hvg.hu: Önnek szívügye a San Franciscótól Woodstockig - Az amerikai rockplakát aranykora 1965-1971 című kiállítás. Tárlatot vezet, előadásokat tart, legutóbb pedig egy happening keretében gitározott is a KOGART-ház udvarán. Miért fontos ennyire a rock and roll?

Simonyi András: Megtisztelőnek érzem, hogy „dzsemmelhettem” a Póka Egon Experience tagjaival. Nagyon jól esett, hogy a zömében fiatal srácok nemcsak elfogadtak, de jó hangulatot tudtunk teremteni. S hogy mindez hogyan kapcsolódik a nagyköveti tevékenységemhez? Így törlesztem a tartozásomat a rockzenének. Mi magyarok, s különösen az én generációm, nagyon sokat köszönhetünk e műfajnak, s ezen belül annak a korszaknak, amit ez a kiállítás felölel. A kiállított tárgyak felidézik a Beatles, a Rolling Stones, Jimi Hendrix sikereit, a szeretetnyarakat, a hippik világát, az amerikai underground, a progresszív rock, a fesztiválok nagy korszakát. Ez az időszak Magyarországon is nagy hatással volt a fiatalokra. Akkoriban a rock volt a mi internetünk, kommunikációnk, kapcsolatunk a világgal, mert amikor hallgattuk a Szabad Európát, a Radio Luxembourgot vagy az Amerika Hangját, a zene révén mi is bekapcsolódtunk a világ körforgásába. Bródy János mondta nekem a megnyitón: de jó lenne, ha a rockzene Magyarországon is akkora tiszteletet kapna, mint az Egyesült Államokban. Ez a kiállítás erről a megbecsülésről is szól.

hvg.hu: Önnek személyesen milyen kapcsolata volt a rockkal?

S. A.: Nekem az életem volt ez a zene. Egészen fiatalon közel került hozzám, s nem tudtam tőle szabadulni. Nem készültem a diplomáciai pályára, rockzenész szerettem volna lenni. Volt egy saját együttesem, s a korszak nagy zenészeivel együtt én is végigéltem azokat a stációkat (vergődések, meghunyászkodások, kompromisszumok), amelyekről akkoriban a hazai rockélet szólt. Végül csak azért nem lettem zenész, mert Presser rábeszélt, hogy a bizonytalan egzisztencia helyett inkább menjek egyetemre.

Simonyi András

Stiller Ákos

hvg.hu: A zenészek közül a tragikus sorsú Barta Tamással volt különösen jó kapcsolata.

S. A.: Tamás volt az én gitáros példaképem. Őt tartottam a legtehetségesebbnek. Az LGT tagjait a barátaimnak mondhattam. Nemcsak Presser látogatott meg Kalocsán, de Barta is feltűnt a kis piros Fiat Coupéjával a laktanya előtt, mert együtt mentünk az Alba Regia dzsesszfesztiválra. Az én Dynacord erősítőmmel vette fel az összes lemezt, amin játszott. Máig büszke vagyok arra, hogy Presser és Barta meghívására én is közreműködhettem egy kicsit az első LGT-lemez felvételénél.

hvg.hu: A kiállítás megnyitóján az ön és az amerikai nagykövet asszony beszédében is úgy jelent meg a rock, mint a kultúrtörténet kiemelkedően fontos fejezete.

S. A.: Szerintem olyan, világszerte tömegeket érintő, megmozgató kultúrtörténeti jelenség, mint a rockzene, nem volt a 20. század történetében. Tudom, hogy ezt ma is sokan vitatják, de majd ha az előítéletek meggyengülnek, akkor a dolgok is a helyükre kerülnek. Soha nem szégyelltem, hogy ez a zene számomra mennyire fontos. Inkább az volt az anomália, hogy bekerültem az establishmentbe. Kezdetben kaptam is eleget, hogy ilyen bensőséges viszonyom van ezzel a műfajjal. Bár öt évig nem vettem elő a gitárt, de aztán villámcsapásként belém nyilalt, hogy ezt nem szabad feladni. Aztán az események már követték egymást. Kiderült, hogy ez a zene mások életében is fontos. Mondok egy példát: ültünk egy vacsorán a washingtoni nagykövetségen, ahol magasrangú amerikai közéleti személyiségek és üzletemberek is megjelentek. Vacsora közben szóba került a rockzene, s egyszer csak a General Electric alelnöke odasúgta nekem: „I’m a Dead-head”, vagyis hogy ő egy Grateful Dead-rajongó. Ezt olyan büszkén mondta, hogy megértettem, a rockzene az establishment csúcsain lévőknek is sokat jelent. Ez az élmény is hozzásegített ahhoz, hogy zenélni kezdjünk  az amerikai diplomáciai kar néhány tagjával. Még az elnök és a first lady is tudta, hogy megalakítottuk azt a rockzenekart (Coalition of the Willing), aminek a tevékenységét igyekeztünk aztán jó ügyek szolgálatába állítani.

