hvg.hu: A 2010-es regényét, a Szentek hárfáját a Magvető Kiadó intellektuális krimiként határozta meg, ezzel azonban ön nem volt tökéletesen elégedett. A harmadik hídnál is hasonló műfajról van szó. Ön szerint mi lenne a legjobb definíció?

SZ. L.: Amikor leülök írni, a tervem az, hogy regényt fogok írni. Nem szeretem a kategorizálási rutinokat. A Szentek hárfájánál egy fiktív gyilkosság gyötört, aminek utána kellett járnom. Amikor pedig az író egy bűntény után nyomoz, egy bűntényt kíván az írás által megérteni, annak a legtöbbször detektívregény lesz a vége. Én tehát nem választottam a krimit: a műfaj az anyagból következett. Olvasóként viszont nagyon fontosnak tartom a műfaji megjelölést, mert az mindig utasításokat, támpontokat, segítséget nyújt az olvasáshoz.

hvg.hu: A regények történeteiről is azt nyilatkozta, hogy ezek csupán alibit jelentenek az ön számára ahhoz, hogy ezek kapcsán az igazán fontos dolgokról beszélhessen.

SZ. L.: Valamikor még régen, amikor még iskolába jártam, azt olvastam Roman Ingarden Az irodalmi műalkotás című művében, hogy az irodalom a lényegi jelenségek nyugodt szemléletének lehetőségét adja. Én úgy látom, hogy nem csak a lényegi dolgokat, hanem szinte minden mást is elsősorban az irodalom által tudunk igazán zavartalanul megszemlélni. A harmadik híd megírásával például a hajléktalanság körülményei között élő embereket próbáltam közelebbről tanulmányozni. Ezt pedig úgy éltem meg, mint a felejtés ellen történő munkát. Teljesen egyetértek György Péterrel abban, hogy mindig rettenetes traumáink keletkeztek abból, amikor megpróbáltuk magunkat felejtésre ítélni. Úgy látom, hogy nemcsak elmúlt dolgokat, hanem olyanokat is megpróbálunk elfelejteni, amelyek most történnek, például a hajléktalanokat. Szerintem az ember fontos munkát végez a közösségének, amikor megpróbál egy-két ilyen dolgot föltárni, visszaemelni a felejtésből, nem ritkán a szándékos elfelejtésből, mesterséges megfeledkezésből.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ahány író, annyiféle stratégia létezik a történetek elmondására. Ön írás közben milyen stratégiát alkalmaz?

SZ. L.: A harmadik híd megírását nem úgy éltem meg, hogy van egy narratív készlet, amiből válogathatok. Sokkal inkább a vizsgált tárgy szülte meg, hogy mit és hogyan kell elmesélnem: néztem az anyagot, ami bizonyos kérdéseket és válaszokat diktált. Ilyen értelemben nem volt szabadságom abban, mit és hogyan mondok el. Nem feltétlenül hiszek abban sem, hogy a történetek az ember egyéni kreativitásából születnek. A harmadik híd története tulajdonképpen az, hogy valakinek elszeretik a nőjét, ami valljuk be, elég banális mintázat.

hvg.hu: Ez a vizsgált anyag nem más, mint a szegedi hajléktalanok élete.

SZ. L.: A regényt egy barátom ihlette, aki szépen lassan mindenét elveszítette. Amikor megismerkedtünk, volt lakása, munkája, felesége, és amikor elkezdett lecsúszni, hat éven át mindennap találkoztunk, és én nem értettem, hogy miért nem hal meg. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a barátom egyedi struktúra, nagyon kemény férfi. Akkor megpróbáltam elgondolkozni rajta, hogy az ő nem tipikus lényét, történetét hogyan lehetne megjeleníteni. Ahogy egyre közelebb kerültem a szegedi hajléktalanokhoz, igyekeztem figurákat találni a témához, és megfigyelni az ő sokféleségüket. Amikor ez mind összeállt, már adódott a történet, amit el akartam mondani. Abban biztos voltam, hogy erre akkor leszek képes, ha a regényben olyan figurák beszélnek, akik közvetlenül benne vannak vagy voltak a történtekben. Ha ezt a többféle hangot meg tudom jeleníteni, akkor az ábrázolandó tárgynak talán lesz némi plasztikussága, térbelisége.

