szerző:
Cz.T.
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Egy szabad gondolkodású ember mindig rendszerellenes – Bornai Tibor a KFT billentyűseként társaival a betiltás határán egyensúlyozva teremtett szubkultúrát, amelynek keresztes hadjárata a szocializmuson átlendülve a mai napig tetten érhető. Milyen kompromisszumokat köthet egy botrányzenekar? Mitől rettegnek a despoták? És miért éri meg hülyének maradni? Interjú.

hvg.hu: Több mint három évtizede létezik KFT. Ott vannak, ahol elképzelték?
 
Bornai Tibor: Voltak optimista elképzeléseink, és voltak pesszimista elképzeléseink. Az utóbbi – mivel az első félévünket kvázi betiltva töltöttük – úgy hangzott, hogy előbb-utóbb el kell hagynunk az országot, és akkor ki tudja, mi lesz. Az optimista elképzelés szerint megszeret minket a rock iránt rajongó közönség ugyanúgy, mint az alternatív zenék iránt rajongó közönség, nagyon nagy sztárok leszünk, és az LGT mellett a mi csillagunk ragyog majd a legszebben. Egyik se jött be. A táncdalfesztivál kihúzott minket a betiltás csávájából, de a zene meg a szövegek, érdekes módon, kiválasztották maguknak a saját közönségüket. Ugyanis – bár ma sokan hajlamosak róla megfeledkezni –, nem a zenekar választ közönséget, hanem a közönség választ zenekart. Ha fordítva van, az egyszerűen nem fair, valami baj van a hitelesség környékén.
©

Csodálkozva néztük a közönséget, hogy jé, ezek szerint ti vagytok azok, akiknek mi tetszünk. Örülünk nektek. Nem vagytok annyian, mint gondoltuk, hogy majd lesztek, viszont nagyon értékesek vagytok a számunkra. Tehát, ha egyszerűen akarnék válaszolni a kérdésedre, azt mondanám: körülbelül. Ehhez persze muszáj hozzátenni, hogy ma már nem mi fújjuk a passzátszelet, ami egy természetes folyamat eredménye. A fiatalok kortársaiktól szeretnék meghallgatni, hogy milyen ez a világ, és mit kell gondolni róla, nem pedig az apáik korosztályától. Ezt pedig nagyon normális dolognak tartom, ahogy azt is, hogy mi meg fújjuk a magunkét, és nagyon örülünk annak, hogy még vagyunk.

hvg.hu: A KFT-t alapjaiban határozza meg a rendszerkritika, mely az irónia nélkül korántsem lett volna annyira ütőképes. Meddig lett volna létjogosultsága egy pusztán rebellis együttesnek?

B. T.: A második nagylemezünk után azt mondta nekünk a lemezgyár – akkoriban az egyetlen lemezkészítő cég Magyarországon –, hogy még egy ilyen lemez, és nekünk végünk, nem adnak ki többé bennünket. Tessék slágert csinálni, tessék abbahagyni ezt a sötét hangulatú, rendszerkritikus katyvaszt, tessék szép, vidám dalokat írni, mint a Neoton meg az R-Go. És akkor nekünk volt egy galileis pillanatunk, amikor is elismertük, hogy a Föld körül forog a Nap, de azért a bajuszunk alatt diszkréten megjegyeztük, hogy azért ez nem teljesen így van: ez volt az Afrika című dal. Erre a dalra azért vagyok büszke, mert az ember általában nem akkor ír slágert, amikor akar, hanem egy csomó befolyásolhatatlan körülmény is szükséges ahhoz, hogy egy ilyen dal megszülethessen. És mi, amikor kellett, írtunk egy ilyet. Ezzel pedig megmentettük a zenekart, és biztosítottuk a továbbélését, miközben mellette természetesen elő-előbukkant az a hang, amivel anno elindultunk.

Ez egyrészt egy örömteli változás volt, mert kiszélesedett a közönségünk, másrészt egy kicsit fájdalmas, mert az ortodox KFT-rajongók közül sokan úgy érezték, ez már nem az a zenekar, aminek ők egykor úgy örültek. Azonban, ha valaki ezzel odaállt elénk, mi azt mondtuk, hogy hát akkor több embernek kellett volna megvenni a második lemezünket. Akkor azt mondta volna a lemezgyár, hogy rendben, csináljátok. Jó eladási adatok mellett már korántsem volt olyan ideológiai szigor, mint azt most egyesek mesélik a szocializmusról.
hvg.hu: Milyen mentalitásra volt szükség a túléléshez?
 
