Érdemel-e szobrot Hóman Bálint?
Hóman Bálint politikai tevékenysége védhetetlen és vállalhatatlan – nyilatkozta ki az utóbbi napokban az Orbán-kormány immár három minisztere is. Csak hát „a megbízatásom előtt hozott döntést az Igazságügyi Minisztériumnak” végre kellett hajtania – indokolta Trócsányi László, hogy tárcája miért támogatja mégis 15 millió forinttal a háborús bűntett vádja alól nemrégiben rehabilitált történész-politikus Székesfehérvárott felállítandó szobrát.
A jelentős középkorász történészként jegyzett Hóman Bálint szakmai rehabilitálása már közvetlenül a rendszerváltás után napirendre került, akkor, amikor 1990-ben, sok évtizedes agyonhallgatás után ismét nyomdafestéket látott a két világháború közötti történelmi felfogást meghatározó, öt kötetbe szuszakolt Magyar Történet, melyet nem csupán a szakma, a köznyelv is csak „Hóman-Szekfűként” becézett. (A „vérbeli, közönségnek íródott” történelemkönyv társszerzője az ugyancsak kanyargós pályájú Szekfű Gyula volt.)
A lex Varga
Hivatalosan először a Magyar Tudományos Akadémia 1991-es közgyűlésén vetődött fel, hogy a tudóst a politikusi énjétől leválasztva kellene rehabilitálni. Hómant ugyanis 1946-ban – nem sokkal népbírósági tárgyalása előtt – törölték (többekkel együtt) az akadémikusok sorából, mondván: „erkölcsi és állampolgári integritásuk csorbát szenvedett”.
1994-ben, háromévnyi meditálás után a tudós testület arra a következtetésre jutott, hogy a tudósok személyisége is egy és oszthatatlan. A grémium tehát mindaddig nem tárgyalja érdemben az akadémikusság ügyét, amíg Hóman háborús bűnös. A posztumusz rehabilitációra az életfogytiglani szabadságvesztéssel sújtott, s az embertelen bánásmód következtében a váci börtönben 1951-ben elhunyt történész-politikusnak már két évtizede is jó esélye volt. Az Alkotmánybíróság ugyanis 1994 elején megsemmisítette a közvetlenül a világháború után született népbírósági törvény még hatályban lévő rendelkezéseit.
Hóman egyik távoli rokona rögvest kezdeményezte is perújítást, ám mivel a törvény szerint erre ő nem volt jogosult, az érdemi tárgyalás elmaradt. Viszont a Hóman „bűnei és érdemei” körüli indulatok így is felszikráztak. A parlamentben Varga István (előbb az MDF, utóbb a Fidesz színeiben) 1995-től több felszólalásában is szorgalmazta „a teljes egészében koncepciós perben elítélt legnagyobb magyar történész” rehabilitálását. Az orosházi ügyvéd-honatya próbálkozásai azonban még a nemzeti elkötelezettségű elvtársainál is ellenállásba ütköztek.
2013 nyarán, amikor a Fidesz nagyüzemi törvénygyáraként működő Országgyűlés „egyes büntető tárgyú törvények módosításáról” hozott jogszabályt, a képviselők egy Varga által javasolt apró kiegészítésre is rábólintottak. Három hónappal később (a képviselőségétől időközben elbúcsúzó) ügyvéd éppen a „lex Varga” révén indíthatta el és vihette sikerre pártfogoltja ügyét. A Fővárosi Törvényszék tavaly márciusban - a hét évtizeddel korábbi népbírósági verdiktet hatályon kívül helyezve - „bűncselekmény hiányában” mentette fel a néhai kultuszminisztert.
Hóman-szobor kormánytámogatással
Székesfehérvár közgyűlése ezt követően döntött a Hómant díszmagyarban megörökítő bronzszobor felállításáról, s különített el a költségekre 2 millió forintot, amit az akkori közigazgatási és igazságügy miniszter, Navracsics Tibor fejelt meg 15 millióval. A város központjába, a Bartók Béla térre tervezett szobor felállításának híre néhány hete tiltakozási hullámot indított el, felháborodását fejezte ki a Zsidó Világkongresszus, legutóbb pedig Lebovits Imre, a Holokauszt Emlékközpont felügyelő bizottságának elnöke szólította fel nyílt levélben a szobortámogatókat álláspontjuk megváltoztatására.
