Lemezpakk - Lemmy és Bowie elment, az utolsó legenda azonban nem nyugszik
Iggy Popot meglegyintette a halandóság gondolata, úgyhogy elvonult a sivatagba és még egy nagy mű elkészítésére szánta el magát. Közben feltűnt New York legkúlabb új bandája, a 2015-ben mindent letaroló Kendrick Lamar pedig megint feladta a leckét pályatársainak meglepetésszerűen kiadott lemezével. Összeszedtük az elmúlt hetek - szerintünk - legizgalmasabb/ legjobb zenéit.
Iggy Pop: Post Pop Depression
Ha nem elég érdekes az újdonság, halljuk a régiséget! A legtöbb, önmagát saját karikatúrájaként megjelenítő rocksztárral szemben Iggy Pop semmit sem változott. Nem vágatta le a haját, nem hízott el, bármikor mond médiaképes malacságokat, vagy rendesen viselkedik olyan nagy nézettségű műsorokban, mint Stephen Colbert amerikai humorista show-ja, de legfőképpen tisztában van azzal, hogy a jó minőségű közhellyel nem lehet gond. Változatlanul képes hirtelen váltásokra, a Michel Houellebecq-rajongásból visszatérni ahhoz a tompa fényben ragyogó, tiszta anyagokat használó, az imádnivalóan sejtelmes baritonnal előadott rockhoz.
Majdnem öt évtizede, miközben a színpadon ámulatot keltő mocskos erotikus mozdulatok kíséretében celebrálta az I Wanna Be Your Dogot, ma arról énekel az összességében kiváló Post Pop Depression emelkedetten érzelmes záródalában, a Paraguayban, hogy mindent beborító hamu szeretne lenni. Máskor vicces, mint a German Days, az album epicentruma, a Sunday pedig nagyzenekari vonósokkal-fúvósokkal olyan, mintha egy már soha le nem forgatható Fellini-filmhez készült volna.
Iggy Popnak nemcsak a legendáriumokkal kibővített életrajza hosszú, a tehetsége és a teljesítménye is valódi. A kilenc új dalt tartalmazó lemez erőteljes és groteszk sűrítménye a tombolással töltött és mély depresszióban végigélt berlini korszakának, amit két örökérvényű album, a Lust for Life és a The Idiot hitelesít. Akkor David Bowie volt a tettestárs, ezúttal a Queens Of the Stone Age zenekar gitáros-énekese, Josh Homme, akiről az a kép kezd kialakulni, hogy valamiféle átjáró a múlt és a jelen között. /LNT/
Kendrick Lamar: untitled unmastered (Spotify)
Hogy Lamar csúcsformát futott az elmúlt években azt tudtuk eddig is, a magnum opus, a hiphopot újradefiniáló, az MC-ket, producereket a még jobb teljesítmények felé terelő To Pimp a Butterfly magáért beszél. De közben az is egyre egyértelműbbé vált, hogy az a lemez csak sűrítménye egy hosszú folyamatnak, amelyben Lamar saját határait, egyben saját szerepét feszegette. Az élő tévéfellépésein ugyan a Butterfly-t promózta, mégis olyan számokat adott elő, amik nem is szerepeltek a lemezen. A rajongók már-már mítoszként tekintettek ezekre a felvételekre, majd jött a meglepetés, szinte a semmiből, a cím nélküli lemez formájában.
Az untitled unmastered -- amelyen címek helyett csak a felvétel napjának dátuma különbözteti meg egymástól a számokat – a szokásos b-oldalas kiadványokhoz képest sokkal komolyabb mutatvány. Egyáltalán nem resztli ez a nyolc szám, vagy fogalmazzunk úgy, Lamar és a maga köré gyűjtött emberek, például Anna Wise, SZA, Bilal, Robert Glasper, Thundercat, Adrian Younge és Ali Shaheed Muhammad olyan kreatív közösséget alkottak az elmúlt két évben, hogy részükről még a resztli is simán veri a kortárs hiphop mezőnyt. Mi pedig csak örülhetünk, hogy a Butterfly lazább, szertelenebb párját, 34 percnyi ötlet-tobzódást kaptunk telis-tele olyan sorokkal, amelyekről a kritikusok, zeneőrültek mellett a kezdő MC-k, vagy a mikrofonragadáshoz most kedvet kapó amatőrök is sokat fognak még beszélni. Ahogy az az egyik számban is hallható: “Hope it’s evident that I inspired a thousand MCs to do better”. /BÁ/
Sunflower Bean: Human Ceremony (Spotify)
Az év eddigi egyik legjobb lemezének tulajdonosa, a legutóbbi lemezpakkunkban bemutatott DIIV New York-i testvérzenekarának is nevezhetjük az ugyancsak fiatal és ugyancsak brooklyni Sunflower Beant, melyről, ahogy egyébként a DIIV-ról is, leginkább a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának alternatív gitárzenéje juthat eszünkbe - mintha visszanéznénk egy-két óra MTV Alternative Nationt vagy 120 Minutes-t -; C86, indie, shoegaze, pszichedélia, dreampop. De nem csak ezek: a Sunflower Bean zenéje egy nagy, terebélyes hatásgyűjtemény Led Zeppelin- és Black Sabbath-ízekkel, REM/Smiths-féle nyolcvanas évekbeli csilingelésekkel, Sonic Youth-os zajokkal, sötét, Cure-os/Siouxies-s árnyalatokkal, sőt, még a New York-i (és persze a későbbi teljes underground/alternatív) kánont meghatározó Velvet Underground vagy a Siamese Dream körüli Smashing Pumpkins is eszünkbe juthat. S persze azt se felejtsük el, hogy egy olyan zenekarról beszélünk, amelyet az elmúlt évek psych-rock-hulláma inspirált, mi több, amelynek van egy Tame Impala című száma is.