B. T.: Amikor a rendszer megváltozott, akkor öt percig azt gondolta az ember, hogy ezzel vége van a rendszerellenességnek, hiszen azt utáltuk, most pedig megkaptuk, amit szerettünk volna. De a hatodik percben kiderült, hogy egy egészséges, szabad gondolkodású ember mindig rendszerellenes. Olyan nincs, hogy egy művész, saját gondolatokkal rendelkező valaki szereti a rendszert. Olyan nem létezik. Valamelyik eleme hamis. Vagy nem művész, vagy nem szabad gondolkodású, vagy csak hazudja, hogy szereti a rendszert. Ezek így együtt, egyszerre nem részei a valóságnak.
©

Tehát én úgy érzem, a zenekarnak mind a mai napig sikerült függetlennek maradnia, saját gondolatokon áll, és ha végighallgatod a 2001 óta megjelent lemezeinket, egyikben sincs a fennálló rend iránti hozsannázásból fakadó, örömmámoros cukormáz. Pedig közben volt jobboldali, és volt baloldali kormány is. A rendszer számomra azt jelenti, hogy egy ideig ugyanazt kell gondolnod, mint mások, és ezt pedig akár el is tudom képzelni, mondjuk három perc erejéig. Csak aztán eszembe jut valami, ami másnak nem, és talán, ami eszembe jutott, az másnak még csak nem is tetszik. Nem, hogy neki nem jutott eszébe, de még utál is amiatt, mert nekem igen. Hát most mit lehet ilyenkor csinálni? Ezért nem leszek soha párttag: az azt jelentené, hogy azt mondom, gyerekek, mostantól ugyanazt fogom gondolni, mint ti, és ha nem, akkor is. Hát ilyet mégis ki ígérhet felelősségteljesen?

hvg.hu: Mindezek fényében létezhet megalkuvás nélküli művészet?
 
B. T.: Hogyne, persze, természetesen. Többnyire azt nevezzük a művészet legnemesebb fajtájának, és nagyon gyakran vezet éhhalálhoz. Nagyon gyakran vezet az elismertség teljes hiányához. Nagyon gyakran marad a négy fal között, otthon, a szobában, és általában csak a rohadt utókor fedezi fel magának. Azok a szemétládák, akik nem akkor fizették ki a koncertjegyet, amikor szerencsétlen még élt, nem akkor vették meg a festményét, amikor neki az még kenyérre kellett volna, hanem megvárták amíg jól megdöglik, és csak aztán, gonoszul alakítottak ki egy olyan közmegegyezést, hogy milyen jó is volt.

És akkor itt két mellékmegjegyzést is tennék. Az egyik az, hogy sok kókler bújik a tiszta művész álarcába, mert az elegáns, mert az jól áll: a semmit feldíszítik az elnyomott, meg nem értett művész díszleteivel, és így evickélnek. Ez az egyik veszély. A másik inkább csak tény, miszerint természetesen vannak komoly, nagy művészek, akik már életükben elismerésben részesülnek, komoly anyagi körülmények között élnek, boldogok, és sikerélményt sikerélményre halmoznak. Így teljes a kép.

hvg.hu: 2010 óta fut a lemez-újrabemutató sorozatuk az A38-on. Hogyan léphet túl egy ilyen széria a nosztalgiázás árnyékán?

B. T.: Számunkra ez inkább egy feladat. Kihívás. Ugyanis egy ilyen régóta működő zenekar előbb-utóbb belezötyög abba a sínpárba, mikor is kizárólag azokat a dalait játssza csak koncerten, melyeket a közönség amúgy is hallani szeretne. Ez idővel magától megtörténik, leszűrődik az a 15-20 dal, és hirtelen fájdalmasan egyszerű lesz az egész. Arra gondolsz, hogy koncert lesz, és tudod, hogy ugyanazokat a dalokat fogod eljátszani, mert a közönség azokat szeretné. Ezzel ott valami véget is ér.
©

És mi akkor őrült módon kitaláltuk, hogy megmenekülünk, hogy eljátsszuk a teljes lemezt: ez már csak azért is nagy feladat, mert annak idején sem játszottunk soha teljes albumokat, volt olyan dal, amit úgy vettünk fel a stúdióban, hogy tudtuk, ezt két okból nem fogjuk eljátszani koncerten. Egyrészt, mert nem tudjuk. Annyi sávot töltöttünk meg, melyek nélkül – létszámhiányból kifolyólag – igen szegényes lenne a hangzása. A másik, hogy koncerten inkább a harsány, a tempós, a színes dalok élnek meg, mi pedig nagyon szerettünk csendesebb, búskomorabb színekkel is dolgozni. Ezekről a dalokról mindig tudtuk, hogy igen, szeretjük őket, nélkülük mi nem lennénk azok, akik vagyunk, de nincs az a közönség, aki koncerten ne az óráját nézegetné, hogy ennek a dalnak mikor lesz már vége.

