Észak (Nord, 2009)

A norvég regényíró, Erlend Loe forgatókönyvéből készült ez a lírai és gyakran maróan ironikus road-movie. A sztori hőse Jomar, az óriáscsecsemőre emlékeztető sípálya-őr, aki az egyik jellegzetesen unalmas munkanapján megtudja, hogy apa lett. Felkerekedik hószánjára, hogy utánajárjon a dolognak – egészen Norvégia északi csücskéig hajt, hogy megtudja az igazat.

Az Észak a bágyadtan melankolikus skandináv humort keveri remekül a gyönyörű tájképekkel és zseniálisan abszurd helyzetekkel. Nehezen feledhető például az a jelenet, amikor Jomar az újdonsült barátjával vodkával átitatott vattákat ragaszt a fejére, hogy kipróbálja ezt az unortodox lerészegedési módszert.

Az élet csodaszép (It’s a Wonderful Life, 1946)

Frank Capra a harmincas évek Hollywoodjának egyik legnagyobb rendezője volt, aki a derűs, szinte naivan optimista vígjátékok révén vált ismertté. A második világháború után forgatta Az élet csodaszépet, ami annak idején nagyot bukott, annak ellenére, hogy főszereplője, James Stewart a kor legnagyobb sztárjának számított.

A film után évtizedekre kikerült a köztudatból, majd a hetvenes években a televíziók elkezdték karácsonykor műsorukra tűzni: évek alatt kultikus magasságokba nőtt a népszerűsége. Nem véletlenül: Az élet csodaszép minden naivitása és szájbarágós gesztusa ellenére tele van élettel, szeretni való iróniával és remek humorral. Ráadásul a tempója is meglepően mainak hat, észre se vesszük, ahogy lepereg a kétórás játékidő.

Idétlen időkig (Groundhog Day, 1993)

Az Idétlen időkig a legesszenciálisabb Bill Murray-film, amit valaha Bill Murray-vel forgattak. Persze ezen is lehetne vitatkozni, talán a Hervadó virágok jobban magába sűríti a murraység lényegét. Az Idétlen időkigben szerveződik legjobban Murray jellegzetesen életunt karakterére a cselekmény: az általa alakított meteorológus újra és újra arra kényszerül, hogy ugyanazt a kellemetlen téli napot élje újra.

Murray tökéletesen átlényegül a pofoznivaló tévébemondóvá, akinek az életuntsága olyan szórakoztató, hogy az ember szinte kedvet kap ahhoz, hogy látványosan megmártózzon a téli önsajnálatban. Az Idétlen időkig az egyik legszerethetőbb melankóliafilm: szinte pavlovi gombnyomással lehet röhögőgörcsöt kapni, amikor ugyanazzal a bárgyú zenével szólal meg huszadszorra Murray ébresztőórája.

McCabe & Mrs Miller (1971)

Robert Altman anti-western filmje az egyik legszebb téli film, amit valaha celluloidra forgattak. Ez minket azért is tölthet el büszkeséggel, mert a filmet az a zseniális Zsigmond Vilmos fényképezte, aki magyarként vált a hetvenes évek legmeghatározóbb hollywoodi operatőrévé. A Warren Beatty és Julie Christie főszereplésével forgatott film egy isten háta mögötti bányászvároskában játszódik, ahova egy nagyszájú szerencsevadász kuplerájt nyit egy talpraesett madame partnerségével.

A McCabe és Mrs Miller közötti kapcsolat izgalmasan sokrétű, van benne minden: üzleti partnerség, szerelem, de még talán az anya-gyerek viszony is felsejlik benne. A film hosszú zárójelenete pedig az egyik legszebb havazós képsor a filmtörténetben: a westernek párbajainak izgalmát a lírai csendek és a totális értelmetlenség melankóliája váltja fel.

Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are, 2009)

Spike Jonze mesefilmjét nem fogadták kimondottan nagy lelkesedéssel. Ez mondjuk annyira nem is meglepő, hiszen Maurice Sendak Amerikában kultikusnak számító gyerekkönyvének adaptációja lényegében nem is gyerekeknek szól: olyan furcsa költőiség és csontig hatoló szomorúság hatja át Jonze rendezését, ami a célközönség számára talán nem könnyen emészthető.

Viszont ennek ellenére a film egy méltatlanul alulértékelt remekmű, ami egy kisfiú képzeletbeli világba tett utazását meséli el olyan érzelmi realizmussal, ami szinte teljesen példanélküli a bugyuta és szirupos gyerekfilmek rózsaszínű gettójában.

Reszkessetek, betörők! 2: Elveszve New Yorkban (Home Alone 2: Lost in New York, 1992)

Talán eretnekség a magyar televíziózás legtöbbet sugárzott karácsonyi filmjének második részét erre a listára rakni, de a Reszkessetek, betörők! 2-ben ügyesen tudták Kevin elveszettségét egy új szintre emelni. New York kimondottan félelmetes tud lenni még felnőtt fejjel is – ha az ember napokig egyedül bolyong a városban, akkor egy idő után az elsőre csillogó izgalom könnyed át tud fordulni valami fullasztó magányba.

Ezt az ellentmondásos érzést remekül tudta a film megragadni, persze egy habosított, limonádé verzióban tálalva a metropolisz könyörtelenségét – aki inkább a világváros kafkai oldalának felnőtt verziójára vágyik, az jobban jár a Martin Scorsese által rendezett Lidérces órákkal.

Aranyláz (The Gold Rush, 1925)

Vannak filmklasszikusok, amiket egyszerűen nem tud teljesen befedni az idő pora – ami a filmet minden más művészeti ágnál gyorsabban tudja erodálni –, az Aranyláz például ma is tökéletesen működik, mintha nem is egy kilencvenegy éves film lenne. Órákig lehetne vitatkozni, hogy Buster Keaton vagy Charlie Chaplin volt-e a burleszk legnagyobb zsenije – e sorok írója talán a faarcú Keatonre szavazna.

Chaplin filmjei közül az Aranyláz a legkönnyebben szerethető munka: az Alaszkában játszódó film olyan zseniális gegeket vonultat fel, amik ötletességük és finom humoruk révén ma is működnek. Ilyen például az az észvesztő jelenet, amikor Charlie kunyhója a vihar közepette egy szakadék szélére sodródik, vagy amikor Chaplin megfőzi a cipőjét.

Találkozások a világ végén (Encounters at the End of the World, 2007)

Werner Herzog, a hetvenes években berobbanó német új film (Wim Wenders, Volker Schlönndorf, Rainer Werner Fassbinder, Harun Farocki) egyik legnagyobb tehetsége, aki hetven felett is képes magát újradefiniálni. Herzog a sikeres játékfilmjei után a kilencvenes évektől kezdve egyre több jelentős dokumentumfilmet forgatott, ezek közül az egyik legkülönlegesebb a Találkozások a világ végén.

Herzog filmje az Antarktiszon dolgozó munkásokról és tudományos szakértőkről szól: saját bevallása szerint egy olyan filmet akart forgatni erről a hatalmas és lakatlan kontinensről, ami a pingvinek helyett az embereket helyezi a középpontba. Herzog jellegzetesen reszelő akcentusa egy olyan személyes hangulatot ad a film narrációjának, amitől a néző egy pillanat alatt bevonódik a világába. A körülbelül ezer lelket számláló McMurdo bázis dolgozóiról szól Herzog iszonyatosan izgalmas filmje, ami olyan élettörténeteket villant fel, amilyenekkel ritkán lehet találkozni.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!