New York legkúlabb új bandája, írja a Rolling Stone magazin az eredetileg Long Island-i gitáros-énekes Nick Kivlen és dobos Jacob Farber, valamint a korábban művészeti képzésben részesült, mostanában Yves Saint Laurent-modellként is foglalkoztatott bájos manhattani basszusgitáros-énekesnő, a tiniként Supercute! nevű csupalány lo-fi-triójával debütáló Julia Cummings zenekaráról. Mi pedig nem tiltakozunk. A több szempontból is csábító és szexi pedigré és a jó ízlés ugyan önmagában még nem elegendő az üdvösséghez, ám a Human Ceremony, melyen Kivlen és Cummings felváltva (néhol meg közösen) viszik az énekes-frontember szerepkört, nem hányaveti vagy jófejkedő idézetparádé, hanem egy olyan felszabadult, színes és emlékezetes dalokat tartalmazó album, amelyet a gitárpop mostanság egyáltalán nem elkényeztetett rajongói minden bizonnyal szívesen fogadnak majd. /NR/
Eleanor Friedberger: New View (Spotify)
Ennek a lemeznek unalmasnak kellene lennie. Egy negyvenes évei felé közeledő nő arról ír dalokat, hogy tulajdonképpen minden oké vele. Vagy mondjuk arról énekel, hogy milyen szomorkodni egyedül egy múzeumban, vagy hogy épp milyen semmit sem csinálni, és csak azon gondolkodni, hogy majd egy barátról kéne dalt írni.
Azonban a New View épp az ellentéte az unalomnak, kevesen képesek a lassan csordogáló, ablakból kibámuló, teraszon merengő délutánokhoz ilyen remek zenét írni. Eleanor Friedberger eddigi lemezein New York dalnoka volt, vérbeli urbánus himnuszokat írt, új lemeze azonban már egy a városból kiköltöző, a vidéki magányból figyelő dalszerző munkája. A New View a szó szoros értelmében egy a világtól elzárt pajtában készült, ott vették fel az összes dalt, ahogy az a He Didn’t Mention His Mother klipjében látszik. Friedbergernek pedig ez a higgadtabb, nosztalgiázó szerep is jól áll a korábbi, műfajok között bátran kísérletező dalszerző/énekes kép helyett. A New View dalai egyszerre szellemesek, önironikusak és néhol szinte tapinthatóan magányos szerzemények, végig egy kis Neil Young-ízzel keverve, a legegyszerűbb fajtából. Az egyszerűség azonban kifizetődő: az All Known Things talán a legszebb a dal , ami idén megjelent. /BÁ/
Violent Femmes: We Can Do Anything (Spotify)
Vannak együttesek, amelyek még akkor is simán berakhatóak a minden idők együttesei kalapba, ha életművük enyhén szólva is meglehetősen egyenetlen, és csak egy része üti át a halhatatlanság üvegplafonját. Ha mondjuk csináltak pár jó lemezt, aztán meg egy csomó közepeset, netán rosszat is, de az a néhány, na, az feledhetetlen. Ilyen zenekar a Gordon Gano gitáros-énekes vezette, a folkot, a folkos akusztikát, a garázsos punkot, a new wave-et, a vidéki Amerikát és a városi intellektuális neurózist legjobb pillanataiban nagyszerűen keresztező, 1980-ban alakult és néhány év kihagyástól (1987-88 és 2009-2013) eltekintve tulajdonképpen végig aktív milwaukee-i Violent Femmes.