Az „érdemtelen támadásokat” megelégelve ragadott aztán tollat Hóman újkori életrajzírója, Ujváry Gábor, a tavaly indult VERITAS Történetkutató Intézet tudományos kutatócsoportjának vezetője, s két hosszú cikkben osztotta ki a „túlbuzgó kritikusokat”, mondván: a történelmi eseményeket nem saját koruk viszonyai között elemzik, így aztán Hómant „sokkal keményebben bélyegzik meg, mint 1946-os vádlói valaha is óhajtották”.
A tavalyi rehabilitációs tárgyalás történész szakértője mostani háborgásakor elismerte, hogy védence ugyan „kétségkívül antiszemita volt”, ám ez a működésére nem volt „meghatározó”. Ha másutt nem szorgalmazná is, de Székesfehérvárott mindenképp indokolt a Hóman-szobor, merthogy nevezett sokat lobbizott választókerülete „városképi és infrastrukturális fejlesztéséért”, s azért, hogy az 1938-as Szent István-emlékév egyik fő helyszíne is a megyeközpont legyen.
„Szobrot olyanoknak szokás állítani, akik az utókor tiszteletére számot tarthatnak” – replikázott az egyik „túlbuzgónak” titulált történész, Kovács M. Mária, citátumok sorával bizonyítva, hogy Hóman politikai működésének valójában lényegi része volt az, amit Ujváry most „nem meghatározónak” próbál beállítani.
„Az inkriminált cselekményekben nem érzem magam bűnösnek”
A politika porondjára Hóman 1932-ben – tudományos pályája zenitjén, 47 évesen – lépett, ekkor fogadta el jó barátja, a miniszterelnökké avanzsált Gömbös Gyula invitálását a vallás- és közoktatásügyi tárca élére. E tisztséget, rövid megszakítással, még öt kormányban töltötte be 1942. július 3-ig, amikor tiltakozva Kállay Miklós miniszterelnök nem egyértelműen németbarát „hintapolitikája” ellen, lemondott.
A „történelmi események saját koruk közötti megítéléséhez” szorosan hozzátartozik, hogy az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti egyezménynek része volt az is, hogy „a történelmi katasztrófa okozóit” felelősségre vonják. Ezt korántsem kívülről oktrojálták rá a háborúban vesztes Magyarországra, a hazai közvélemény is elégtételt követelt. Az 1945-1946-os népbírósági perek – hasonlóan például a nürnbergi monstre eljárásokhoz – nyíltan politikai indíttatásúak voltak, az ítéleteket laikus, jogot nem végzett népbírák hozták sebtében összetákolt jogszabályok alapján.
Az olykor hajmeresztő jogi hiányosságok még a minden vitán felül álló főbűnösök elleni eljárásokban is könnyen kimutathatóak. Tárgyalásán Hóman is joggal állíthatta, hogy a „rapszodikusan egymás mellé helyeződő ténymegállapításokból tiszta kép életműködésemről és miniszteri tevékenységemről nem alkotható”, hiszen tíz esztendei miniszteri működéséhez valóban kötődnek eredmények, például a nyolcosztályos népiskola és az egységes gimnáziumi rendszer megteremtése, vagy a tankötelezettség általánossá tétele.
Vád alá nem is ezek miatt helyezték. „Az inkriminált cselekményekben nem érzem magam bűnösnek” – jelentette ki Hóman már az első tárgyalási napon, 1946. március 18-án. Bűnéül ismerte el viszont, hogy „a tudományos pályát otthagyva (…) miniszteri tárcát vállaltam, és ezáltal akarva, nem akarva belesodródtam a napi politikába”. (Korábban ennél, igaz, csak magánbeszélgetésben reálisabban látta saját helyzetét. A Hóman-perben egykoron mentegető tanúként fellépő történész, Kosáry Domokos egy ezredfordulós rádióinterjúban idézte fel azt a számára emlékezetes hómani kijelentést, hogy az „eljövendő demokráciában” ő biztosan ülni fog.)