Névjegy

Stiller Ákos Szilasi László Békéscsabán született, 1964. január 1-jén. Író, József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, az SZTE BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Intézet Régi Magyar Irodalmi Tanszék egyetemi docense „Miután leérettségiztünk, egy évig katona voltam Lentiben. Utána hat évig az akkor még József Attila Tudományegyetemnek hívott intézmény magyar-történelem, majd összehasonlító irodalomtudomány, régi magyar szakára jártam Szegeden. 1988 forró őszén, a HVG-nél dolgozó Tóth Péterrel, valamint a Klubrádiónál dolgozó Pikó Andrással hármasban az 1956 utáni első diáktüntetések egyik vezetője voltam. 1989 őszétől a Szegedi Tudományegyetem Régi Magyar Tanszékén dolgozom. PhD-értekezésemet Jókai Mór regényeiről írtam, azóta 17. századi, magyar nyelvű költészettörténettel foglalkoztam. Szerkesztettem a Pompeji című folyóiratot, és a deKON csoport egyik alapítója voltam. Megházasodtam, elváltam, van két lányom: a nagyobbik pszichológusnak tanul a franciaországi Montpellier-ben, a kicsit még nem sikerült deportálnunk ebből az országból, neki egyelőre a szegedi Waldorf Iskola közössége teremti meg a szükséges mikroklímát” – sorolja az író, mit mondana egy osztálytalálkozón a társainak. Művei: Szentek hárfája (2010), A harmadik híd (2014) Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét (tanulmányok, 1994); Lassú olvasás (Hárs Endrével, 1996); A Kopereczky-effektus (2000); Kész regény (Németh Gáborral, 2000); A selyemgubó és a "bonczoló kés" (2000); A sas és az apró madarak (2008) Díjai: Rotary Irodalmi Díj (2010), Déry Tibor-díj (2013)

hvg.hu: A regényben a két főszereplő hajléktalan egyediségét többek között az adja, hogy képesek visszaszocializálódni az utcáról a „normális” létbe.

SZ. L.: Szegeden létezik egy hajléktalan szakmai műhely, ahol havonta egyszer összegyűlik mindenki, aki a városban hajléktalanokkal foglalkozik. Egy éven át eljártam ide, és a különböző ellátóhelyekre, ahol azt tapasztaltam, hogy a szegedi szociális munkások közül szinte senki sem gondolja azt, hogy a hajléktalanokat vissza lehetne vezetni a társadalomba, vagy – ahogy a kormányzati kommunikáció makogja mostanában – a munka világába. Akik vigyáznak rájuk, azok azt gondolják, nekik az a dolguk, hogy minden nap, újra és újra megmentsék őket. Én viszont azt láttam, hogy 100-150 hajléktalanból egy-két furcsa alak azért mégiscsak képes visszaszocializálódni, és senki sem tudja, hogy miért. Szóval ezt egyszerű realizmusnak szántam a regényben. Százból, ha egynek sikerül. De neki sikerül.

hvg.hu: A regény szerint a visszatérés és az életben maradás kulcsa a napirend, és a közösség, amiben számíthatunk egymásra.

SZ. L.: Elsősorban nem is maga a hajléktalanság foglalkoztatott, hanem az, hogy az ember hogyan viselkedik a hajléktalanság körülményei között. A közösségeik nagyjából úgy működnek, mint egy falka. Valóban, amíg létezik valamiféle ritmus, hierarchia, struktúra az életükben, amíg még él bennük valamiféle emlék az odahagyott társadalomról, addig életben maradnak. Azután nem.

Stiller Ákos

SZ. L.: Móricz Zsigmond és a falukutatók óta mindenki iszonyúan meg van ijedve attól, ha elesett, szegény, nyomorult embert lát. Sőt, meg is hatódik, hogy milyen szomorú ennek az embernek a sorsa, és azt gondolja, hogy az enyém mégiscsak mennyivel jobb, s hogy mennyire derék ember is vagyok én, amiért ennek ellenére leereszkedem hozzá és segítek neki. De ez nem volt mindig így. Tömörkény Istvánnak például mindez soha eszébe nem jutott volna: ő egész egyszerűen, nagy odafigyeléssel és sok szeretettel megmutatta, hogy bizonyos emberek másféle közegben, másféle anyagi körülmények között, máshogyan élnek. Szó sem volt őrült tragizálásról, szociografikus horrorról vagy cukorkás esztétizálásról. Ma az az elvárás, hogy ha elesettekkel foglalkozol, tragizálj. Én ezt az egészet nem látom tragikusnak, pontosabban: azt látom, hogy az, aki ilyen körülmények között él, nem látja annak, hanem próbálja élni az életét. Borbély Szilárd, a legszomorúbb magyar könyvek nagyszerű írója világosan ki merte mondani, hogy egy könyv attól önmagában nem lesz jó, ha komor. Borbély Szilárd műveinek, azt hiszem, Esterházy Péter könyvei az ellentétei: ezeknek a fő állításuk az, hogy ez a világ nem siralomvölgy, de ezek a művek sem ettől az állítástól jók. Az irodalom derűs vagy komor könyvei mind ugyanazt akarják: olyan állításokat és kérdéseket szegezni a világ dolgainak, amely állításokra és kérdésekre a többi megismerési mód és nyelv képtelen.