hvg.hu: Ezt teszi ezzel a kiállítással is. Szex, kábítószer, rock and roll – ez a szlogen a magas művészetek egyik hazai templomában most egész új értelmezést nyer. A megnyitón – a diplomáciai kar és a hazai establishment tagjai – láthatóan nagy élvezettel járták be a termeket, s elhangzott olyan pimasz beszólás is: Oh, ha ezt Erdős Péter megérhette volna! Miért váltott ki ilyen erős reakciókat a kiállítás?

S. A.: Talán, mert rendkívüli és egyedi. A kiállítás törzsanyagát 150 hozzáértéssel összeválogatott pszichedelikus plakát alkotja az 1965-71 közötti korszakból, amely az amerikai rockzene és egyben a plakátművészet aranykora volt. Ez az új művészet szembe akart menni azt addigra kiüresedett plakátművészettel. E plakátok mind eredetiek, abból a szériából valók, amiket akkor kitettek a falakra. Olyan nevekhez kapcsolódnak, amelyek a rock új korszakát fémjelzik, elég, ha csak annyit mondok: Charlatans, Moby Grape, Grateful Dead, Jefferson Airplane, Janis Joplin, Jimi Hendrix… Ez az új zenei-képzőművészeti vonulat a hatvanas évek közepétől indult, s a kiállítás végigvezet ezen a korszakon, amelynek Woodstock egyfajta végállomása volt. A fesztivál lezárt egy fantasztikus korszakot, amelyet egy másik követett. A változást halálesetek (Jim Morrison, Janis Joplin, Jimi Hendrix) jelezték, a fesztiválnyarak elmúltak, a hippizmust kompromittálták a Manson-család gyilkosságai, az ellenkultúra nagy üzletté vált, a Beatles feloszlott, a hatalom keményen visszaütött a radikalizálódó kisebbségi mozgalmakra, a lázadó diákokra… A korszakot felölelő évekről azt lehet mondani, hogy nem minden rockzene volt politikai tartalmú, de minden politikai megmozduláshoz kapcsolódott a rockzene. Mi a plakátokkal, a kiállított tárgyakkal, a lemezborítókkal, a hallható zenékkel nemcsak be akartuk mutatni ezt a korszakot, de vissza akartuk hozni azt az életérzést, ami eltöltött bennünket.

hvg.hu: A kiállításon számos kuriózum is látható. Az aukciókon hasonlókért ma már hat számjegyű összegeket is megadnak, dollárban. Hogyan sikerült ezeket megszerezni?

S. A.: Évek óta személyes, jó kapcsolatom van a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame és a denveri Modern Art Museum vezetésével, ráadásul személyesen ismerem azokat a gyűjtőket, akik e plakátokat a rendelkezésünkre bocsátották. Ami az igazi ritkaságokat illeti, említsünk meg néhányat: fellépő ruhák (Jimi Hendrix, The Who, Grace Slick), hangszerek (Bob Dylan), eredeti dalszövegek kézirata (Jimi Hendrix), különleges dedikációk, relikviák (Buddy Holly levele, Lennon dedikált, rajzolt War is Over plakátja), a Woodstock-i fesztivál eredeti emlékei… Ilyen összeállításban, ilyen széles skálán nem kerültek még át Európába eredeti anyagok.

hvg.hu: A megnyitón elhangzott, hogy a kiállítás tisztelgés a rock and roll előtt, amelynek az első globális jelenségként jelentős szerepe volt a vasfüggöny lebontásában is. Ugyanakkor a kiállítás jól mutatja, hogy a hatás kölcsönös volt, hiszen a pszichedelikus plakátművészet előképeit a Jugendstilban, a szecesszióban kell keresnünk.

