Amikor megérkezünk Patrick lakására, egyből hatalmába kerít egy furcsa, kultúrákon átívelő légkör. Első lépésünk a konyhába vezet, ahol pálinkával és kolumbiai kávéval kínál, majd elénk rak egy tál chorizót, ami a kolbász spanyol nyelvterületeken honos változata. Közben angolul beszélünk, de néha, szinte már öntudatlanul belecsempész egy-egy magyar szót a mondandójába. Már négy éve él ismét Magyarországon, két év szegedi lét után 2012-ben költözött fel Budapestre feleségével, a kolumbiai Aseneth-tel, aki később Skype-on keresztül csatlakozik be az interjúba. (Épp Miskolcon volt, és ekkor még nem tudják, hogy pár nappal később átvehetik a CineFest történetének első közönségdíját.)

Patrick Alexander és Aseneth Suárez Ruiz közösen készítette a Parador Húngaro című dokumentumfilmet, látszólag a Villás György névre hallgató ötvenhatos emigránsról, aki Jorge néven hurkás-kolbászos gyorséttermével vált Bogotá belvárosának közkedvelt figurájává, valójában azonban ennél sokkal többről – az emberi identitáskeresésről. Miskolcon két alkalommal láthatták a nézők a három nyelven megszólaló történetet, mindkét vetítés közönsége meghatottan, hálásan fogadta a fesztivál talán legmagyarabb filmjét – az amerikai származású férfi és a kolumbiai nő alkotását.

Fülöp Máté

Nem meglepő, hogy Gyuri bácsi sztorija mellett Patrick identitása lett a film másik fontos szála. A hetvenes évek elején egy kaliforniai laktanyában született, ahol a hadseregben dolgozó édesapja miatt lakott a család. Apja munkájából adódóan sokat költöztek, hat hónapos korában Oklahomába mentek, egyéves születésnapján pedig már Németországban köszöntötték a fiút, ahol további három évet töltöttek. Négy-ötéves korában visszaköltöztek az USA-ba, ahol Észak-Karolinától Arkansas-ig szinte mindenhol éltek egy ideig, aztán amikor 12 éves volt, visszatértek Németországba, ahol tinédzserkora legemlékezetesebb négy évét töltötte.

„Gyerekként nem gondolkodtam ilyeneken” – mondja, amikor arról kérdezem, milyen nemzetiségűnek érezte magát a vándorló gyermekévek alatt. „A költözésektől függetlenül is elég vegyes a családom etnikuma. Apai ágon ír, anyai ágon pedig horvát felmenőim vannak. A szüleim pedig az USA-ban születtek, úgyhogy egyértelmű volt számomra, hogy én is amerikai vagyok”. Két év német gimi után Amerikában végezte középiskolai tanulmányainak második felét, de akkorra már nagyon hiányzott neki Európa. „Egész életemben csak menni akartam, mindig vágyok arra, hogy egy másik helyen legyek”.

Az egyetemen talált rá a szerencse, egy cserediákprogram keretében válogathatott az úti célok között. „Irodalmat tanultam és rajtam kívül mindenki Angliába akart menni, nyilván Shakespeare miatt. Én azonban egy hidegháborús légkörben nőttem fel, talán ezért vonzott mindig a kelet-európai világ. Sok negatív dolgot hallottam persze a környékről, de tudtam, hogy a nagyja csak propaganda, és különben is, meg kell tapasztalni a dolgokat. Amerikában különösen divat volt ez a ’megmentjük a világot’ hozzáállás, én meg közben a szovjet hokicsapatnak drukkoltam, egyfajta fiatalkori lázadásként. Szerencsémre pont jött a rendszerváltás, és 1990-ben lehetőségem nyílt Magyarországra jönni”.

Fülöp Máté

Az itt eltöltött szemeszter alatt aztán annyira megkedvelte az országot, hogy másfél évvel később, 1992-ben visszatért és egészen 1996-ig itt lakott, ez idő alatt szedte magára magyar nyelvtudásának nagy részét is. Későbbi vándorlásai során New Yorkba vezetett az útja, 2002-ben itt találkozott Aseneth-tel, akivel két évvel később álltak tovább a nő szülőhazájába, Kolumbiába. „Akkoriban nem volt olyan sok turista Kolumbiában, ezért Patrick nagyon kitűnt a többiek közül. A külföldiekre amúgy is vannak sztereotípiák, még a spanyolokat is legringózzák nálunk, az amerikaiakról pedig különösen rossz véleménnyel vannak” – idézi fel a Patrickot övező kulturális fogadtatást Aseneth.

De ez csak az egyik oka volt annak, hogy a Magyarországot nyolc éve elhagyó férfi nem amerikainak, de még csak nem is németnek, hanem magyarnak mondta magát. „Amerikában mindenkinek van egy etnikai múltja, vannak írek, olaszok, németek, de amint a nyelvtudás eltűnik, akkor talán marad még a konyha. Aztán csak egy eszme marad és amerikai leszel. Egyszer Bogotában az utcán megkérdezték tőlem, hogy honnan jöttem, én meg hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. És akkor kicsúszott, hogy őőő… magyar vagyok. Egyrészt el akartam kerülni a kínos beszélgetéseket Bushról meg az iraki háborúról, másrészt viszont tudtam, akárhova megy az ember, mindenhol találkozik magyarokkal, én pedig akartam magyarokkal találkozni”.