hvg.hu: Ezt a dilemmát az életre vetítve, A harmadik híd fölveti azt a kérdést is, hogy valóban annak van „jobb”, boldogabb élete, akinek van munkája, és örökké rohan a dolga iránt, meggyőződve a saját hasznosságáról?

SZ. L.: A sok munkával rendelkező egyén hajlamos arra, hogy azt ugassa a hajléktalanoknak, hogy azok azért vannak az utcán, mert nem akarnak dolgozni. Az emberek többsége visszautasítja, hogy valaki a hajléktalan életformát választotta. Márpedig tényleg van olyan, aki ezt választotta. Nem áldozat, hanem nagyon mélyről így döntött. Amikor Nosztávszky már otthon van, arra gondol, hogy közösségünk egyik büszkesége akár az is lehetne, hogy köztünk akár hajléktalanként, ezen a módon is lehet élni. Azonban az igazán durva kérdés nem az, hogy mi van a hajléktalannal, hanem az, hogy mi van azzal a rengeteg emberrel, akinek a munkájára már egyáltalán nincs szükség. Velük mi lesz? Erre a problémára egyelőre nem tudunk válaszolni. A nemzetet megteremtő régi diskurzusok kifulladtak. Ma a nemzeti hovatartozás egyik legfontosabb eleme a társadalombiztosítás. Emiatt pedig lassan ott tartunk, hogy ebben az országban mindenki gyűlöl mindenkit, aki veszélyes a tb-jére, aki ugyanarra a pénzre csap le. Ezért gyűlöljük a cigányokat, a nyugdíjasokat, a hajléktalanokat, a gyerekeket, az egyetemistákat, a kismamákat. Szóval ez a könyv akár a nyugdíjasokról is szólhatna, a hozzájuk való viszonyulásról, vagy bárki másról, aki veszélyes lehet a jussként járandóságainkra.

Stiller Ákos

hvg.hu: Miközben ezekről a hihetetlenül nehéz kérdésekről és konfliktusokról szól a regény, árad belőle valami elemi remény és krisztusi derű. Éreztem benne egy nagy adag Assisi Szent Ferenc-i szellemiséget, amit össze is kapcsoltam azzal a motívummal, hogy A harmadik híd hajléktalanjait a ferencesek etetik.

SZ. L.: Hívő adventista vagyok, ilyen családban nőttem föl, de felnőtt korunkban keresztelkedünk meg, s valószínűleg ebből kifolyólag én talán tényleg valami nagyon pozitívat gondolok a teremtésről és az emberi létezésről. Ellentétben Borbély Szilárddal, aki azt mondta, hogy már elment a Messiás, mi a Megváltó második eljövetelére várunk. Valóban ott van az a farkasos Szent Ferenc-szobor a regényben, amit a szegedi istenadta nép csak kutyás faszinak hív. Sokáig a ferencesek közelében laktam, és a mai napig sokat járok hozzájuk. A ferencesek már évszázadok segítenek az elesetteken, ezért nem véletlen, hogy a szociális munkások közül egyedül nekik jut eszükbe megkérdezni a telepen, az erdőben áram nélkül élő hajléktalanoktól, hogy van-e gyertyájuk. A beat korszak óta hajlamosan vagyunk azt gondolni, hogy Jézus Krisztus olyan volt, mint Szent Ferenc. Ez nem igaz. Jézus Krisztus kemény férfi volt, nem volt kenyere a szépelgés, és Szent Ferenccel ellentétben egyáltalán nem foglalkozott a kismadarakkal, mert nem gondolta azt, hogy a madaraknak lenne lelkük. Őt csak a lelkes lények, csak az ember érdekelte, az üdvösség lehetőségei. A hajléktalan ügyben Szent Ferenc ajánlatának azért van jelentősége mégis, mert ő képes volt az állatokhoz nagyon hasonló emberi roncsokban is meglátni az üdvözítendő lelkes lényt. Szóval, a gubbiói farkas mégiscsak jól jön ilyenkor.