A kötél (Rope, 1948)

Tulajdonképpen Alfred Hitchcock volt a zárt szituációs suspense-filmek feltalálója (is): gazdag életművének tetemes részét képezik az egy szűk térben játszódó kamarathrillerek. Hitchcock a legkülönfélébb helyzetekbe zárta össze a karatkereit, a csónaktól (Mentőcsónak) kezdve a lakásokig (Hátsó ablak, Gyilkosság telefonhívásra).

A legérdekesebb ilyen koncepciójú filmje A kötél volt, amiben két perverz gyilkos vacsorát rendez abban a lakásban, ahol éppen meggyilkoltak valakit. A film különlegessége az, hogy látszólag egyetlen hosszú, vágás nélküli beállításban lett felvéve: Hitchcock egy igazi formai bravúrt hajtott végre, ami komoly hatással volt a zsánerre.

Kocka (Cube, 1997)

Vincenzo Natali az egyik legeredetibb kortárs műfajfilmes, munkáiban izgalmasan keveredik a tudományos-fantasztikus képzeletvilág a horrorral és az abszurd, kafkai hangulattal – nem véletlenül szokták Natalit Cronenberg trónörököseként emlegetni.

Első filmje egy remekbe szabott zárt szituációs thiller volt: a Kocka szürreális alapkoncepciója szerint néhány hétköznapi figura egy futurisztikus kockában ébred, ami különböző kapukon keresztül más-más hasonló kinézetű, csapdákkal zsúfolt terekbe nyílik. A Kocka mára igazi kultklasszikussá vált, a kilencvenes évek egyik legnyomasztóbb, egzisztencialista húrokat is pengető filmje volt.

Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962)

Ha már előkerült a szürrealizmus, akkor érdemes felvenni a listába az irányzat legnagyobb hatású művészét, Luis Buñuelt is. Az öldöklő angyal című csodálatosan bizarr klasszikusát Mexikóban forgatta a mester: az egész egyszerűen zseniális alapsztori szerint egy arisztokrata pár fogadást rendez a házában, ám a vendégek nem képesek még reggelre sem elhagyni a nappalijukat.

Sem mi, sem a szereplők nem tudják meg az okát, egyszerűen ott rekednek a házban, se ki, se be – és ez így megy napokig, hetekig. Az addig decens és jól nevelt úriemberek szép lassan kifordulnak önmagukból. Buñuel mesterien adagolja a feszültséget a társadalmi szatírának is kiváló filmjében.

Fűrész (Saw, 2004)

A kétezres évek legnagyobb hatású horrorsikere a James Wan nevéhez fűződő Fűrész volt: a szinte teljesen ismeretlen stáb egy remek ötletből faragott világsikert, ami a zsánerben viszonylag ritkán fordul elő. A Fűrész híresen ravasz cselekménye úgy indul, hogy két vadidegen fickó egy lepattant fürdőszobában ébred lekötözve.

Egy diktafonból szóló hangfelvétel közli velük a feladatukat: egyiküknek el kell menekülnie, míg a másikuknak ezt meg kell akadályoznia – ez pedig csak öncsonkítás és gyilkosság révén kivitelezhető. A Fűrész első része még kimondottan szellemes volt, a további epizódokban már kissé túlcsordult a belekben való tocsogás.

1408 (2007)

Stephen King is gyakran nyúlt a zárt szituációs történetekhez, a legjobb regényeit is (Ragyogás, Tortúra, Bilincsben) ebben a műfajban írta. Mikael Håfström svéd filmrendező egyik első amerikai megbízása volt King 1408 című novellájának adaptációja, ami az író horrorközhelyeit szedte katalógusba – de ettől függetlenül remekül működik.

Egy parajelenségeket kutató, kissé cinikus író legújabb könyvét egy elátkozott hotelszobáról írja: eleinte maga sem hisz az egészben, de persze szép lassan kiderül, hogy a szoba tényleg szellemekkel meg egyéb parákkal van berendezve. Az 1408 remek atmoszférájú, régimódi kísértetházsztori, érdemes egyszer nekifutni.