„Az Európában szokásos, kisebbségekkel szemben követett” álláspont
Az egykori kultuszminiszter népbírósági perének históriáját mindmáig legátfogóbban Horváth László Béla dolgozta fel. A fiatal történészek Sic itur ad astra című folyóiratában 1993-ban közölt tanulmányból tudható, hogy Hóman „napi sodródásaiból” a budapesti népügyészség majd harminc „gyanúokot” tárt fel, azonban csupán hetet tett vád tárgyává. Közülük a legsúlyosabbnak mondott az volt, hogy 1941 júniusában a Bárdossy-kormány tagjaként szavazatával hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a Szovjetunióval „hadiállapotban levőnek” tekintse magát, s ezzel „a magyar népet a világháborúba sodorta”. (E fő bűn miatt korábban már halálra ítélték Bárdossy Lászlót és gazdasági csúcsminiszterét, Reményi-Schneller Lajost is.) A háborúba lépésre mondott igenjét a vádlott elismerte, azt a „németek burkolt fenyegetésével” indokolta.
Tárgyalásán Hóman azt sem vitatta, hogy miniszterként és a parlament tagjaként részben előterjesztője, részben megszavazója volt a zsidótörvényeknek. Védekezése szerint ezzel csupán „az Európában szokásos, kisebbségekkel szemben követett” álláspontot képviselte, azt viszont tagadta, hogy „valaha is a faji gondolat alapjára” helyezkedett volna. Azokat a bíróság elé került „tárgyi bizonyítékokat”, a Teleki Pálnak írt Rapszódikus gondolatok és a Pro memoria című emlékeztetőket, amelyek ennek ellenkezőjét tartalmazták, „magánjellegű feljegyzésnek”, „két professzor beszélgetése írásba foglalásának” titulálta.
Ez korántsem volt így, hiszen Hóman az inkriminált javaslatokkal hivatali főnökét, Teleki kormányfőt készítette fel soron következő németországi tárgyalására. Ebben többek között az is szerepelt, hogy a németek teljes bizalmának elnyerése érdekében Teleki fogadja el „Hitler és Mussolini faji gondolatát”, s ilyen értelemben nyújtson be – „az eddigi kompromisszumokkal szakítva” – újabb, „faji alapú” törvénytervezetet, merthogy „az országban széles körökben kelt nyugtalanságot a félmegoldás módszere… Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó, ha kivételezett is, sőt,a zsidószármazású, és zsidó kapcsolatú személy is ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek”. Említett írásában Kovács M. Mária több citátummal is igazolja, hogy Hóman a nyilvánosság előtt is hasonlóan foglalt állást.
Kollaboráns konstruktivista intelem
A világháborút követő monstre felelősségre vonás idején a kötelet Hóman alighanem csak azért kerülte el, mert a héttagú, „koalíciós” népbíróság méltányolta, hogy 1944. március 19-e után nem fogadta el Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottjának kezéből a Sztójay-kormányban felkínált miniszteri posztot. Mi több, azt is leszögezte Edmund Veesenmayernek írott levelében, hogy a német hadsereg bevonulása „a magyarságot lelke legmélyéig megrendítette”. Ezzel „ha csak egy ízben is, de oly kiállást mutatott, mely az ő körében egyedülálló”.
E mentőlevelet tüzetesebben elemezte a szoborskandalum vitájában szintén megszólaló Lőrinc László. A Történelemtanárok Egyletének alelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a szóban forgó iromány „egy kollaboráns konstruktív intelmeként” is olvasható, hiszen attól óvja a megszállókat, hogy „éppen a német nép legjobb magyar barátait” idegenítsék el maguktól azzal, hogy a magyar jog és alkotmány értelmében jogtalanul hoznak konkrét intézkedéseket.
Az a vád már 1946-ban megdőlt, hogy Hómannak „kitűnő kapcsolatai voltak a hitlerizmus közvetlen szövetségeseiként ismert” személyekkel, elsősorban Szálasi Ferenccel, az viszont tény, a nyilas-puccs után Hóman képviselő maradt, 1945 első hónapjaiban pedig azért tárgyalt Sopronban a nemzetvezetővel, hogy közösen találjanak a bolsevista veszéllyel szemben „valamilyen politikai megoldást (...) az egész magyar jobboldali összefogásra”.
(A Hóman-ügy egyes stációi idején, 1994. május 21-én és 2014. május 3-án megjelent HVG-cikkek alapján.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
