Először is, legyünk túl az égető kérdésen: miért nem ismerős a Vaiana cím annak ellenére, hogy mintha már látta volna ezeket a szereplőket? Azért, mert angol nyelvterületeken, valamint Amerika és Ázsia több országában Moana címen fut a Disney új filmje, szóval a neten is így kezdett el terjedni. Ez egy úgynevezett „trademark troll” cégnek köszönhető, amely a film bejelentése után nem sokkal levédette Európában a Moana nevet, így ezen a területen a Disney kénytelen volt valami mást kitalálni. (Ez nem a Disney éve védjegyileg: a Zootopiát is kénytelenek voltak felénk Zootropolis címmel kiadni.)

Na, de a lényeg: a mikiegeres cégről végérvényesen is kijelenthető, hogy harmadik aranykorát éli. És ezt nem csak a Slate remek cikke alapján állítom, hanem a vak is láthatja, hogy miközben a világ egy jelentős része a píszí halálát kívánja, és visszafordulni látszanak az elmúlt évtizedek alapvető emberjogi törekvései, addig a korábban kifejezetten destruktív üzenetek közvetítésével vádolt Disney az élére állt a hollywoodi diverzitás és feminizmus harcának.

Disney

A minden eddiginél jobban hódító popkulturális nosztalgia, a kitörölhetetlen gyerekkori emlékek és a megkérdőjelezhetetlen művészi értékek nem hagyják ugyan, hogy teljesen elítéljük a klasszikus Disney-meséket, de azért mai szemmel már egészen máshogyan tekintünk, mondjuk a Hófehérke- és Csipkerózsika-féle hercegnők hajmeresztő nőképeire, illetve a Pocahontas vagy az Aladdin sértő sztereotípiáira.

Tehát amíg az első Disney-aranykort (harmincas-ötvenes évek, pl.: Hófehérke és a hét törpe, Pinokkió, Dumbo, Bambi, Hamupipőke, Csipkerózsika) az animációs filmek forradalmi technikai újításai, a másodikat (’89-től a kilencvenes évek végéig, pl.: A kis hableány, A szépség és a szörnyeteg, Aladdin, Az oroszlánkirály, Pocahontas, A Notre Dame-i toronyőr, Mulan, Tarzan) pedig a musical-formula tökélyre fejlesztése jellemezte, addig a harmadik valami egészen másról szól. A 2013-as Jégvarázs az olcsó szerelmi szálat testvéri szeretetre cserélte és megtette a szőke herceget főgonosznak, a Zootropolis pedig a rendőrként saját lábára álló nyúllány sztoriján keresztül vizsgálta a rasszizmust és a gyűlöletkeltést.

Fórum Hungary

A Vaiana pedig büszkén csatlakozik ehhez a sorhoz: sokszínűségét a polinéz szigetvilágnak, progresszív főhősét pedig egy olyan lánynak köszönheti, akinek nem kell megmentő, szerelmi szál, de még olyan igazi főellenség sem, akivel szemben meg kellene könyörülnünk rajta.

Vaiana egy Csendes-óceánon fekvő sziget törzsfőnökének a lánya, aki a hagyomány szerint arra rendeltetett, hogy egyszer ő legyen a vezér. Csakhogy ő pont nem az a típus, aki túl sokáig meg tud maradni egy helyben – mindig is vonzotta a végtelen óceán, egyedül apja tiltása miatt nem merészkedett még távolabbra. A szigorú szabályok miatt kizárólag egyvalakiben bízhat: a kissé bolond nagymamája, Tala hozzá hasonlóan az óceán rabja.

És Motunui szigete sem szolgáltat sok okot a maradásra: egyre vészesebben fogyatkozik a halállomány és a kókusztermelés is alábbhagy. Mint kiderül, a legenda szerint a félisten Maui ellopta a mindenség teremtője, Te Fiti szívét, sötétséget és bajt hozva az egész világra. Világos hát a küldetés: vissza kell lopni a szigetté változott istennő szívét.

Fórum Hungary

Vaiana és Maui találkozása azonban nem épp olyan, mint ahogy arra a kalandvágyó lány számított. A rettegett félisten valójában egy agyontetovált, önfejű, csetlő-botló mamlasz, akinek egyetlen megmaradt képessége az alakváltás, de azt is csak varázskampója birtokában képes végrehajtani. Persze a nagyszájú viselkedés egy meggyötört, magányos lelket takar, aki az emberek és az istenek világában sem érzi a helyét – Maui történetét egy zseniális húzással, a testét borító tetoválások animálásával mesélik el a készítők.

Love story és egy nagy konkrét ellenség hiányában tulajdonképpen egy buddy movie-ról van szó, amely szinte végig a két főszereplő közti viszonyra koncentrál, legjobb pillanatai is azok, amikor egymással ismerkednek – és szerencsére most valóban háromdimenziós karaktereket sikerült megalkotni, ami az Aladdin és a Herkules író-rendezőitől nem kis teljesítmény. A mellékszereplők is igen szórakoztatóra sikerültek, az ostoba kakastól a Bowie-stílusban éneklő kincsmániás óriásrákon keresztül a hangosan felröhögős jelenet során Mad Max-formációban támadó cukihadseregig.

Önreflexióban pedig nincs hiány, a Disney nem akarja elkenni a múltat. „Ha ilyen ruha van rajtad, és egy állat a szárnysegéded, hercegnő vagy” – fakad ki Maui, Vaiana heves tiltakozása mellett. De az egész mondanivaló erre a sémára épül: ahhoz, hogy a jelenben boldoguljunk, ismernünk kell saját múltunkat, és nyitottnak kell lennünk a jövőre is. A legszebb az egészben, hogy a végig kalandos, gyerekek és felnőttek számára egyaránt követhető és élvezetes film ezt úgy közvetíti, hogy közben egyáltalán nem vált át szájbarágósba.

Közben pedig, ha Let It Go-szintű slágert nem is tartogat, de egy olyan változatos, különböző szinteken fülbemászó soundtracket hoztak össze, amely sikerének kulcsa akkor válik igazán egyértelművé, amikor megnézzük a szerzőket: az óceániai berkekben ismert Opetaia Foa’i mellett a Broadway jelenlegi császára, a Hamilton című gigasikeres musicalt megalkotó – és egyébként Puerto Ricó-i származású – Lin-Manuel Miranda dolgozott a dalokon.

És akkor azt se feledjük, hogy a már jó ideje a Disney által tulajdonolt Pixar, a kétezres évek animációs egyeduralkodója most már harmadjára marad alul minőségben az anyacéggel szemben: 2013-at egyértelműen a Jégvarázs nyerte a Szörny Egyetem ellenében, de a tavalyi Dinó tesóra ráeresztett Zootropolis és most a Szenilla nyomában után megjelent Vaiana is Disney-győzelmet hozott, annak ellenére, hogy az említett Pixar-mesék is remek szórakozásnak bizonyultak.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!