Primal Scream: Chaosmosis

A brit indie veteránja, a Primal Scream - melyben Bobby Gillespie énekes, Andrew Innes gitáros és Martin Duffy billentyűs képviselik az állandóságot - igazi médiumzenekar, frontembere se nem túl nagy dalszerző, se nem túl nagy énekes, viszont ő és együttese többnyire izgalmasan tudott belehelyezkedni szerepekbe és prezentálni különféle narratívákat és stílusokat. Az első két gyengébb szárnypróbálgatás után (Sonic Flower Groove, 1987; Primal Scream, 1989), a kilencvenes és kétezres évek eleje közti csúcskorszakukban csináltak elszállós-tánczenés lemezt (Screamadelica, 1991), dögös, Stones-os rockalbumot (Give Out But Don'T Give Up, 1994), dubos cuccot (Vanishing Point, 1997), és két egészen elképesztő garázsrock-techno-hibridet (XTRMNTR, 2000; Evil Heat 2002).

Természetesen az elmúlt tíz évben sem készítettek két hasonló lemezt: a három album közül a tulajdonképpen hatás-besztofként is felfogható, több Primal Scream-világot egyesítő 2013-as More Light volt a legsikerültebb, a 2006-os Riot City Blues rock and rollban és (ismét) Rolling Stones-hangulatokban utazott, és nevezzük okésnak, míg a 2008-as Beautiful Future talán a legkevésbé izgalmas Primal Scream-lemez a kilencvenes évek eleje óta.

Jó hír, hogy a tíz dalt tartalmazó Chaosmosis, ami a minőséget illeti, többé-kevésbé ott folytatja, mint a három évvel ezelőtti lemez - az persze egyáltalán nem meglepetés, hogy nem nagyon hasonlít a More Light-ra, hacsak annyiban nem (abban viszont teljesen), hogy a Primal Scream ezen a lemezen is több arcát mutatja. Van itt a madchester-grúv (az albumnyitó Trippin On Your Love, melyben a gospel-vokált a Haim csajtrió lányai szolgáltatják), akusztikus-gitáros ballada (Private Wars, melyben a Horror-sfrontember, Farris Badwan Cat's Eyes nevű projektjének énekesnője, Rachel Zeffira Bobby Gillespie partnere), laza elektropop (a Sky Ferreirával duettben előadott Where The Lights Gets In, a Carnival Of Fools, vagy az albumzáró Autumn In Paradise), technós őrjöngés (When The Blackout Meets The Fallout), és lüktetős, pszichedelikus tánczene (Golden Rope, ugyancsak Zeffirával). És mindez, úgy ahogy van, teljesen kerek. Nem világmegváltó, de szórakoztató és ihletett album egy három évtizede lemezeket megjelentető együttestől - ez azért nem olyan rossz hír. (NR)

Moderat: III

„Néha meg kell tanulnod elengedni dolgokat akaratod ellenére. A zene egy olyan nyelv, amit nagyon nehéz megtanulni, és ez néha elég kimerítő.” A berlini Moderatot megalakulása óta a tagok közötti közös nyelv teszi izgalmassá, hiszen a zenéhez egészen különböző módon közelítő előadók közös ügye voltaképp a "zenekar".A Moderatot amúgy is  túl egyszerű lenne annyival elintézni, hogy a produkció a Modeselektor (Gernot Bronsert és Sebastian Szary duója) és az Apparat név mögött megbújó Sascha Ring közös projektje. Nem hiába beszéltek már többször is arról (például itt, ahonnan az idézet is származik), hogy minden egyes közös nekifutás (immáron a harmadik) egyben saját határaik feszegetése is. A befelé figyelő, dallamosabb elektronikában utazó Apparat és a jóval kluborientáltabb Modeselektor zenei világa elsőre talán könnyen összeadhatónak tűnhet, de ez csak azért lehet így, mert hozzánk már csak a végeredmény jut el.

Bronsert, Szary és Ring harmadszorra zárkózott be a stúdióba egy hosszú télre, hogy ismét olyan területekre merészkedjenek, ahova a saját projektjükkel aligha mentek volna. A III pedig nagyon úgy tűnik nem ad lejjebb a megszokott színvonalból. A jellegzetes Berlin-sound maradt, de ahogy a lemezborító is sugallja, most több a sötétebb téma, több a melankólia, lassabb a tempó, és Ring a projekthez képest kifejezetten sok számban énekel, így ez talán a legkevésbé táncolható Moderat-lemez (talán csak a Runningban és az Animal Trailsben jön elő a DJ-véna a tagokból, de ennyi kell is), de ez inkább előnyére vált a produkciónak.