Az, amit a zenekar 1986-ig csinált, az valóban élvezetes: a trió 1983-as cím nélküli nagylemeze egészen elképesztő, egyszerűen tökéletes, és az azt követő kettő, az 1984-es Hallowed Ground és talking heads-es Jerry Harrison által producerelt 1986-os Blind Leading The Naked is rendben van. Ganóék ez után már – miközben koncertező zenekarként megőrizték népszerűségüket - egyetlen igazán ütős lemezt sem csináltak, viszont 1993-ban, Victor DeLorenzo távozásával megkezdődtek a Violent Femmes doboscseréi (az alapító zenész a kétezres évek elején visszatért az együttesbe, majd a 2013-as újrakezdéskor is tagja volt a triónak, ám egy év után ismét távozott a formációból). Sorlemezt legutóbb 2010-ben hoztak ki (Freak Magnet), albumot úgy általában pedig 2006-ban (a Permanent Record című válogatáslemezt).
A We Can Do Anything – melyen a sokadszorra távozó DeLorenzo dobos helyén a Dresden Dollsból és a Nine Inch Nailsből ismerős Brian Viglione zenél, s melynek dalaiból számosat régi demókazettákról bányászott elő a dalszerző, Gordon Gano – a klasszikus, lecsupaszított Violent Femmes-hangzást hozza, s, bár nincsenek rajta olyan emlékezetes dalok, mint a 33 évvel ezelőtti debütáló lemezen, a Violent Femmes-re jellemző düh, karc és vitriol nem veszett el, és a helyét nem foglalta el valami langyos, öreges izé (más kérdés, hogy mennyire áll jól három veteránnak a tinidüh). Ettől persze még a helyzet az, hogy ez a lemez leginkább csak egy biccentés a régi ismerősnek, s főleg a zenekar törzsrajongóit fogja boldoggá tenni. /NR/
The Cult: Hidden City (Spotify)
[[ Képelem () ]]">Senki nem várja igazán, hogy ma is olyan fontos albummal jelentkezzen a közel három évtizede – kisebb nagyobb leállásokkal, illetve nagyobb, és még nagyobb zűrökkel – működő zenekar, mint tette ezt a pályája elején. (A zenekar történetéről bővebben itt írtunk.) A Love (1985), az Electric (1987) és főleg a Sonic Temple (1989) olyan megkerülhetetlen mesterművek, amelyek mind a mai napig széles és elkötelezett rajongótábort tartanak fenn a még most is karizmatikus frontember, Ian Astbury és a sokszínű gitáros Billy Duffy párosára épülő zenekar körül. (Ezúttal John Tempesta dobossal, Chris Chaney baszzusgitárossal, illetve még néhány vendéggel.)
A februárban - Bob Rock producer kezei alól - kikerülő Hidden City a Cult 10. albuma, amely elvileg az előző kettővel együtt trilógiát alkot. (Hogy pontosan hogyan kapcsolódik össze a 2007-es Born into This-szel és a 2012-es Choice of Weaponnal, az nem teljesen világos.) Mindenesetre bíztató az album nyitása. A már korábban megjelentetett Dark Energy garázsrockos, punkos húzása, amely átmegy aztán gótos emelkedettségbe, rendesen beindítja a lemezt. De már itt intő jel, hogy kicsit túlnyújtottnak tűnik a dal.
Az egész albumnak is ez a fő hibája: van benne erő, van benne emelkedettség, ül Astbury markáns búgó hangja, de valahogy hiányérzete marad az embernek. Nemhogy a katarzis, inkább időnként az unalom az az érzés, amit konstatálni kell. Pedig felidéznek sok korábbi hangulatot. A No Love Lost a például a kezdeti nagy korszakra hajaz, azIn Blood a melankolikusabb, drámaibb, „doorsosabb” oldalát mutatja fel a zenekarnak, és elővezetnek jó néhány klasszikus hard rock darabot. De van, hogy – kis túlzással - a kései Deep Purple ásításba hajló erőlködése ugrott be nekünk, és többször is azt éreztük, feleslegesen nyújtják a zenei témákat. Leginkább a finomabb dalokra kaptuk fel a fejünket (mint a Lillies vagy a záró, zongorás Sound And Fury), ezekben fedezhető fel a legendás, drámai Astbury-hang.
Mint nemrég kiderült, nyáron személyesen is megtapasztalhatjuk a Cult varázslatát: fellépnek a FEZEN-en. Rajongóknak kötelező a székesfehérvári este, mint ahogy nekik a lemez is örömet okoz. /BI/
Steve Mason: Meet The Humans (Spotify)
Nyilván jó páran emlékeznek a Pop csajok satöbbi egyik lemezboltos jelenetére, ahol Rob, a főhős kijelenti, hogy most bizony elad ötöt a Beta Band The Three E.P.’s című lemezéből, majd felrakja a Dry The Rain című hipnotikus számot. Nos, ennek a skót zenekarnak volt az énekes-dalszerzője Steve Mason, aki – miután King Biscuit Time és Black Affair címen is jelentetett meg lemezeket – 2009 óta saját nevén szólóelőadó.
