Az 1960-as évek elején járunk a kaliforniai San Mateo városában. Egy negyedikes fiú éppen az egyik helyi táncstúdióba igyekszik, kezében a szteppcipőjével. Ezt a fiút Lynn Swann-nak hívják. Talán ez a magyar olvasóknak keveset mond, de Lynn Swann a ’70-es évek Pittsburgh Steelersének egyik meghatározó amerikaifutball-játékosa volt, négy Super Bowlt nyert a csapatával, a X. döntőben őt választották a legértékesebb játékosnak (MVP), 2001-ben pedig bekerült a Hírességek Csarnokába is. Később dolgozott az ABC Sports kommentátoraként, valamint a politikában is kipróbálta magát, 2006-ban republikánusként indult Pennsylvania kormányzói posztjáért, de kikapott Ed Rendelltől.
Lynn Swann (balra) a Pro Football Hall of Fame beiktatásán 2001. augusztus 4.-én, mellette korábbi csapattársa, John Stallworth
DAVID MAXWELL / AFP
Történetünk idején viszont még szó sem volt arról, hogy amerikai focista legyen belőle, de valahogy azért a gondolatért sem lelkesedett, hogy fiú létére táncórákra járjon. Édesanyja, Mildred mindenesetre ragaszkodott hozzá, hogy kipróbálja a táncot, remélve, hogy segít levezetni fia kiapadhatatlan energiáit. Eleinte Swann kényelmetlenül érezte magát, kissé szégyellte is a dolgot, de minél többet táncolt, annál jobban élvezte. Különösen szerette az év végi fellépéseket és a nyári műsorokat, ahol közönség előtt szerepelhetett.
Még akkor is folytatta a jazz- és szteppórákat, némi balettel kiegészítve, amikor már focizni kezdett. Korábban egyszer azt mondta: „A táncparketten sokáig otthonosabban mozogtam, mint a futballpályán.” Ez csak a középiskolában és a kaliforniai USC egyetemen változott meg. Swann sportága egyik legjobbjává vált, éles irányváltásaival és a lehetetlen helyzetekben elkapott labdáival őrületbe kergette ellenfeleit. Végül csak akkor hagyott fel a táncórákkal, amikor a Pittsburgh Steelers az 1974-es NFL Draft első körében leszerződtette.
Kilencéves karrierje során számos egyéni és csapatsikert ért el, a fentebb említettek mellett ő volt az Év embere 1981-ben, háromszor is bekerült az Év csapatába, és a ’70-es évek Álomcsapatába is beválasztották. A megannyi siker pedig nem valósulhatott volna meg a tánc nélkül. Testtudat, egyensúly, mozgáskoordináció – mindez a táncos múltból ered. A Super Bowl X ékes példaként szolgál arra, hogy mennyit köszönhet a táncnak.
Kobe Bryant egész pályafutására hatással volt, amikor elkezdett sztepptáncolni
Számos profi, kontaksportágból érkező játékos számolt már be arról az évek alatt, milyen sokat adott neki a tánc. A Detroit Lions védője, Aidan Hutchinson például lepördüléseit, hajlékonyságát és egyensúlyérzékét a versenyszintű hiphop- és balett-táncos múltjának tulajdonítja. „A tánc közvetlenül kapcsolódik a futballhoz” – állította.
Kobe Bryant is sztepptánc órákat vett bokasérülése után abban a reményben, hogy így javíthatja ritmusérzékét és megelőzheti a sérüléseket. „Egész nyáron ezen dolgoztam, és az egész pályafutásomra hatással volt” – írta később a könyvében. Más sportolók pedig arról számoltak be, hogy a Dancing with the Stars című műsorban vállalt szereplésük pozitív hatással volt a teljesítményükre – még ha az nem is kifejezetten sportközeg volt.
Kobe Bryant a védők gyűrűjében
AFP / Robyn Beck
Ennek ellenére a táncos háttér még mindig ritkaságszámba megy a csapatsportolók világában, pedig a fent említett példák is azt mutatják, hogy nem lenne hiábavaló.
Dr. Alycia Fong Yan, a Sydney-i Egyetem vezető oktatója évek óta tanulmányozza, milyen hatással van a tánctudás az élsportolók teljesítményére. Kutatásai szerint a tánc számos előnnyel jár: többek között javítja az egyensúlyérzéket és a hajlékonyságot, csökkenti a stresszt, valamint jótékony hatással van a szív és az érrendszer működésére. Fong Yan ugyanakkor úgy véli, hogy a tánc – különösen, ha már gyermekkorban elkezdik – segíthet a csapatsportolóknak a mozgásminőség javításában, valamint a térd- és bokasérülések megelőzésében is.
Hogyan segíthet a balettmozdulatok ismerete?
Fong Yan téma iránti érdeklődése személyes okokból ered. Ötéves kora óta táncolt, majd a Queenslandi Művészeti Egyetemre járt, ahol két év alatt szerezte meg táncművészeti diplomáját. A képzés során azonban folyamatosan sérülésekkel küzdött, ezek miatt mindössze másfél év után véget is ért a profi pályafutása. Ezután figyelme egyre inkább az akadémiai oldalra terelődött: „Talán rá tudok jönni, miért sérültem meg újra és újra. Hátha meg tudok valamit változtatni a mozgás mechanikájában” – mondta a motivációjáról.