Egy interjúban a második albumot úgy jellemezték a tagok, hogy azért készülhetett el, mert annyira szörnyű az idő télen Berlinben, hogy nem érdemes kimozdulni a stúdióból. Most is így lehetett, mert a Moderat új albumán is érződik ez az elszigeteltség. De megint mi jártunk jól, mert újra a Moderaté az év egyik legizgalmasabb elektronikus lemeze. Hamarosan jönnek Budapestre is az új műsorral, a teltház teljesen jogosnak tűnik. (BÁ)

Charles Bradley: Changes

Minden Charles Bradley-ről szóló írást illik a most 67 éves előadó elképesztő élettörténetével kezdeni. 2016 felől nézve tényleg csodaszámba megy Bradley sztorija, aki egy mélypontokban bővelkedő teljes élet, utcán töltött hosszú évek, depressziós időszakok, és bátyja meggyilkolása után futott be és vált Amerika hangjává egy szerencsés véletlennek köszönhetően (megkérdezték tőle tud-e énekelni, mert lehetne belőle James Brown-imitátor).

Bradley a tökéletes példa arra, hogy a zenében milyen erő rejlik, főleg ha egy olyan ember tolmácsolja a dalok felszabadító, gyógyító hatását, mint a sokat látott Bradley. A Changes már a harmadik nagylemeze, és továbbra is úgy tűnik, egyszerűen lehetetlen megunni a hatvanas évek klasszikus soul és funk hangzását hozó számokat.

Bradley azért is ellenállhatatlan figura, mert nem egyszerűen csak felidéz egy régi korszakot, hanem mindezt súlyos tartalommal tölti meg. Ezúttal ráadásul még hatványozottabban használja önterápiaként saját tehetségét és dalait, hiszen a Changes-szel az előző lemez óta elhunyt édesanyját búcsúztatja el. Ha valaki kételkedne az idős korára legendává váló Bradley dalainak erejében, annak érdemes megnéznie a címadó dal, a Black Sabbath-feldolgozás klipjét. „Egyszer vettük csak fel egyben. A felvétel végére az egész stáb a könnyeivel küszködött” – mit lehet még hozzátenni a klipet rendező Eric Feigenbaum szavaihoz? (BÁ)

Ray LaMontagne: Ouroboros (Spotify)

A New Hampshire-i énekes-dalszerző zenei világát – amelyet nem mellékesen a filmesek is régen felfedezték maguknak: hosszú aktája van az IMDb-n  - Otis Redingéhez, Van Morrisonéhoz, Tim Buckleyihez szokták hasonlítják, de ez ma már kevésbé igaz. Hatodik nagylemezéről inkább a pszichedelikus blues és a Pink Floyd nagyszabású opusai jutnak a hallgató eszébe. Az előbbi mindenképp előnyére válik, az utóbbi nem mindig.

Az album két kulcsszámát is erre a tengelyre lehetne felhúzni. A már januárban bemutatott Hey, No Pressure, a korai Eric Claptont idéző gitárriffjeivel és gitárszólójával megspékelt elszállós dalhoz hasonlót ma leginkább a Black Keys albumokon hallhatunk. (Ez a hatás nem véletlen: előző, Supernova című albumán a Black Keyses Dan Auerbach volt a producere.) A másik kulcsszám a záró Wouldn't It Make a Lovely Photograph, amely bár a megszokott folkos alapokra épül, végül is simán elférne a jobb Pink Floyd lemezeken is. Itt egyébként arról énekel, hogy soha nem fogjuk hallani ezt a dalt a rádióban - ezen azért meglepődnénk.

A két dal által kijelölt koordinátatengely határozza meg az album másik hat szerzeményét is. Az egyik tengelyhez közelít a záró számnál még jobban (már-már kínosan) a Pink Floydra hajazó In My Own Way, a másikhoz pedig például a The Changing Man a karcos gitártémájával. A szerző egyébként ezúttal a My Morning Jacket-vezér Jim Jamest kérte fel, hogy producerként figyeljen a minőségre, másrészt, hogy társaival együtt játsszák is fel a dalokat. A végeredmény egy izgalmas, szép album, kár, hogy néha túl elpinkfloydososdik, mert ilyenkor alaposan leül. (BI)

White Denim: Stiff (Spotify)

A White Denim eddig ellenállhatatlan, kompromisszummentes rocklemezei miatt szerzett kisebb, de elkötelezett rajongótábort, igazán nagy kiadó azonban soha nem állt be mögéjük, így megmaradtak réteg- és kritikuskedvenc zenekarnak. Talán emiatt is alakult úgy a zenekar sorsa, hogy a sorban érkező kiváló albumok után a White Denim története tavaly majdnem véget ért. A zenekar motorja, az alapítótag Joshua Block és az egyik gitáros, Austin Jenkins ugyanis különösebb előzmények nélkül otthagyták a bandát. Másra akartak koncentrálni, valószínűleg főleg a tavalyi lemezével nagyot robbantó Leon Bridges szólóprojektjére, amelyben mindketten dolgoztak/dolgoznak.

Így a tavaly a White Denim stílusától kicsit elütő, de így is kiváló szólólemezt (Bop English: Constant Bop) kiadó énekes James Petralli és Steve Terebecki válaszút elé került: vagy folytatják más névvel, vagy új tagokat toboroznak, akikkel kiegészülve megtartják a White Denim nevet. Végül utóbbi mellett döntöttek, mivel a Bop English turnézenekarba verbuvált két zenész úgy tűnt képes lesz továbbvinni a White Denim a jazz kötetlenségét az analóg kor gitárhangzásával ötvöző bátor szellemiségét.