Mason tulajdonképpen szólóban is a Beta Band nehezen definiálható világát vitte tovább ilyen-olyan arányokban, megközelítésekben, ilyen-olyan fénytörésben: hiphop, folk, gitárpop, pszichedélia, elektronika. 2010 óta eddig két „rendes” szólólemezt adott ki: a Boys Outside elektronikus és balladista, a 2013-ban kiadott Monkey Minds In the Devil’s Time folkos, finoman pszichedelikus és finoman grúvos (néhol a Gorillazra emlékeztető), introvertált konceptlemez. A most, a már megszokottnak nevezhető újabb három év szünet után megjelentetett Meet The Humans azonban sem ezt, sem azt nem viszi tovább, sem ehhez, ahhoz nem kanyarodik vissza, azaz visszakanyarodik, de egy sokkal nyilvánvalóbb igazodási ponthoz, a Beta Bandhez.
Mason „emberek közé visszatérő” lemeze (Meet The Humans) - melyet az elbow-s Craig Potter gondozott producerként -, a dalszerző-énekes eddigi legkonvencionálisabb, leginkább klasszikus módon dalközpontú dalgyűjteménye (persze ez esetben azt a szót, hogy konvencionális, kezeljük értékén). Finoman és gondosan összerakott artisztikus popzene, ami egyszerre idézi meg a kilencvenes évek mostanság amúgy is divatos indie-jét, és működik jelen időben is (valahová az említett Elbow, vagy Damon Albarn szólólemeze mellé raknám a polcon), összességében pedig Mason eddigi legjobb szólóalbuma, mi több, pályafutása egyik legjobb munkája. /NR/
Jeff Buckley: You and I
A fiatalon elhunyt amerikai gitáros-énekes-dalszerző az elmúlt 25 év egyik legfontosabb zenésze, aki nélkül egészen másképp nézne ki az elmúlt bő húsz esztendő zenei tájképe, hogy mást ne mondjunk, a gitárzenés-epikus, pre-Kid A Radiohead, vagy a még hallgatható (korai) Coldplay nem olyan lett volna, amilyen.
Buckley (akinek az apja, Tim Buckley is nagyszerű dalszerző-énekes volt; ő is fiatalon halt meg, fiatalabban, mint a fia, 28 évesen – egyébként alig-alig ismerték egymást) életében egyetlen lemezt jelentetett meg, de az, a Grace óriási hatást gyakorolt az akkori gitározós dalszerzésben utazó kortársakra, mi több, azóta is nagy hatású dalgyűjtemény.
A zenész második lemeze készítése közben, memphisi tartózkodása alatt fulladt a Mississippibe 1997 májusában. 30 éves volt. A New York-i art-punk kulcszenekarának, a Televisionnek a vezérével, Tom Verlainennel készített új dalait, félig kész stúdiófelvételeit és demóit egy évvel később Sketches For My Sweetheart The Drunk címmel jelentették meg egy dupla nagylemezen (készülő új nagylemezének munkacíme: My Sweetheart The Drunk volt).
A Buckley-diszkográfia azonban itt nem zárult le: 1998 óta számos lemeze jelent meg, főleg koncertfelvételek, s persze korábban ki nem adott demók is, mind-mind Jeff édesanyja, Mary Guibert produceri gondozásában. A most kiadott lemez egy újabb szín a palettán: Buckley koncerteken is szívesen nyúlt feldolgozásokhoz, de ilyeneket eddig csak a posztumusz kiadott koncertlemezein hallhattunk, ám a You and I dalai stúdiófelvételek. Olyan dalok, melyeket még a Grace felvételei előtt rögzített egy szál gitárral - ahogyan egyébként a Live at Sin-é című, az azonos nevű kis New York-i klubban rögzített 1993-as EP-n, majd bővített formájában dupla lemezen (2003) is egy szál gitárral zenél, a saját dalok mellett feldolgozásokat is. A két saját dalt is tartalmazó You and I a mondhatni megszokott Buckley-varázslat: elképesztő, hogy miféle atmoszférateremtésre volt képes mindenféle körítés nélkül és elképesztő, hogy tudott mindent és mindenfélét (Dylan, Sly and The Family Stone, The Smiths, Led Zeppelin) a legnagyobb tisztelettel saját képére formálni. Az, hogy csodálatos tehetség volt, erről a lemezről is süt. /NR/
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
