Jamie Winchester karrierje remek példa arra, mikor valaki a szülőföldjétől távol lesz sikeres, bár az énekes-dalszerző több mint húsz év után, pár hónapja hagyta el az országot, de koncertezni még visszajár. A legmagyarabb írt kérdeztük kiköltözésről, tengerről és hétfő délutáni és esti Müpa-koncertjéről.

hvg.hu: Újra Írországban élsz. Miért döntöttél úgy, hogy itt hagyod Budapestet?

Jamie Winchester: A visszaköltözés nem hirtelen elhatározás volt, hanem egy többéves folyamat eredménye. Az, hogy az országban szinte minden téren, fokozatosan romlott a helyzet, rátelepedett az én mindennapjaimra is. Az elmúlt években az emberek és az ország életében beállt változások, valamint az azokat övező társadalmi, feszült melankólia szép lassan ültették el bennem a gondolat magvát, miszerint lehet ezt jobban, egészségesebben. Nekem pedig a lehetőség is adott volt: máshol.

Jamiewinchester.hu

hvg.hu: Máshol miért, és főleg mitől könnyebb?

J. W.: Zenészként szerencsés vagyok, mert olyan múltra tekinthetek vissza, aminek minden egyes mozzanatát büszkén felvállalom. Ám még így is, ha konkrétan huszonnégy éven keresztül minden egyes nap ezzel foglalkozik az ember, akármilyen felemelő dolog is ilyen szinten a zenében élni, előbb-utóbb ez is csak rutin - munkahellyé válik. Az utolsó időkben már nem tudtam új dalokat írni, úgy éreztem, képtelen vagyok őszintén megszólítani azt a réteget, akiknek a számaimat írtam.

Túl sok minden miatt kellett aggódnom zenészként, kezdve azzal, hogy milyen médiamegjelenéseink vannak, egészen addig, hogy mennyien lesznek majd a következő koncerten. Úgy éreztem, ki akarok lépni, szünetre van szükségem. Adni akartam magamnak egy esélyt, hogy újra teljes lélekkel zenélhessek.

hvg.hu: Akárhogy is nézzük, stabil pozíciód van a hazai könnyűzenei berkekben. Mi a véleményed a magyar zeneipar jelenlegi irányáról?

J. W.: Művészet, művészi érték, művész. Nagy szavak, amikkel manapság sokan meggondolatlanul dobálóznak. Félreértés ne essék, nem azzal van baj, hogy egy előadóból profitálni szeretne a menedzsment. Ez teljesen evidens. A gond sokkal inkább abban rejlik, hogy a befektetők nagyon rövid időn belül akarják kézhez kapni a nyereségüket. Nincs idő kibontakozásra, elég egy hónap, nincs idő albumra, elég egy dal, nincs idő zenekarra, elég egy énekes. Szerintem ez az a kapkodó, mohó gondolkodásmód, ami beteggé teszi a szakmát.

jwp

A kereskedelmi adókon fröccsöntött műanyag sztárok születnek és tűnnek el a süllyesztőben három perc leforgása alatt irracionális médiaelvárások, hírverési láz és a dolgok kényszeres fényesítése közepette. Ez egy túlbecsült metódus, ami mellett valóban alig-alig akad olyan szervező, aki ne a könnyű pénzt választaná egy hosszabb kifutású, befektetett munkát és energiát igénylő produkció futtatása helyett. Ha az ember elégszer tapasztalja ezt a saját kárán, egyre inkább rájön, nincs miért itt maradnia.

hvg.hu: A müpás duplakoncertedre minden jegy elkelt. Mint gondolsz, van köze ennek a kiköltözésed híréhez?

J. W.: Biztos vagyok benne, hogy van. Mindig is megfigyelhető volt ez a morbid jelenség a könnyűzenében, miszerint, ha egy zenekarban szakítás, sőt akár haláleset történik, rögtön tízszeres figyelem irányul a produkcióra. Az ilyen negatív események után az emberek valamiért az egyszeriség, megismételhetetlenség érzését tulajdonítják minden egyes fellépésnek, ennek megfelelően pedig nem akarnak kihagyni egyetlen koncertet sem, hátha az az utolsó alkalom.

Szerencsére erről esetünkben szó sincs. Az én szituációmban adott a lehetőség, hogy egy-két havonta visszajöjjek Magyarországra, a barátaimmal legyek és a zenekarral jó helyeken, jó koncerteket adjunk. Aztán visszavonulok oda, ahol most a legjobban érzem magam. Kell ennél több? A hétfői esti koncertre alig egy hét alatt, mindennemű promóció nélkül fogyott el az összes jegy, a kiegészítésként, délutánra beiktatott alkalom telt házához pedig még ennél is kevesebb időre volt szükség. Nagyobb elismerést nem is kaphattunk volna.

hvg.hu: Mit gondolsz, Írország szünet vagy megállapodás a számodra?

J. W.: Ezt nem tudnám megmondani. Épp úgy elképzelhetőnek tartom, hogy hat hónap múlva újra stúdióban üljek a zenekarommal, mint azt is, hogy az elkövetkezendő húsz évet Írországban töltsem. A két ország közötti váltás mindenesetre meglehetősen éles volt.

A budapesti nyüzsgéshez képest Írországban minden nagyon nyugodt. Egy kis faluba költöztem, öt percre a tengerparttól, ahol van kert, kilátás és csak a víz morajlását hallani. Ez gyökeres változás ahhoz képest, amiben eddig éltem, ám egyelőre rettentően élvezem. De meglátjuk, mi történik: okoztam már magamnak meglepetést.