szerző:
Bicsérdi Ádám - Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Megkapó energiák, egy meglepő, de végig lebilincselő dupla lemez, egy jól sikerült új albummal és egy megbízható új EP-vel jelentkező britpop- és triphop-klasszikus, végül, de nem utolsó sorban négynegyedbe csomagolt érzelmek. 2016 első öt hetének legjava zenében.

Savages: Adore Life (Spotify)

©

"A gondolat, hogy rossz korba születtél – és ez nem csak a zenében van így – annyira igazságtalan. Mintha bármennyire jó dolgot is csinálnál, sohasem érhetnéd el a szüleid szintjét" – nyilatkozta nemrég Jehnny Beth, a Savages szuggesztív énekesnője a szinte minden évben unalomig ismételgetett "a rockzene halott" vagy az "ez olyan, mint 78-ban…" kezdetű frázisokról.

Dühe érthető: ahogy először megmozdul a színpadon, ahogy a háta mögött először kezd iszonyatos energiákkal koncertjébe a másik három tag, mindenki elkezdi őket a Joy Divisionhöz vagy a Siouxsie and the Bansheeshez hasonlítani. A Saveges ezzel az állandó összehasonlítgatással akart leszámolni második lemezén, és elnézve a még erőteljesebbé váló élő fellépéseiket, az új lemez még szigorúbb hangzását, sikerült is végre csak magukra irányítani a figyelmet.

Eleve már azzal is elég provokatívat léptek, hogy szerelmes, vagyis inkább a szerelem sötét oldaláról, kiismerhetetlenségéről szóló szövegeket takartak be csak néhol lecsillapodó posztpunk-köntösbe. A rockzenétől persze nem idegen a téma, de hogy valaki ennyire nyíltan, sallangmentesen köpje a szemünkbe, hogy a szerelem hol angyalként, hol démonként cibálja áldozatait, hogy súlyos függőséggel járó betegség, arra azért ritkán találni példát. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire belevaló már azzal a sorral kezdeni egy albumot, hogy „If you don’t love me / don’t love anybody”.

©

Persze nem mind a tíz számban sikerült eltalálni a Beth önmarcangoló szövegeihez leginkább passzoló körítést, azért így is akad bőven csúcspont a lemezen. A három korábban kihozott szám (The Answer, Adore, T.I.W.Y.G.) mellett az Evil vagy a When In Love is erős kiállás egy zenekartól, amely hosszú időre a fejben motoszkáló kiáltványt (itt szövegben is olvasható a manifesztójuk) fogalmazott meg ezen a lemezen. ()

DIIV: Is The Is Are (a teljes album a Guardianen streamelhető)

©

Gyorsan tudjuk le a kötelező köröket: igen, a DIIV a zenekar, akikről az elmúlt három-négy évben inkább csak drogügyek miatt olvashattunk. A zenekar, amelynek dalszerző-frontembere, Zachary Cole Smith 2013-ban kokainbirtoklás miatt került rövid időre rács mögé, később meg elszökött az elvonóról. Az a Smith, aki úgy tűnik nem viccel azzal, hogy az tartotta az elmúlt években életben, hogy a 2011-es debütlemez, az Oshin nagyszabású folytatását befejezze.

A fentieket egyébként teljesen felesleges hangsúlyozni, mert Smith drogokkal, elhunyt vagy épp felépülő barátokkal, árulásokkal és megbocsátásokkal terhelt múltja mind ott van az új duplalemez számtalan rétege között. Cole Smith úgy tűnik mindent beleadott, mert nem csak nagyot álmodott a tizenhét számos (a félpercnyi figyelem korában merészen hosszú) duplalemezzel, hanem meg is töltögette azt aprólékosan tartalommal.

A nagy sikerű bemutatkozó album szelíd szárnypróbálgatásnak tűnik az Is The Is Are hallatán: az ilyen hosszú lemezekre jellemző fókusztalanság csak még jobban felerősíti azt az érzést,, hogy az egész album úgy szól, mintha egy punkzenekar a hajnali órákban, már-már félálomban elkezdene sistergős shoegaze-t játszani. Szinte összefolynak a számok, de ennek nem a fantáziátlanság az oka, hanem az, hogy mind a tizenhét számot belengi a DIIV-ra jellemző, ellentmondásos módon egyszerre flegma és elemelkedett előadásmód.

