Peter Gabriel, nincs mese, egy idős jedi-lovag. Őszes körszakáll, kopasz fej, némi ősz hajjal, kapucnis fekete kezeslábas, és a popkultúra talán legáthatóbb, igéző-szelíd tekintete. Kissé modorosabban akár varázslónak is nevezhetnénk. Persze én sem vagyok fiatal: először 27 évvel ezelőtt az MTK-pályán láttam őt, a So turnéján, utoljára 26 éve a Népstadionban, a Human Rights, Now! turné több szempontból is emlékezetes budapesti állomásán, Tracy Chapmannel, Youssou N'Dourral, Stinggel és Bruce Springsteennel, pályafutása egyik csúcspontján. A mindenki szerint fantasztikus 2004-es koncertje, a Growing Up turné magyarországi fellépése sajnos kimaradt.

mti

S, ha már a So: az 1986-ban megjelent nagyszerű (bátran korszakalkotónak vagy csúcsteljesítménynek is nevezhető) lemeze köré épült az idén 64 éves zenész 2012-ben indult Back To Front című turnéja. A koncert előtti napon előbányásztam a lemez viharvert bakelitváltozatát – nos, egy újabb hazai poptörténeti zárójel: az albumot a Magyar Hanglemezgyártó vállalat gyártotta az EMI/Virgin kiadó licence alapján. Késő Kádár-kor, ó, igen.

Ez a koncert azonban kétségkívül jelenidő. A zenekar, eltekintve a két nagyszerű vokalistától, Jennie Abrahamsontól és Linnea Olssontól, ugyan a régi (gitár: David Rhodes, basszusgitár: Tony Levin, billentyűs hangszerek, gitár: David Sancious, dob: Manu Katché – mondanom sem kell, elképesztően kreatív, elegáns és minőségi zenélés, semmi tolakodás, viszont dögös és bombabiztos hangszeres teljesítmény), azonban egy hang, egy dal sem nosztalgiatrip.

Miközben Peter Gabriel zenéje számos együttest inspirált az elmúlt számos évtizedben – elég ha csak a Talk Talk, a Nine Inch Nails, a Radiohead vagy az Elbow nevét említjük – saját életműve stílusok felett, önmagában álló entitás, nincsenek pormacskák, kínosnak ható vagy megmosolyogtató hangzások, nincs eltelt idő. Minden úgy van, ahogy van. És, hát a show, az is teljes itt-és-most, pont annyi, amennyi és pont úgy, ahogyan kell; visszafogott és modernista fénypark, kreatív vetítőrendszer, melyet részben maszkos-egyenruhás kezelőszemélyzet, részben videós csapat és persze számítógépes technika mozgat. Az állványokon emelkedő-süllyedő-forgolódó intelligens lámpákról a Világok harca című film reflektorszerűen világító óriási gépei is eszünkbe juthatnak – de ez már csak privát asszociáció.

A koncert úgy kezdődik, mintha nem kezdődne el. A fények égve maradnak, amikor Peter Gabriel színpadra lép, s egy szál maga ismerteti az est tematikáját, melynek megfelelően az első, négyszámos blokk – O but (ez egy relatíve új dal, 2012-ből), Come Talk To Me, Shock The Monkey, Family Snapshot – akusztikus hangszerekkel megy le, továbbra is felkapcsolt fényeknél. A következő hét szám – Family Snapshot, Digging In The Dirt, Secret World, The Family And The Fishing Net, No Self Control, Solsbury Hill, Why Don't You Show Yourself? (ez egy egészen új dal, melyet Gabriel Guillermo Arriaga mexikói rendező Words With Gods című 2014-es filmjéhez írt) – aztán már elektromosba vált, s már jönnek az említett fények is, egyelőre a többnyire vészt jósló, de rendkívül artisztikus fekete-fehérben.

A főfogás – mert Peter Gabriel részben magyar nyelven előadott rövid programbeszédében egy vacsorához hasonlította a koncert tematikáját – pedig mi más volna, mint maga a So, nem a klasszikus, hanem a remasterelt nagylemez dalsorrendjével, s immár színes fényekkel. A visszafogottan lelkesedő, de igen hálás, helyenként láthatóan meghatott, többnyire harminc, sőt, harmincöt pluszos közönség ekkor már kilóra meg van véve.

mti

A ráadás három szám, két atmoszférikus dal között egy lehengerlő zúzás: a szívbemarkoló, egy szál zongorás Here Comes The Flood és a himnikus Biko között a stroboszkópokkal gazdagon megszórt The Tower That Ate People, Peter Gabriel 2000-es OVO című lemezéről, melyet a londoni Millenium Dome 2000-es nyitásához írt.

Az emblematikus, öklöket a levegőbe emelős, o-o-ó-zós záródal végén a zenészek egyesével távoznak a színpadról – hát persze, egy búcsúdalhoz ez illik. Ami pedig a búcsút illeti, Peter Gabriel új lemezt ígér, bár tervezett megjelenési dátummal még nem állt elő – talán nem most láttuk utoljára. Az erő vele van.

A Sledgehammer 1987-ben, Athénban: