A Pécsi Országos Színházi Találkozó legrégibb és leghevesebb vitája a versenyprogram összeállításának mikéntje. A konfliktus egyik forrása egy valószínűleg feloldhatatlan dilemma: Magyarország első számú színházi találkozójaként a POSZT tényleg a legjobb darabok bemutatására törekedjen-e, akár annak árán is, hogy a színházi szakma jó része így kimarad a versenyprogramból, avagy pillanatképet adjon a magyar színházi állapotáról, annak árán, hogy finoman fogalmazva gyengébb előadások is a közönség elé kerülhetnek. A válogatás némileg népfrontos jellege ellenére is szép számmal akadnak igen erős darabok a tizenkettedik POSZT versenyprogramjában.

A színházakba is befurakodott a Nemzeti Együttműködés Rendszere

A helyzetet csak bonyolítja, hogy a színházban sincs királyi út, a sértődöttség és önigazolás pedig ezekben a körökben is divatos. Könnyű a válogatókat hibáztatni egy-egy darab kimaradása miatt, ráadásul a korábbi években, amikor a program egy-egy válogató ízlésvilágát tükrözte, ebben nem csekély igazság is volt. Ennek a rendszernek köszönhetően a POSZT versenyprogramja zsákbamacska volt: voltak olyan évek, amikor mind a közönség, mind a szakma szerint borzasztóan színvonalas volt, és voltak olyanok, amikor talán még a válogató sem értette, hogy egyes darabok mit keresnek Pécsett.

2010-ben épp ezért a korábbi egyszemélyes rendszert rendes versenyprogram-zsűri váltotta fel, benne többek között a Magyar Színházi Társaság és a Kritikusok Céhe delegáltjával, ám eddigre a politikai helyzet mérgesedett el majdnem jóvátehetetlenül a vidéki, többnyire jobboldali kézre került színházakat tömörítő Magyar Teátrumi Társaság színre lépésével. A tavalyi fesztivál légkörét megmérgezték az inkább rosszul, mint jól szakmainak álcázott politikai polémiák, amelyek nem csak Cserhalmi György szerint szánalmas kenyérharcok valójában, így valamit tenni kellett a széteséssel fenyegető helyzetben.

Egy lócsiszár virágvasárnapja

posztfotó

Ennek részeként került be a Magyar Teátrumi Társulat válogatója a zsűribe (a Kritikusok Céhe pedig a szakmaiság jegyében jövő évtől kezdve ki), és létrejött a „lex Alföldi” is, azaz egy színháztól egy darabot válogatnak be, szemben a tavalyi évvel, amikor a Nemzeti Színház három előadása is a versenyprogramba került – más kérdés, hogy ebből kettő is rangos díjakat nyert. A POSZT vége felé közeledve kijelenthető, hogy a változtatások a színvonalnak nem használtak, de a versenyprogram valóban sokszínűbb lett.

Amiért érdemes színházba menni és amiért nem

A versenyprogram két Magyar Teátrumi Társaság tag színház előadásaival indult (mi sem mutatja jobban Magyarország abszurd mivoltát, hogy mindezt striguláznunk kell), amelyek közül a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Triójára sikerült bejutnunk – a visszajelzések alapján a Veszprémi Petőfi Színház Értelem és érzelemje kihagyásával meglehetősen keveset vesztettünk.

A Trióval sem nyertünk túl sokat, ez azonban jóval inkább az enyhén szólva középszerű alapanyag hibája, mint a színészi játéké és rendezői koncepcióé. Israela Margalit drámája a Robert Schumann, Johannes Brahms és Clara Schumann közti szerelmi háromszögről ugyanis ügyetlen és túlírt, a végére közhelyekbe fulladó, hiába akadnak benne jó pillanatok. Ezen az ötletes rendezői koncepció is csak félig-meddig tud segíteni a tükröződő üvegkalitkában zajló játékkal és a vetítéssel, ami sokszor inkább elvesz az élményből, mintsem hozzáadna. Az előadást a színészek mentik meg, akik a terjengős dialógusok ellenére is feszültséggel töltik meg a darab középpontjában álló szerelmi háromszöget; különösen erős Kuna Károly az őrülettel küzdő, majd elvesző Schumann szerepében.