S. A.: A rockzenének, s mindannak, amit képvisel (a kifejezés, az alkotás szabadsága, a lázadás) elképesztő hatása volt nálunk is. Az ideológusok azonban azt hitték, hogy ez csak nyugatmajmolás, hóbort, divat, s el fog múlni. Ám akármennyire próbálták szabályozni, ellehetetleníteni, terjedt tovább. Ugyanis nem a nyugati rockzene volt az, aminek ilyen óriási hatása volt, hanem általában a rockzene. Ugyanebben az időszakban megszületett a mi saját rockzenénk is. A gyökerek az amerikai és brit rockzenébe nyúltak vissza, de ezeken nálunk is új hajtások fakadtak. Ezért volt ez az egész olyan nagy hatású, megállíthatatlan. Az akkori hatalom ezt nem ismerte fel, s hiába próbált adminisztratív módon fellépni, a rockzene lazító szerepével nem vehette fel a harcot. A zenének és környezetének nálunk is döntő befolyása volt a gondolkodásra, a viselkedésre, az értékrendre, az ízlésre. Nem is szólva, hogy a felnövő generációk a rockzene révén kitekinthettek a világba. A zene nemcsak más művészettekkel, de a határokon áttörve más kultúrákkal is kölcsönhatásba lépett. Ahogy a pszichedelikus plakátművészet merített ennek a térségnek a kultúrájából, úgy a külföldre kikerült magyar zenészek, zenekarok (Syrius, LGT, Omega, Fonográf, Muzsikás, Sebestyén Márta, Kolinda) is nagy hatással voltak az európai vagy amerikai közönségre.

hvg.hu: Azt ma már nem vitatják, hogy a hatvanas években felnőtté váló baby boomer-nemzedék, s annak mozgalmai, kultúrája, zenéje jelentős mértékben átformálta az Egyesült Államok történelmét. Elmondhatjuk-e ezt mi „nagy generációnkról”?

S. A.: A hatvanas években valóban sorra dőltek meg a tabuk, s „új tételekben fogalmazódott meg a világ”. A változások az élet szinte minden területét érintették. Voltak nagy álmok, remények, utópiák, filozófiák, sokan hitték, hogy valóban megváltozhatnak a dolgok. Ezekből az elképzelésekből, törekvésekből nagyon sok meg is valósult. Csak egy példát mondok: az Egyesült Államokban három évvel ezelőtt egy feketét választottak meg elnöknek, akinek a politikai ellenfele egy nő (Hillary Clinton) volt. A rock hatása Magyarországon is fantasztikus volt, mert sokkal erőteljesebben, markánsabban és gyorsabban jött át a vasfüggönyön, mint a tömb többi országában. (Talán a cseheknél (68-ig) és a lengyeleknél volt hasonló intenzív ez az egymásra találás). Néhány év alatt, 1972-73-ig, a reform visszarendeződéséig fantasztikus új dolgok születtek, s aztán különböző „hullámokban” ez a zene mindig képes volt a megújulásra.

hvg.hu: Kimondhatjuk, hogy a rockzene jelentős hatással voltak a mi történelmünkre is?

S. A.: Egyetértek azzal a vélekedéssel, hogy ennek a zenének nálunk is komoly befolyása, jelentős fellazító hatása volt a társadalmi-politikai változásokra, arra az átalakulásra, amely a rendszerváltáshoz vezetett, ám ennek a története még kutatásokat igényel.

hvg.hu: Napjainkban sokan állítják, hogy a rock betöltötte feladatát, mára végletesen elüzletiesedett, kiüresedett, elveszett belőle a kreativitás, a progresszió … Ugyanakkor egy klasszicizálódási folyamat is lezajlott a műfajban, s a clevelandi rockmúzeumot ma már a híres múzeumokkal (Louvre, Prado) együtt említik. Ön szerint igaza van azoknak, akik szerint lejárt a rock órája?

S. A.: Attól, hogy az ember a múzeumokban megtekintheti Mozart partitúráit, a 21. században is hihetetlen élvezettel megy el megnézni a Varázsfuvola egy új előadását. Így van ez a rockkal is, amely napjainkra beépült az emberiség kultúrájába. Ám továbbra is képes a folyamatos megújulásra, amit az is bizonyít, hogy ma több elektromos gitárt adnak el, mint valaha. Ez azt jelenti, hogy új és új generációk fedezik fel a rockzenét, s megismerve a gyökereket, megpróbálják a múltat újraértelmezve megteremteni a saját zenéjüket. Mi annyiban vagyunk mások, hogy egy szerencsés generáció tagjaiként ott lehettünk az ősrobbanásnál, s megtapasztalhattuk, hogy ezzel a születő új kultúrával kicsit jobbá tehettük a világot. Én diplomataként és zenészként ma is ezt a cél követem, s azon szerencsések egyike vagyok, akiknek munkásságában e két dolog összekapcsolódik.

Sebők János