Pánikszoba (Panic Room, 2002)

David Fincher a kortárs amerikai film legjelentősebb Hitchcock-követője, nem véletlen, hogy a Pánikszoba című precízen kicentizett thrillere olyan, mintha az angol mester találta volna ki. Adott egy gazdag férjétől frissen elvált középkorú nő és a lánya, akik egy hatalmas New York-i lakásba költöznek.

Az első éjszaka három betörő ront rájuk, ezért kénytelenek a lakást hipermodern pánikszobájába rejtőzniük. Innentől egy feszült macska-egér játék bontakozik ki közöttük, mi pedig feszülten követjük a bújócskát. Fincher tökéletes arányérzékkel játszik a suspense-szel, egy pillanatra sem zökkenünk ki a filmből, még a néha túlpörgetett kameramozgások sem borítják meg az egyensúlyt.

A köd (The Mist, 2007)

Minimum Carpenter klasszikus horrora óta tudjuk, hogy a köd nem csak dekoratív kelléke lehet a paráztatásnak, hanem komoly dramaturgiai funkciója is lehet. A Stephen King egyik legjobb megfilmesítőjeként elhíresült Frank Darabont (A remény rabjai, Halálsoron) a horrorpápa egyik remek ködös novellájából forgatott egy jól működő adaptációt.

A köd kisvárosi szereplői egy természetfeletti szörnyeket okádó ködlepel elől egy szupermarketbe menekülnek: az óriási rovarok és különböző mutánsok invázióját innen próbálják visszaverni. A köd nem forradalmasítja a műfajt, de ennek ellenére remek parajeleneteket vonultat fel.

A barlang (The Descent, 2005)

A brit horror megújítójaként induló Neil Marshall tíz éve készült második filmje kultikus sikerét sajnos nem tudta megismételni: A barlang az ezredforduló egyik legfélelmetesebb mozgóképe volt, annak ellenére, hogy a sztorija nem volt kimondottan eredeti.

Egy hölgyekből álló baráti társaság barlangi túrán vesz részt, a mélybe ereszkedve viszont borzalmas lényekkel kell szembenézniük: a film alapötlete tényleg nem akar bergmani húrokat pengetni, de Marshall olyan okosan játssza ki a nézők elemi félelmét a sötéttől, hogy A barlangot tényleg csak fényes nappal, egy apró netbook képernyőjén nézzék a félősebb horror-rajongók.

[REC] (2007)

Amikor nincs pénz műfaji filmre, akkor kell komoly költségcsökkentő trükkökkel előállnia a rendezőknek és íróknak – ezért szoktak az európai horrorfilmek és thrillerek kimondottan érdekesek lenni. A spanyol thrillerek a kilencvenes években korábban nem nagyon látott hullámban kezdtek özönleni, ez a tendencia a kétezres években ért a csúcsra a [REC]-kel.

Paco Plaza és Jaume Balagueró filmje a talált kamerás horrorok kliséit használja és újítja meg: egy kétfős televíziós stáb a madridi tűzoltókról készít riportfilmet, az egyik éjszakai kivonulás során egy bérházban rekedve hogy-hogy nem zombikkal találkoznak. A [REC] sem akarja a műfajt eredetiséggel megváltani, egyszerűen remekül működik.

Furcsa játék (Funny Games, 1997)

Az európai művészfilm leghidegebb egyénisége készítette el az elmúlt évtizedek legfelkavaróbb kamarathrillerét. Az osztrák Michael Haneke filmjében két nettül felöltözött, eleinte kimondottan udvariasnak tűnő fiatalember kezd el kegyetlenül terrorizálni egy családot. A végig a hétvégi házban tartott történet tulajdonképpen az egyre kegyetlenebb pszichológiai és fizikai kínzások sorozatára épít, nem véletlenül volt belőle botrány annak idején Cannes-ban.

Haneke filmjében közel sincs annyi testi erőszak, mint egy átlagos horrorfilmben, ám az osztrák rendező olyan hideg következetességgel meséli el ezt a groteszk történetet, hogy megtekintése sokkal felkavaróbb, mint bármelyik vériszamos Fűrész-epizód.