Zachary Cole Smith, a DIIV dalszerző-frontembere
©

Smith nyíltan hommage-lemeznek is szánta nagyszabású tervét, ráadásul egészen különböző stílusú hősök előtt tiszteleg. Hol a Sonic Youth kíméletlensége, hol a Velvet Underground nemtörődömsége, hol Elliot Smith tragikuma ugorhat be egy-egy számról, a szövegekben elrejtett költői utalásokról nem is beszélve. Az egyik számban (Blue Boredom) pedig még híres barátnője, a saját jogán is izgalmas előadó, Sky Ferreira is énekel/szaval, ezzel is hangsúlyozva, hogy ez a lemez kettejük sok vihart megélt kapcsolatának is lenyomata, bárhogy is alakul a frontember kiszámíthatatlan sorsa.

Cole Smith-t eddig talán joggal tarthatták sokan egy Kurt Cobaint majmoló divatficsúrnak, és félő, hogy a két album közötti hosszú szünet után sokan már nem hisznek a dicsőséges visszatérésben, mégis, az Is the Is Are minden kétkedő hangot elnémíthat. ()

Suede: Night Thoughts (Spotify)

©

Igaz, hogy egy nagyon fontos zenekar, az Auteurs egy hónappal megelőzte Brett Andersonékat, mégis, az igazán sikeres britpop-zenekarok közül az 1992-ben berobbant Suede volt az első, mely kihozta korszakformáló lemezét – az akkor négytagú zenekar a nagy brit (h)ősöket, David Bowie-t és a Smiths-t egyszerre idéző debütáló cím nélküli albuma 1993 márciusában jelent meg –, s a Suede volt az első a klasszikus britpopzenekarok közül, mely a nagy visszavonulási, majd visszatérési hullámot követően elsőként készített új lemezt. Most pedig úgy tűnik, a jól sikerült 2013-as Bloodsports nem egyszeri fellángolás volt, hiszen itt a reaktivált Suede újabb stúdióalbuma, melynek megjelenése, talán afféle fátumként, megint kötődik a nagy elődhöz, David Bowie-hoz – előző albumuk tíz nappal a Bowie-féle (ugyancsak visszatérő) The Next Day megjelenése után, ez a lemez pedig alig bő két héttel a még mindig nehezen definiálható Blackstar után jött ki.

A nagyszabású albumot a Suede második felállása, azaz az együttes legsikeresebb lemezét, a Coming Up című albumot jegyző kvintett készítette el a Coming Up producerével, Ed Bullerrel. A Night Thoughts laza konceptkeretbe illeszkedő dalfüzér, egy fuldokló ember felvillanásszerű visszaemlékezései életre, halálra, szerelemre, fájdalomra, veszteségekre (Brett Anderson énekes szerint egy negyvenes szülő visszatekintése saját gyermekkorára); olyannyira egységes, koncepciózus és olyannyira filmszerű, hogy a zenekar egy filmet is forgatott az albumhoz, Roger Sargent rendezésében.

Az új Suede-lemez azonban nem csak mint egység elragadó és lenyűgöző, mondhatni: patent, hanem dalonként is megállja a helyét. A legjobb Suede-pillanatokat juttatja eszünkbe: a néhai bemutatkozó lemez frivol nyersességét, a rajongók legnagyobb fétise, a nagyigényű Dog Man Star súlyos és sötét dalait, és a már az alapító gitáros, Bernard Butler távozása után rögzített Coming Up feszes és nagyívű poposságát, miközben a Night Thoughts egy cseppet sem utánlövés, vagy nosztalgiatrip, hanem egy jelen idejű és teljes értékű műalkotás. (NR)

Massive Attack: Ritual Spirit EP (Spotify)

©

Bár a soult, a hiphopot és a kísérletező elektronikát triphop márkanév alatt keresztező bristoli Massive Attack a kilencvenes évek második felében volt jelen időben igazán fontos és korszakalkotó zenekar – együtt a Chemical Brotherszel, a Prodigy-vel és a Portisheaddel; csak, hogy az emblematikus neveket soroljuk –, a jó ideje kéttagú zenekarnak, ami persze valójában inkább 3D, azaz Robert Del Naja kreatív platformja, azért későbbi dolgaiért sincs szégyenkeznivalója.

