Gladiátor (2000)

Ridley Scott a nehezebben megragadható szerzői kézjegyekkel bíró kortárs filmrendezők közé tartozik. Több mint három évtizedet felölelő pályáján majdnem minden létező műfajban kipróbálta magát: forgatott kultikus sci-fit (Szárnyas fejvadász, Nyolcadik utas: a Halál) feminista road movie-t (Thelma és Lousie) és történelmi eposzokat (Robin Hood, 1492 – A paradicsom meghódítása, Mennyei királyság) is.

DreamWorks SKG / Universal Pictures / Scott Free Productions

Scott filmjeire leginkább az aprólékosan kidolgozott látványvilág és az átható, szinte tapintható atmoszféra jellemző; azok a munkái tartoznak a legsikerültebbek közé, amiknek a forgatókönyve vasfegyelemmel van összerakva. Ezek közé tartozik a 2000-ben bemutatott Gladiátor is, aminek váratlan, ám teljesen megérdemelt sikere egy egész peplum-reneszánszot hozott az ezredforduló után. (A peplum a filmes szakzsargonban az ókori témájú kosztümös kalandfilmeket jelenti.) A gladiátorrá váló, kitaszított római hadvezér történetét az eszméletlenül gyönyörű látvány és a színészek remek játéka teszi ma is fogyaszthatóvá: a könyörtelen és gyerekes Commodus császárt alakító Joaquin Phoenix ezzel a filmmel robbant be igazán a köztudatba.

Spartacus (1960)

Stanley Kubrick Ridley Scotthoz hasonlóan egy sor teljesen különböző műfajban kipróbálta magát, ám ő mindig látványosan a saját képére formálta az összes kiszemelt zsánert. Érdekes módon a mester egyetlen római korban játszódó kardos-szandálos filmje lett a legkevésbé „kubrickos”: a film sztárja és producere, Kirk Douglas kérte fel a munkára, amikor a film forgatása már javában zajlott – Douglasnek komoly nézeteltérése volt az előző rendezővel, Arhur Penn-nel, akit két hét munka után kirúgott.

AFP / Kobal

Kubrick akkoriban még nem volt az a félistennek számító rendező – körülbelül a 2001: Űrodüsszeia után lett belőle élő legenda –, ettől függetlenül nem jött zavarba a gigaköltségvetésű hollywoodi produkciótól. A rá jellemző hideg határozottsággal rántotta össze a filmet, olyan óriási csatajeleneteket komponált a sztoriba, amik eredetileg benne se voltak a forgatókönyvben: Kubricknak hála a Spartacus messze a legjobb római eposz lett a korszakból, precíz vizualitása, legendás mellékszereplői (Laurence Olivier, Charles Laughton, Tony Curtis, Peter Ustinov) és persze Kubrick zsenialitása emeli a filmtörténeti klasszikusok közé.

Agóra (2009)

Alejandro Amenábar a spanyol film csodagyerekeként indult a kilencvenes évek második felében. Még nem volt harminc éves, amikor már nemzetközileg keresett filmrendező volt, második alkotásából (Nyisd ki a szemed) remake-et forgattak Hollywoodban (Vanília égbolt), A-kategóriás sztárok álltak sorban nála szerepekért.

Amenábar a kétezres évekre kicsit visszavett a tempóból, a Belső tenger Oscar-díja után öt évig nem is forgatott semmit. Az Agóra című rendezése volt annak idején a legdrágább spanyol film – egyébként visszatermelte az árát – ráadásul Amenábar megint a nehezebbik utat választotta: nem egy színes-szagos kardozós történelmi mozit forgatott, hanem egy egészen komoly témát boncolgató filmet.

AFP / Mod Producciones

Az Agóra az időszámításunk után 391-ben játszódik Alexandriában, amikor a Római Birodalom már koránt sem volt az a befolyásos tényező a térségben: a kereszténység ekkor kezdett komoly hatalommá válni.

A film főhőse Hypatia (Rachel Weisz), a tehetséges matematikus, akinek az egyre növekvő vallási fanatizmussal és a hatalomért saját integritásukat feladó tanítványaival kell szembenéznie. Amenábar hangulatos atmoszférába csomagolja a vallásfilozófiát és alapvető morális kérdéseket boncolgató filmjét: az Agóra ettől lesz több, mint egy átlagos szandálos-kardozós tucatfilm.