Most mégis, a technikai nehézségek ellenére elővesszük és megtanuljuk őket. Kitaláltunk magunknak valami nehezet, és most ez szórakoztat bennünket. Ezek a dalok harmincévesek. Talán ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a közönség befogadja őket. Szerintem a három évvel ezelőtt megjelent lemezünket majd 27 év múlva fogjuk elővenni, és állati nagy nehézségek árán megtanulni, főleg azért, mert 27 év múlva én pont 85 leszek.

hvg.hu: Szubkultúrát teremtettek. Hány generációs fellángolásról van szó?

B. T.: Biztos, ha nem is sértetlenül, de létezik egy afféle kemény mag. Ennek a magnak azóta magzatai vannak, akik ráadásul nem is kicsik, már a gyerekek is harminc-negyven év között lehetnek. Lassan nekik is magzataik lesznek: ilyen módon szaporodunk. Másrészt, ami a legnagyobb öröm, hogy időnként koncert után beszélgetünk olyan fiatalokkal, akik nem a szüleiktől kapták a kazettát, hanem maguktól találtak meg minket. Ez az, ami igazából már nem is járna nekünk. Messze a bónusz kategória, hogy valaki fiatalon rátalál egy őszülő szakállú ember zörejeire, és az megmozgat benne valamit. Ez nagy dolog, főleg mert ennek az egész szegény országnak a legnagyobb problémája, hogy senki nem ért szót senkivel.

hvg.hu: Azt már a könyvében is megírta: nem tartja kizártnak, hogy megfigyelhették a zenekart. Érdekében állhat ez ma bármely kortárs rezsimnek?

B. T.: Úgy gondolom, hogy a rock, a new wave, sőt bármilyen könnyűzene azért volt a szocializmusban izgalmasabb dolog, mert félt tőle a hatalom. Ez fontossá tette azt, hogy mi hangzik el a színpadon: egy koncerten olyan dolgokat lehetett hallani, amit sem az újságok, sem a televízió vagy a rádió nem mondott, pluszinformációhoz juthatott a közönség. Akkoriban például egyértelmű volt, hogy mi, magyarok, ebben a hazában azt gondoljuk, hogy jó lenne, ha az oroszok szépen hazamennének. Jó lenne, ha magukkal vinnék ezt a sok szocializmusra ráterpeszkedett és ráhízott vezetőt is, tanácselnöktől párttitkárig, akik buták, műveletlenek, tehetségtelenek, és ezért olyan embereket szeretnek maguk körül tudni, akik még náluk is butábbak, náluk is műveletlenebbek, és náluk is tehetségtelenebbek. Ez afféle közmegegyezés volt, úgyhogy ha az ember felment a színpadra, és csak erre utalt, valami nagyon finom módon, épp, hogy csak ne tiltsák be, akkor azt a közönség vette, értette. És ha a közönségben álltak a III/III-as osztályról megfigyelő emberek, akkor azt feljegyezték, mert érezték, hogy ez nekik valahogy káros. Benne volt a levegőben, hogy a hatalom fél ettől a közegtől, de lecsapni nem mer, mert érzi az erejét, hogy visszaüthet az, ha ehhez hozzányúl.
©

Ma a hatalom nem ütheti meg a bokáját. Kiabáljanak csak nyugodtan, sok hülye, kit érdekel! Én azt gondolom, hogy minél hülyébb a hatalom, minél merevebb, minél despotikusabb, annál jobban kezd el félni ettől a műfajtól. És akkor szépen belehátrálunk abba a helyzetbe, mint a szocializmusban, hogy bizony a rádiók ugyanazt mondják, a tévék ugyanazt mondják, és a fiatalok, ha érdekli őket még valami, akkor pluszinformációt egy színpad előtt állva kaphatnak. A különbség csupán annyi, hogy mivel a történelem sosem ismétli pontosan önmagát, ma a fiatalokat egyszerűen az egész hidegen hagyja. Nem érdekli őket, ha éppen el vannak nyomva, hogy nem egészséges demokráciában élnek. Egy új világ épül, egy új világ rendezkedik be, ami még nem alakult ki igazán, nem igazán érezni az irányát, a céljait. Csak azt látom, hogy más érdekli ma a huszonéveseket, a tizenöt éveseket, mint az, hogy az ő jogaik éppen mennyire hasonlítanak az európai, és mennyiben az ázsiai fiatalság jogaihoz. Mintha ez az egész nem érintené őket annyira, mint néhány évtizede, mikor sokan szétverették a fogsorukat egy-egy március 15-én.

hvg.hu: Hol rontottuk el?