Két nappal később már minden klappolt a kamaraszínházban a Nemzeti Színház Egy lócsiszár virágvasárnapja előadásán. Az Alföldi féle Nemzetit – már azon kívül, hogy sok, színházba jellemzően nem járó polgártársunknak nem tetszik a színész-rendező arca és szexuális orientációja – elsősorban a nagy nemzeti klasszikusok túlságosan modernkedő feldolgozása miatt támadták az elmúlt években, ami mondjuk a Nemzeti népszerűségén nem látszott meg. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjába ilyen szemmel is igen nehezen lehetett volna belekötni: a feszes rendezés mindenféle manír nélkül, erős hangulati elemekkel szippantja be a nézőt a képmutató törvény által kisemmizett Kolhaas Mihály tragédiájába, köszönhetően a kitűnő színészi játéknak, elsősorban a főszereplő Szarvas Józsefnek.

Znamenák István rendezése elkerüli az erőltetett aktualizálást, így csak a mai magyar valóságnak köszönhetjük, hogy a romániai kommunista diktatúra fénykorában írt és XVI. századi környezetben zajló történet a képmutató és cinikus hatalommal szemben mindenét elvesztő lócsiszárról olyannyira relevánsnak tűnik; különösen korunkra ismerhetünk akkor, amikor a törvénytisztelő Kolhaas az igazságszolgáltatást átható korrupcióról, a kéz kezet most jelenségről panaszkodik. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja az az előadás, amiért érdemes színházba járni.

A Radnóti Miklós Színház Vágyvillamosa inkább az észre hat, mint az érzelemre, Zsótér Sándor rendezése kifinomult, kitűnő és pimasz ötletekkel teli és elidegenített. A brechti hagyományt követve Ambrus Mária és Zsótér Sándor Tenneessee-„fordítása” folyamatosan kizökkenti a nézőt a dráma világából az oda nem illő elemek betűzdelésével – Stanley Lada Szamarát szerel New Orleansban, az újságos Nők lapja előfizetést ajánl –, a tekejáték jelenet pedig egy mozgásérzékelős játékkonzol segítségével elevenedik meg.

Vágyvillamosa

posztfotó

A színészek az előadás nagy részében üvegfal mögül mondják szövegüket, majd bábuként merevednek meg a színpadon, amikor épp nem rajtuk van a sor, ám ennek ellenére, vagy épp ezért még inkább átélhető Stella (Petrik Andrea) végső összeomlása. Az előadás igazi sztárparádé Petrik mellett a szintén kitűnő Csányi Sándorral és Kováts Adéllal.

Magunkon még azért tudunk röhögni

A Vágyvillamosnál jóval könnyedebb, egyben meglehetősen keserű szórakozást kínált az Örkény István Színház János királya, amely az elejétől a végéig jutalomjáték. Bagossy László rendezése lubickol a Dürenmatt-darabban, amely Shakespeare királydrámáit kifigurázva a leglúzerebb angol király, Földnélküli János karrierjét követi végig a trónviszálytól egészen Anglia franciaországi birtokainak elvesztéséig és mintegy mellesleg a Magna Charta megalkotásáig.

Néha olyan érzésünk lehet, mintha Bagossy egy Dürenmatt drámájánál pár évvel később Monty Python-filmmel, az Artúr-mítoszt kifigurázó Gyaloggalopp-pal eresztette volna össze a Jánost királyt (mindez aztán bizonyossággá érik, mikor János haldoklása közben egy Monty Python jelenetet vezetnek elő*), de ez az abszurd kortárs és magyar. A királyi palást és korona alatt öltönyt viselő királyok és udvaroncok a legkártékonyabb politikusokat idézik meg, és jellemzően végül leginkább a nép szívja meg, miután az „egyik pártra sem szavazó” Anjou népét a két király közös projekt keretében veti kardélre. A nép passzív elszenvedője a két király által sem komolyan vett hatalmi harcnak, ahogy a trónkövetelő, végül a színpadról a zenekari árokba dobott Arthur herceg is, akit egy bábu „játszik”.

Törpeország népe, azaz a közönség kifejezetten értékelte a finoman politikus előadást: az ováció már a függöny lehúzása előtt elkezdődött és véget sem ért majd' tíz percig.

János király

posztfotó

Az utóbbi három darabért máris megérte a POSZT, de más is volt és lesz bőven. Az első napok szervezési bizonytalanságai miatt sajnos lecsúsztunk mind a Spiró féle Koccanásról, mind a leporolt Bessenyei-klasszikusról, A filozófusról, és Mohácsi János idei rendezésére, a négyórás Szentivánéji álomra sem sikerült a bejutás. De még nincs vége a fesztiválnak: a hátralévő két nap elsősorban a külföldi magyar színházaké a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Bányavirágával és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Hedda Gablerével.