Hamar ajánlgatni kezdték neki a Parador Húngaro (Magyar Megálló) nevű gyorséttermet, amit Jorge, egy öreg magyar visz, és ahol kolbászt meg hurkát lehet kapni. Patrick kapott az alkalmon. Bár az egész barátkozás nem indult zökkenőmentesen, ugyanis pont szombaton indult felkeresni a magyart, az pedig minden volt, csak éppen jókedvű nem. „Szombaton mindig korán zárt, nagyon kevés volt a vendég, ezért mindig morgott” – meséli Aseneth. Patrick ekkor még nem beszélt jól spanyolul, a magyart viszont már eléggé elfelejtette ahhoz, hogy csak a két nyelv érdekes keverékén elkezdjen habogni. Ettől függetlenül Gyuri bácsi a maga visszafogott módján ugyan, de örült neki, és meghívta kávézni. „Később hetente többször is benéztem hozzá, sokszor 3-4 órára ott ragadtam. Egy ponton már szinte ott ’dolgoztam’, mindig segítettem valamit, elugrottam a boltba, aztán eljártunk biliárdozni. Szépen lassan beolvadtam a családba, öt fia és öt lánya volt, szinte fel se tűnt, hogy eggyel többen vannak”.

Egy év telt el, mire a dokumentumfilmekkel foglalkozó Aseneth és a kolumbiai magyarok iránt erős érdeklődést mutató Patrick rájött, hogy egy tökéletes alanyra leltek. Ezt követően három évig forgatták a filmet. „Mindig is érdekelt a történelem. Gyuri bácsi beszélt az ’56-os emlékeiről, én meg utána olvasgattam, és úgy éreztem, bűn lenne nem foglalkozni a témával. Az érintettek egyre csak öregednek, én meg találtam egy embert, aki nyitottan beszél is róla, ráadásul Aseneth révén a technika is rendelkezésre állt. Tökéletes helyzetben voltam”. De Patrick történelmi vonzalma mellett Aseneth is kellett ahhoz, hogy kerek, emberi történetet kapjunk: „Amíg Patrick Gyuri bácsival volt, addig én sokat beszélgettem a feleségével, Erzsébettel, aki sok olyan dolgot mesélt, amit csak ő tudott igazán elmondani. Az elejétől tudtam, hogy több van Gyuri bácsi sztorijában, mint a pálinka meg a kolbász”.

Fülöp Máté

A film talán legdrámaibb pillanata, amikor disszidálása részleteit meséli el az idős magyar. Villás György a Nyírségből származott, innen hagyta el leendő feleségével, Erzsébettel együtt az országot – nem önszántából. Húsz éves volt, amikor megérkeztek Ausztriába, ahol a dolgok menetéről mit sem tudva arra vártak, hogy valaki továbbküldje őket. Egy menekülttáborban éltek, a fiatal férfi favágóként keresett némi pénzt, közben pedig látták, hogy a tehetősebbek, a tanultabbak ezerszámra mennek nyugatra. Végül felajánlottak nekik három dél-amerikai országot úti célként, ők pedig az arany középutat, Kolumbiát választották, így kerültek 1957-ben Bogotába. Az ’56-os események mellett a film másik nagy rejtélye az a vissza-visszatérő kérdés, hogy Gyuri bácsi hazalátogat-e Magyarországra Patrick unszolására, vagy sem.

Egy pillanatra megszakítjuk a beszélgetést, Patrick meglátja, hogy e-mailje érkezett Briantől, Gyuri bácsi unokájától. A fiú a dokumentumfilm hatására kezdett el magyarul tanulni és két éve próbálja letenni a magyar állampolgársági vizsgát, most sikerült neki. „Most ezt is bele kell tennünk a filmbe” – szól hozzá Aseneth.

Három év alatt 100 órányi anyagot forgattak, ebből kellett egy 80 perces filmet vágni, amihez a forgatás alatti nullás büdzsé után már kaptak támogatást - mind szakmai, mind pénzügyi értelemben. A megrázóan személyes hangvételű sztorit pedig láthatóan imádják a nézők, a bogotái és a miskolci bemutatón is elsöprő sikerrel szerepelt a Parador Húngaro, amit a vetítés utáni gratulációk száma mellett már a CineFesten elnyert közönségdíj is mutat. A páros azóta egy újabb személyes sztorin dolgozik, amelyben Aseneth édesanyja, a nyolc gyermeket egyedül felnevelő nő történetét dolgozzák fel. Közben pedig azon fáradoznak, hogy a Parador Húngaro a fesztiválok után minél több emberhez eljusson.

Az biztos, hogy a magyar tévék amúgy is szegényes dokumentumfilm-felhozalatában elférne a film. Ha már két amerikánónak kellett megcsinálnia az utóbbi évek legmagyarabb dokuját.