B. T.: Én azt képzelem arról, aki tizenöt éves korában kinyitja a szemét, és körülnéz, hogy meglátja, hol lakik, milyen országban él, milyen emberek között, kik döntenek a sorsáról, hogy viselkednek a körülötte élők az utcán, az autóbuszon, az iskolában, és akkor elkezd ordítani. Szerintem a természetes viselkedés egy artikulátlan üvöltés kellene, hogy legyen. Hogy én ezt kikérem magamnak, én nem ilyen világban akarok élni, ezt utálom! Ezt gyűlölöm! Ezt nem fogadom el! Ez az ordítás pedig talán csak az ember harmincas évei tájékán csillapodna, ilyen-olyan okokból. Vagy megszereti a rendszert, vagy beletörik, beledarálódik, esetleg úgy látja, most már nem az ordításnak van itt az ideje, hanem más eszközei vannak. De ha egy fiatal srácokból, lányokból álló zenekar arról énekel, hogy de jó lenne téged újra látni, mert annyira szép a szemed, és olyan jó lenne megsimogatni a hajad, ott valami nem stimmel.

Sokáig képzeltem azt, hogy aki világra jön, az egy hófehér lap, ami lassan teleíródik önmaga és a környezete által. Aztán egy idő óta már hiszem, aki világra jön, az egy vaskos regény, melynek az utolsó fél oldala még üresen áll. Ez a fél oldal pedig tiszta fehér, mely dominál az élete első szakaszában, és megadja neki a lehetőséget, hogy ehhez a fehérséghez, ehhez a tisztasághoz viszonyítsa, amit lát a világban. És akkor rájön, hogy akinek ez tetszik, az beteg. Tessék szíves lenni lázadni! Mi az, fiam, hogy te nem utálsz engem, nem szólsz vissza, és nem csinálsz olyan érthetetlen dolgokat, amikről fogalmam sincs, mire jók? Nem vagy te normális? Sajnos, amennyit a mai fiatalok zenéjéből hallok, annak a többsége – mondjuk ki nyíltan – negédes szirupos szar. Én azt hittem a hatvanas évek második felében, hogy pusztán attól, hogy az Illés-együttes anno felállt a színpadra, most már mindig röhögni fogunk az Aradszky Lászlón. És most fiatal Aradszky Lászlók hadseregével vannak tele a színpadok. Képtelenség. A szocializmusban az volt a jelszó, hogy a kultúra mindenkié. Ebből pedig következett, hogy az embernek volt egy olyan érzése, hogy művelődni jobb, mint hülyének maradni. Igaz, hogy nem érek rá, nem művelődök, de legalább érzem, hogy ez hiba.

És még annak az orra elé is szivárgott ebből valami, aki csak ült mélán a foteljében. Ma, a mélán fotelben ülő ember orra elé csak a selejt szivárog magától. Mára úgy alakult, hogy a kultúra nem mindenkié, hanem azé, aki utánajár, és meg tudja fizetni. Mert az sem utolsó dolog, hogy egy színházjegy, pláne, ha ketten mennek, igenis tétel. Egy könyv is tétel. Nem tolják az orrod elé, hogy ez a jó, és ez az értékes, hanem fel kell kelned a nyomorult foteledből, és neked kell fellelned valami kis klubban azt a zenekart, aki végre olyasmiről beszél, amiről fontos. Amiről érdemes. Ők most föld alatt vannak: élnek, csak nem hallasz róluk. Kivárnak.
Az, hogy mi ‘81-ben teljesen ismeretlenül kiállhattunk a Nemzeti Színház színpadára, és a televízió főműsorában elénekelhettük, hogy "bábu vagy, nem te lépsz, valaki irányít", szerintem egy egészen kivételes pillanata volt nem csak a mi életünknek, de a szocializmusnak is. Nagyon halkan megkérdezem, elképzelhető-e, hogy ma egy ismeretlen zenekar a televízió főműsoridejében kiálljon, és arról énekeljen, hogy bábuk vagytok, valaki irányít, nem ti léptek, és vigyázzatok, mert baj lesz. Talán ez az elmúlt harminchárom év változásainak egyik legfőbb tanulsága.
 
A KFT Bál az Operában című albumának újrabemutatóját április 25-én tartja az A38 Hajón.
 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Érdekes játékokkal indít az Apple filléres játékszolgáltatása

Érdekes játékokkal indít az Apple filléres játékszolgáltatása

Brad Pitt: „Ki volt a jobb, Clooney, vagy én?”

Brad Pitt: „Ki volt a jobb, Clooney, vagy én?”

Miért fontos, hogy nyitottak legyünk a változásra?

Miért fontos, hogy nyitottak legyünk a változásra?

Videó: törésteszten egy Trabant és egy régi Skoda

Videó: törésteszten egy Trabant és egy régi Skoda

A legolcsóbb modellt veszik a legtöbben a nagycsaládosok autótámogatásából

A legolcsóbb modellt veszik a legtöbben a nagycsaládosok autótámogatásából

Nőkkel erőszakoskodott Budapesten, rács mögé került

Nőkkel erőszakoskodott Budapesten, rács mögé került