Végül jelentkezett és felvételt is nyert a Sydney-i Egyetem sport- és mozgástudományi képzésére. Ott figyelte meg, hogy a táncoktatás módszerei változóban vannak. A tanárok kezdtek eltávolodni a régi, túlzottan merev megközelítésektől, ahol a táncosokat irreális testtartásokra, túlzott hajlékonyságra kényszerítették. Ehelyett egyre inkább olyan mozdulatokra és koreográfiákra helyezték a hangsúlyt, amelyek egészségesebbek és fenntarthatóbbak a test számára. Ez a felismerés egy izgalmas kérdést vetett fel benne:
Mi történne, ha minden sportoló megtanulna így mozogni?
Lehetséges, hogy a csapatsportolók is profitálhatnának a tánc alapmozdulataiból, anélkül, hogy ki lennének téve azoknak a sérüléseknek, amelyekkel Fong Yan a profi táncoskarrierje során szembesült? Fong Yan tudta, hogy az úgynevezett „non-kontakt” sérülések, mint például térdszalagszakadások, sokkal gyakoribbak a sportolók körében, mint a táncosoknál, és kíváncsi lett, vajon mi lehet ennek az oka. Egy vizsgálat során táncosokat és csapatsportokat kért meg arra, hogy ugorjanak le egy emelvényről. A kutatás célja az volt, hogy megfigyelje, a test alsó része hogyan dolgozik leérkezés közben.
Balerina ugrás közben
PETE SALOUTOS / CONNECT IMAGES / CONNECT IMAGES VIA AFP
Ahogy azt Fong Yan sejtette, mind a férfi, mind a női csapatsportolók sokkal merevebben mozogtak, mint a táncosok. A csapatsportolóknál a leérkezés teljes erejét a térd vette fel, miközben a felsőtest előrebillent. Ez kifejezetten veszélyes lehet például az elülső keresztszalag (ACL) sérülések szempontjából. „A kosarasok és röplabdázók főként plyometrikus edzéseket végeznek, tehát sok ugrálást és szökdelést, de ezek a leérkezések mindig hirtelenek voltak, és csak utána stabilizálták a testüket. Abba viszont nem gondolnak bele, mit csinál a lábfejük a leérkezéskor, mi történik a bokájukkal és a csípőjükkel” – magyarázta Fong Yan.
A táncosok ezzel szemben tudatosan, kontrolláltan mozogtak: először a lábujjuk ért földet, majd fokozatosan tompították a becsapódást a bokájukkal, térdükkel és csípőjükkel. A felsőtestük végig egyenes maradt, így az ütés ereje nem egyetlen pontra koncentrálódott, hanem egyenletesen oszlott el a testen. „Ezek a táncosok már az első balettórájukon megtanulták, hogyan kell leérkezni” – tette hozzá Fong Yan.
A kutatás megerősítette azt, amit Fong Yan már régóta feltételezett: minden sportolónak hasznára válna, ha fiatalon elsajátítaná a helyes mozgásmintákat, például a táncból ismert leérkezési technikákat. Swann is gyakran mondogatta NFL-es csapattársainak, hogy ha adnának egy esélyt a táncóráknak, azzal rengeteget javíthatnának a hajlékonyságukon és a testkontrolljukon.
Senki sem vette komolyan.
Miért éri meg adni egy esélyt a táncnak?
A csapatsportolók figyelme játék közben jellemzően a külső tényezőkre irányul: mikor kell passzolni, vagy hogyan lehet kicselezni a velem szemben álló védőt. Ezzel szemben a táncosok mozgás közben szinte csak a testük belső működésére koncentrálnak. Fong Yan szerint sok sportolónak egyszerűen nincs meg az az önismerete, ami a táncosoknak igen. Ráadásul sok sportoló csak akkor kezd el tudatosan figyelni a mozgására, miután már megsérült. Az amerikai futballban a leggyakoribb sérülések közé tartozik az ACL szakadás, kosárlabdában pedig Achilles-ín szakadás.
„A rehabilitáció alatt kezdik el megtanulni, hogyan hajlítsák a térdüket, hogyan tartsák stabilan a törzsüket, hogyan mozogjanak különböző irányokba ugrálva, szökdelve. Ez szinte pont olyan, mint a tánc” – mondta Fong Yan.
„A táncban az egyik mozdulat vége mindig a következő kezdete. Ez teszi a mozgást folyamatossá, simává és könnyeddé. Nem hirtelen, szaggatott mozdulatokat végeznek a táncosok, természetes átmenet van a mozgásukban. Ha át akarod verekedni magadat valakin a pályán, akkor arra törekszel, hogy rossz irányba mozduljon el. A testbeszédedet próbálják olvasni az ellenfeleid, de ha ura vagy a testednek, akkor be is dőlnek neki” – magyarázta Swann, aki nagyon hálás érte, hogy annak idején kitartott a tánc mellett.
Emlékszik, hogyan ment táncóráról egyenesen az edzésre, harisnyában és tánccipőben. Tudta jól, hogy ki fogják nevetni, de a tánc segített neki abban, hogy önbizalmat szerezzen, és kialakítsa a saját stílusát. „A táncos múltam lehetővé tette, hogy egy teljesen egyedi játékmódot alakítsak ki. Olyat, ami különbözik a többi játékosétól” – mondta a visszavonulását követően.
Van még egy ok, amiért Swann mindig szívesen emlékszik vissza a táncórákra – és ez talán minden élsportolót meggyőz arról, hogy legalább egyszer kipróbálja: „Egyszerűen csak baromi jó móka volt” – mondta mosolyogva az Athleticnek.
Nyitóképünkön George W. Bush korábbi amerikai elnök (b) és Lynn Swann láthatók. Fotó: Tim Sloan / AFP