A kilencedik légió (Centurion, 2010)

Az angol Neil Marshallt első sikere, a Barlang után egyből az európai horrorfilm megújítójának kiáltották ki – sajnos a fiatal rendezőnek azóta nem sikerült a klausztrofób alkotásának iszonyatosan nyomasztó hangulatát reprodukálnia. Marshall azért később egy-két tisztes vérfürdőt és két jól sikerült Trónok harca-epizódot letett az asztalra.

A kilencedik légió című munkájának sajnos sokkal jobb az alapkoncepciója, mint a tényleges végeredmény. A film a Római Birodalom határvidékén, Britanniában játszódik, ahol Quintus légióparancsnok (Michael Fassbender) a barbár pikt törzsek betörése ellen védi a már elfoglalt területeket. A rettegett vademberek gerilla harcmodorának azonban csak ideig-óráig tudnak a római katonák ellenállni: egy erdei rajtaütés során szinte a teljes alakulat elpusztul.

AFP / Photo12

A kilencedik légió innentől kezdve túlélőfilmmé változik, ami Marshall kedvelt műfajával, a horrorral is erősen kokettál. Összességében A kilencedik légió nem teljes kudarc, vannak benne remek jelenetek és a hideg-rideg hangulata is remekül működik – de egy koncentráltabb sztorival többet ki lehetett volna hozni az amúgy remek koncepcióból. Egy hétfő esti mozizást mindenképpen megérdemel.

Trója (2004)

A Gladiátor az ezredfordulón komoly szandálos-kardozós hullámot indított el: ennek a legmonumentálisabb – és egyben legfantáziátlanabb – darabja volt a Trója.

A német Wolfgang Petersen a nyolcvanas években robbant be a nemzezközi filmvilág élvonalába, A tengeralattjáró című második világháborús filmje az egyik legizgalmasabb film volt az évtizedből. Később Petersen hollywoodi iparossá vált, olyan középkategóriás filmek kötődnek hozzá, mint a Vírus, Az elnök különgépe vagy a Viharzóna.

AFP / Kobal

A Trója volt karrierjének legnagyobb költségvetésű filmje és talán legnagyobb sikere is; a Homérosz eposzából adaptált sztárparádé egy pillanatra sem éri el Ridley Scott eposzának eleganciáját, de a csatajelenetek és a kigyúrt színészek elég látványosak voltak ahhoz, hogy tisztes bevételt termeljen a film.

300 (2006)

Zack Snyder a kortárs hollywoodi mozi legnagyobb elszállásait produkáló rendezője. A hiperstilizált látványvilággal támadó Snyder eddigi életművében vannak egészen jól sikerült darabok (Watchmen: Az őrzők, Holtak hajnala) is – a 300 többé-kevésbé ezek közé tartozik.

Snyder talán ezzel a filmjével merült legmélyebbre a szikrázó vizuális giccs bugyraiba, ám a rajzfilmszerű látványvilág elég jól passzolt a Frank Miller képregényéből adaptált sztorihoz.

AFP / Warner Bros

Az elképzelhetetlen keménységű spártai hadsereg egy elképzelhetetlen méretű perzsa légióval száll szembe: a minden pillanatban szoborként pózoló görög hősök persze elhullanak mind egy szálig. A film sztorija tényleg nem több mint egy négysoros, hexameterben megírt sírfelirat: de a látványorgia mégis megér egy misét.

Ben Hur (1959)

Az ötvenes-hatvanas években Hollywood komoly válságba került: a televízió rohamos elterjedésével a mozinézők szép lassan kezdtek elfogyni a filmszínházakból. Ez a folyamat párhuzamba állítható a mostani helyzettel, amikor a netes letöltések okoznak komoly bevételkiesést a stúdióknak. Az ötvenes-hatvanas években Hollywood válaszreakciója egészen egyszerű volt: olyan filmeket kell gyártani, amiket otthon nem láthat a néző. Ezért álltak rá a szélesvásznú, színes-szagos látványfilmekre – nem mellesleg ekkor volt a 3D első, kérészéletű felfutása is.

AFP / MGM

Az epikus történeteket, nagy érzelmeket, csodaszép kosztümöket és elsöprő tömegjeleneteket felvonultató római korban játszódó filmek ezért voltak annyira népszerűek annak idején. A Ben Hur vált az ötvenes évek peplumcunamijának legsikeresebb darabjává: tizenegy Oscar-díját azóta sem sikerült meghaladni. William Wyler eposza egyébként ma már kissé porosnak hat, legalábbis a giccses befejezés és a csöpögő melodrámai vonal mindenképp. De a legendás fogathajtós jelenet ma is eszméletlenül látványos, már ezért az egy képsorért érdemes újra moziban megnézni.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!