kelet-európai kortársáé, akiket – mint például Smetanát – sokkal jobban el lehet adni. De Erkel háttérben maradásában az is szerepet játszhat, hogy ő – népszínműzenék, néhány balettbetét, dal és kóruskompozíció kivételével – szinte csak operákat írt, míg például Dvorákot szimfonikus és kamaradarabjainak ismertsége is hozzásegítette, hogy a szép hercegbe beleszerető sellőlány meseszerű történetét elregélő Ruszalkát ma is sok helyen műsoron tartják az operaházak.

 A magyar komponista háttérbe szorulásának további okát a szakértők operáinak gyenge librettóiban látják. „A magyar opera fejlődésének egy másik akadálya volt a drámai érzék és hagyomány hiánya irodalmunkban, mert ha Bánk sikere felerészben Katona érdeme, más darabjainak a szövegkönyv legalább annyit ártott, mint a halványabb zene” – írta erről már Kodály Zoltán, hozzátéve, hogy a színházi mindenes, Egressy Béni librettóit (Bátori Mária, Hunyadi László, Bánk bán) csak tákolmányok követték. Igaz, akkoriban az opera annyira lenézett műfajnak számított, hogy nemigen volt, aki jó librettókkal lássa el a szerzőt, aki maga is akként panaszkodott: Hogyan lépjen a zene működésbe, ha nincs izgalmas cselekmény? Kétségtelen, hogy furcsán hat egy nemzeti, népi opera nép nélkül, márpedig a Bánk bánból éppen az hiányzik – pontosabban az egy szem Tiborc személyesíti meg.

De az Erkel-operák zeneileg is egyenetlenek, állítják zenetörténészek, zseniális részletek váltakoznak bennük kifejezetten unalmas olaszos klisékkel, sablonos megoldásokkal. Mintha időnként unta volna a komponálást – így Dolinszky, aki a Bánk bánt olasz–francia operának mondja „nagyon szép helyi kolorittal.” Ez utóbbira példa a cimbalom használata – amit egyébként Erkel vitt be először a zenekari árokba – vagy a 19. századi magyar verbunkos zene motívumai. Az ezek révén is megjelenő „magyar hang” dramaturgiailag következetesen kíséri az ártatlan főhősnőt. A Bánk bán elsősorban azért nemzeti opera – állítja a kutató –, mert Melinda ártatlansága elválaszthatatlan színmagyarságától.

Erkel operáit mind ez idáig csak elvétve mutatták be az ország határain túl, több esetben például kudarcba fulladtak a próbálkozások. Források szerint az 1880-as években valamely vándortársulat előadta a Bánkot Badenben. A Hunyadi Lászlót pedig – miután Bécsben 1846-ban elvezényelte a nyitányát – az 1850-es években Weimarban szerette volna színre vinni Liszt Ferenc, majd 1863 táján az emigrációban élő egykori miniszterelnök, Szemere Bertalan Párizsban akarta előadatni. Ma már megállapíthatatlan, hogy miért hiúsult meg mindkét kísérlet – az első, szakértők szerint, talán azért, mert Erkel nem akarta megfogadni Liszt dramaturgiai változtatási javaslatait. Pedig egy sikeres weimari bemutató – itt volt Wagner Lohengrinjének ősbemutatója is, amelyet Liszt vezényelt – talán Erkel zenetörténeti besorolásán is javított volna. A Hunyadit egyébként 2003-ban, a magyar év zárásaként Londonban mutatták be.

 Különös, de az Erkel-operák partitúrái máig nem jelentek meg nyomtatásban, csak kéziratos formában terjednek, amit a zenei íróként tisztelt Ábrányi Kornél már a szerző életében több fórumon is szégyenletesnek mondott. Az 1960-as évek elején Vécsey Jenő, az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárának a vezetője nekikezdett a kritikai kiadások szerkesztésének, de halála miatt a munka 1966-ban megszakadt, és – Tallián Tibor, a Zenetudományi Intézet igazgatójának kezdeményezésére – csak az 1990-es végén indult újra. Az első Erkel-opera, a Bátori Mária kritikai kiadása 2002-ben készült el Szacsvay Kim Katalin és Dolinszky Miklós zenetörténészek gondozásában, ezt pedig 2006-ban követte a Hunyadi László partitúrája Szacsvay Kim, majd tavaly augusztusban a Bánk báné, Dolinszky közreadásában.

A magyar publikum által ismert változat, a pesti Operában 1940-ben színre vitt (és máig játszott) Bánk bán egyébként egy erőteljes átdolgozás terméke. E fazonigazítás nem titkolt célja az volt, hogy a zeneművet felemeljék Katona József 1819-es drámájának mint nemzeti színműnek a színvonalára. Ezért Egressy Béni szövegének 90 százalékát lecserélték, de ezen túlmenően hangfajokat változtattak, és helyenként a cselekményt is átformálták. Dramaturgiai nonszensznek mondható például, hogy Biberach, a lézengő ritter szerepének szólamát Petur bán szájába adták. A művet a második világháború hajnalán átdolgozók Katona szellemében és Egressy ellenében erősíteni kívánták a békétlenek szerepét is, s emiatt az új Bánk bán már nem nevezhető Erkel művének – hangsúlyozza a kritikai kiadást készítő Dolinszky.

Menet közben derült ki számára, amiről addig senki sem tudott, hogy az 1860-as évek közepén feltehetően maga Erkel módosította a Bánk bán hangszerelését. Az első változatban ugyanis a zeneszerző e téren jelentős részt juttatott fiainak, főként Gyulának, ezért most a szakértők ezt a revíziót tekintik szerzőileg hitelesebbnek.

A régi-új Bánk bánt még a partitúra megjelenése előtt, 2008-ban bemutatta a debreceni Csokonai Színház társulata. A kritika szerint „mintha nem ugyanaz a darab volna, Biberach afféle Jago, és Bánk sem rezignált politikus”. Ugyanezt a produkciót az idei tavaszi fesztiválon a pesti közönség is láthatta. A Magyar Állami Operaházban pedig Kovalik Balázs művészeti igazgató vetette fel – és győzte le a tagság állítólag nem kis ellenállását –, hogy november 7-én mutassák ott is be a régi-új Bánk bánt. A sajtóhírek szerint az opera librettóját – többek számára szentségtörő módon – Egressy Béni eredetijét leváltva Térey János író készíti, Dolinszky munkájára alapozva.

A kritikai kiadások alapján újjászülető művek talán szélesebb körben lesznek ismertek külföldön is. Az is kérdés persze, hogy magasabban jegyeznék-e az életművet, ha – mint arra Bónis Ferenc zenetörténész, az Erkel Társaság elnöke az ünnepi évet nyitó beszédében utalt – korának egyébként kiemelkedő sakkjátékosa, Erkel „kevesebbet sakkozik, és többet komponál”.

LINDNER ANDRÁS