Az ötlemezes együttes – amely 1998-ban, a Mezzanine című albummal ért fel pályafutása első csúcsára – a kétezres években nem kényeztette el rajongóit lemezekkel; persze nem az albumok minőségéről, hanem számosságáról van szó. A Massive Attack az elmúlt másfél évtizedben összesen két sorlemezt hozott ki – azok egyébként, a hideglelős, klausztrofóbiás 2003-as 100th Window és a sokösszetevős, sokszereplős 2010-es Heligoland, rendben voltak.

A most megjelent négyszámos EP-t – melyet egyébként egy The Fantom című, az új dalok részleteit tartalmazó telefonos applikáció előzött meg – Del Naja írta és ő is volt a producer. A lemezt idén még egy maxi követi, melyet a Massive Attack másik fele, Daddy G gondoz majd, s a hírek szerint az után következik majd a duó új nagylemeze.

Ami a Ritual Spiritet illeti, a legfontosabb hír az, hogy az EP-n ott van Tricky, aki legutóbb 1994-ben szerepelt Massive Attack-lemezen. Az ő jelenléte egyébként valamiféle szimbólum is, hiszen a végig izgalmas Ritual Spirit elég egyértelműen rímel a zenekar kilencvenes évekbeli munkásságára (főleg a Protectionre és a Mezzanine-ra), miközben persze nem nosztalgiatrip; a másik veterán, Roots Manuva mellett fiatalok, az általunk is többször emlegetett skót hiphopformáció, a Young Fathers és a brit soul dalszerző-énekes Azekel emelik a nem zseniális, különösebb újdonságot nem jelentő, de igen megbízható színvonalon teljesítő, sőt, itt-ott pedig még a gravitációnak is fittyet hányó lemez fényét. (NR)

Junior Boys: Big Black Coat (a teljes album az NPR-en streamelhető)

©

A Junior Boys mindig is azzal emelkedett ki az elektropop mezőnyből, hogy az átlaghoz vagy az aktuális trendhez képest mindig más forrásokból merítettek ihletet. Utolsó, 2011-es lemezük, az It's All True óta azonban nem hallattak magukról, utólag úgy tűnik, addigra fogyott ki a szufla a lemezről lemezre megújuló duóból. Jeremy Greenspan és Matt Didemus ekkor külön utakon indult el: Greenspan kanadai haverjai, Caribou és Jessy Lanza lemezein dolgozott (mindkettő kimagaslóan jó lett), míg Didemus, sokáig titkolva kilétét, DIVA néven a techno és a klubélet felé kacsintott.

Az új Big Black Coat épp ennek a két hatásnak a szintézise, mert Greenspan melankolikus, érzelmes énektémáihoz ezúttal sokszor a klasszikus detroiti house-t vagy az italo discót idéző alapok társulnak. Így a Big Black Coat az egyik legtáncolhatóbb lemez lett a duótól, és egyértelműen az utolsó Caribou- és Jessy Lanza-lemezzel rokonítható. Voltaképp R&B ez modern elektronikába csomagolva, ez a lassabb számokon érződik a legjobban (C’mon Baby, Baby Don’t Hurt Me). Greenspan elmondása szerint most nem gondolták túl az album koncepcióját – és ezt a számok is megerősítik – megújult kedvvel vágtak bele a közös munkába, így azokon leginkább a felszabadultság érződik.

A Junior Boys visszatalált önmagához, hiszen miközben a bevált recept szerint alkotó, a dropra kihegyezett EDM-előadók most mindent letarolnak, ők bezárkóztak a kanadai iparváros, Hamilton egyik garázsába és kikísérletezték a jelenkori mainstream klubkultúra totális ellentétét. Egy olyan lemezt, amely a négynegyedek mögé valódi érzelmeket képes csempészni. Mert hát erről kell szólnia a popzenének, nem? ()


2015-ös kedvenc zenéinket, és további lemezajánlóinkat itt találja.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hivatalos: ma még haza kell érnie 10-re, holnap már nem

Hivatalos: ma még haza kell érnie 10-re, holnap már nem

Eltűnt egy indonéz tengeralattjáró

Eltűnt egy indonéz tengeralattjáró

Videó: Kiadta a stúdió a Mortal Kombat-film első 7 percét

Videó: Kiadta a stúdió a Mortal Kombat-film első 7 percét