A Stiffen ráadásul először dolgozott producerrel (a korábban például McCartney mellettt feltűnő Ethan Johns-szal) a zenekar, így több szempontból is úgy állhattak neki a lemezfelvételnek, ahogy eddig még soha. Nagy meglepetés azonban így sincs a Stiffen: ahogy az összes White Denim-lemezen, az első három szám úgy berúgja az ajtót, ahogy kell (tényleg, a White Denim a mestere az albumok első felének), csak most a lassabb, soulosabb számok (Take It Easy, Big Big Fun) lettek egy fokkal vérszegényebbek. Igaz, a Stiff csak az eddig életműhöz képest nem akkora durranás, egy-két dalért még így is fél karját adná a teljes a rockmezőny. Az mindenesetre örömteli, hogy Petralliék az új tagokkal is megint megadják az alaphangot a hosszú tél utáni első, élettel teli tavaszi napoknak. (BÁ)

Esperanza Spalding: Emily's D+Evolution (Spotify)

Esperanza Spalding új nagylemeze az idei év egyik legkellemesebb és legizgalmasabb meglepetése, és jó esély van arra, hogy azok között is marad az esztendő végéig. Azt eddig is tudhattuk, hogy Spalding nagyszerű nagybőgős-basszusgitáros-énekesnő, s, hogy a zenész szakma és a vájtfülűek nagyra értékelik képességeit, az azonban, ami ezen a lemezen kiderül, hogy egészen briliáns kísérletező és kivételes dalszerző, kifejezetten új információ.

Ami most Esperanza Spalding keze alól kikerült, az egy egészen elképesztő artpop-album, olyan - egyébként rendkívül meggyőző egységbe gyúrt - hatásokkal, mint Prince, Kate Bush, Joni Mitchell, vagy Frank Zappa. Meg persze kortárs dzsesszel és funkkal - és ezek a dolgok ebben a kontextusban is jól állnak neki. Ráadásul, csak, hogy fokozzuk a hangulatot, a lemezt Spalding egy láthatatlan múzsa, egy elképzelt figura, egy nem létező társ, Emily szemszögéből írta meg.

A lemez őrülettől őrületig fut: az első dal, a Good Lava disszonáns gitárjaitól és tántorgó ritmusaitól a zárószám, az I Want It Now artpop-jazz-avantgarde minioperájáig. Közben pedig ezernyi szín és ezernyi hangulat váltja egymást: a pillekönnyű Unconditional Love, a jazz-funkos Judas és Earth to Heaven, a Kate Bush-t és Joni Mitchellt keresztező One és Elevate or Operate, a Rest In Pleasure, amit még a TV On The Radio is bevenne a repertoárjába, a szózuhataggal indító Ebony and Ivy, a puhán zakatoló, kellemes Noble Nobles, az avantgarde Farewell Dolly, és a pókot a sarokból kifunkoló Funk the Fear. A szivárvány ehhez a lemezhez képest bágyadt pasztell. Őrület! (NR)

Carter Tanton: Jettison The Valley (Spotify)

Carter Tanton dalszerző-énekes-producer, zenélt korábban olyan menő indie-zenekarokkal, mint a Twin Shadow vagy a War On Drugs (utóbbinak például a Lost In The Dream című 2014-es lemezén), volt egy együttese, a Tulsa, és adott ki korábban is szólólemezeket, az elsőt, a Birds & Rain címűt 2005-ben, a másodikat, egyben a legutóbbit 2011-ben Freecloud címmel.

Tanton zenéje folyamatos változás - a zajos gitárzenétől jutott el az öt évvel ezelőtti szólólemezen hallható csilingelős-elszállós-pszichedelikus gitárzene-elektronika fúzión át a most megjelent nagylemez folk-rock felé gravitáló, Laurel Canyon-illatú, Neil Young-os dalaiig (miközben zenéjében ott van a Tom Verlaine-, Lou Reed-szerű borongós városi trubadúrok tempója is).

Könnyen lehet, hogy Tanton örökre megmarad kis klubok titkos tippjének, és még annyira sem fut be, mint mondjuk hasonló zsánerben utazó kolléganője, Sharon Van Etten - aki egyébként közreműködik a lemez Twenty-Nine Palms és Through The Garden Gates című dalaiban -, de ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a központi témáját tekintve szakítós (azaz ugyancsak archetipikus) Jettison The Valley megbízható, intim és klasszicizáló lemez, amely bármelyik esős délutánon vagy szabadon választott opálos éjszakán tökéletes társ tud lenni. (NR)

Idei lemezajánlóink:

Március: Lemmy és Bowie elment, az utolsó legenda azonban nem nyugszik

Február: Ha engem szeretsz, ne szeress senkit