Spike Lee nélkül feleannyit sem tudnánk a fekete Amerikáról, ráadásul a 60 éves rendezőnek tényleg a vérében van a filmezés. Készített már életrajzi mozit polgárjogi ikonról, hangulatjelentést a 9/11 utáni New Yorkról, rendhagyó túszdrámát sztárokkal és musicalt az amerikai fegyverkérdésről. Portrénkban végigmegyünk Lee – botrányoktól sem mentes – karrierjének legfontosabb állomásain.
Azt mindenki tudja, hogy a többi művészeti ággal ellentétben a mozi otthona Los Angeles, de azért a filmtörténet kitermelt már néhány legendás ős-New York-i rendezőt – az ő munkásságukat ráadásul valamiért mindennél jobban jellemzi a lokálpatriotizmus. Elég csak a legnagyobbakat említeni: Woody Allen termékeny karrierje során alig-alig mozdult ki szülővárosából, a még mindig csúcsformában lévő Martin Scorsese pedig szintén több filmet szentelt a városnak, hol különböző történelmi korszakokban (New York, New York; Az ártatlanság kora; New York bandái), hol pedig kortárs sztorijainak háttereként (Taxisofőr, Lidérces órák, A Wall Street farkasa) használva New Yorkot.
De ha csak a fenti ikonokon múlt volna, talán az internet robbanásáig nem ismertük volna meg, milyen sokszínű valójában a világ központjának is nevezett város. A nyolcvanas évek végéig a moziban nem is nagyon lehetett találkozni olyan történetekkel, amelyekkel a fekete lakosság igazán azonosulni tudott volna – a hetvenes években szárnyaló blaxploitation inkább szórakoztató bosszúműfaj volt. Az Eddie Murphy- és Danny Glover-szintű sztárokat akcióvígjátékok színesítésére használták, a nagy fekete történeteket pedig olyan fehér rendezők filmesítették meg, mint Steven Spielberg (Bíborszín), John Landis (Amerikába jöttem) vagy Sidney Lumet (A Wiz).
Színtelen forradalom
A popkultúra egyéb területei persze már megágyaztak a változásnak: a társadalmi-politikai kérdéseket feszegető hiphop-előadók szép lassan beépültek a mainstreambe, a komédia világában pedig Richard Pryor farvizén kezdett elindulni Chris Rock, Steve Harvey vagy az első jellemzően fekete komikusokat szerepeltető szkeccsműsort (In Living Color) létrehozó Wayans család. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján izzó függetlenfilmes forradalom viszont a Tarantinókon és a Soderbergh-eken kívül olyan fekete rendezők előtt is megnyitotta az utat, mint John Singleton (Boyz n the Hood, 1991), a Hughes tesók (Menace II Society, 1993) vagy épp Spike Lee, akinek 1989-es Do the Right Thing (Szemet szemért) című filmje hozta az igazi áttörést.
Spike Lee annak ellenére lett New York mintapolgára, hogy az afroamerikai művészetet szintén inspiráló Atlantában született (egyébként Shelton Jackson Lee néven), de már kisgyerekkorában Brooklynba költözött a család. Édesanyja irodalomtanár, édesapja pedig jazz-zenész volt, Spike választott pályája tehát nem keltett nagy feltűnést a rokonságban. Atlantai főiskoláján még tömegkommunikációból szerzett alapdiplomát, aztán a mesterszakot már a New York-i Tisch művészképzőben végezte, ahol korábban Scorsese, Ang Lee vagy Oliver Stone is diplomázott – Woody Allen is járt ide, csak ő bukás miatt nem fejezte be a sulit.
Első rendezése, a 185 ezer dollárból készült, 1986-os She’s Gotta Have It nem egy kiemelkedő film ugyan, de mindenképpen úttörő volt a feketék ábrázolásában – az intelligens brooklyni főhősnő szabad szexualitása újszerű jelenség volt a mozivásznon. Két évvel később már sokkal komolyabb produkcióba vágott bele: a School Daze (Suli láz) című, a fekete egyetemisták egymás közti diszkriminációjáról szóló komédiáját már 6,5 millióból forgathatta le, a már befutott Laurence Fishburne főszereplésével. A szintén félkésznek tűnő alkotás ismét értő fülekre talált, Roger Ebert kritikuslegenda azt emelte ki, hogy a fekete színészeket felvonultató hollywoodi mozik szinte minden esetben érezhetően fehér közönségnek íródtak, a School Daze-ben viszont egyetlen ilyen utalás sincs.
Fight the Power!
Azt már maga Lee nyilatkozta, hogy harmadik filmjénél, a Do the Right Thingnél érezte először, hogy ő egy filmrendező. A nyár legmelegebb napján játszódó mesterműben minden ott van, amiért imádni lehet Spike Lee-t. Az agyonstilizált, mégis dokumentarista hangulatú utcaképek, az instant klasszikus soundtrack (a Public Enemy ide írta a Fight the Power című gigaslágert), a faji feszültségek kendőzetlen megjelenítése, na és az ehhez asszisztáló őrületes szereplőgárda – Danny Aiello, John Turturro, Giancarlo Esposito, Samuel L. Jackson mint DJ, Bill Nunn mint a nagy Radio Raheem, Spike Lee és Rosie Perez párosa, valamint az első filmszerepében feltűnő Martin Lawrence.
A Do the Right Thingről számtalan sztori kering. A rendező először Robert De Nirót kérte fel a pizzériatulaj főszerepére, később viszont már örült, hogy a sztárszínész nemet mondott, mert az ő jelenléte megbontotta volna a csapatjátékot. A filmet két Oscarra jelölték (forgatókönyv és Aiello mint mellékszereplő), de a legjobb film kategóriájából kimaradt – ezt a gálán szóvá is tette Kim Basinger. Spike Lee neheztelte is a mellőzést, de az még jobban fájt neki, hogy épp egy olyan film nyert végül, amely a jól bejáratott faji sztereotípiákat reklámozta – ez volt a Miss Daisy sofőrje. De nem túlzás azt mondani, hogy egész Amerika jövőjét befolyásolta ez a film:
Barack mesélte, hogy az első randin, amire elvitte Michelle-t, a Do the Right Thinget nézték meg. Én meg azt mondtam: 'Hála Istennek, hogy megcsináltam. Máskülönben a Fehér feketébenre vitted volna. Michelle meg csak nézett volna, hogy mi van veled, ember?'
– számolt be Obama sztorijáról a rendező. Erről a randiról egyébként film is készült tavaly, Southside with You címmel.
Aztán két későbbi állandó színészével is csinált egy-egy teljesen jó mozit (Mo’ Better Blues a jazztrombitás Denzel Washingtonnal, Dzsungelláz a fehér nőbe beleszerető Wesley Snipes-szal), mielőtt nekiállt élete eposzának, a három óra húsz perces játékideje ellenére is végig lebilincselő Malcolm X-nek. A börtönévei alatt muszlim pappá váló, megosztó emberjogi aktivista életének különböző korszakait lenyűgöző stílusváltásokkal mutatta be, Denzel Washington újabb Oscar-díja pedig egyedül azért maradt el, mert az Akadémiát utolérte a bűntudat, hogy Al Pacinót még sosem díjazták (Egy asszony illata, ne is menjünk bele). Lee elhivatottságának köszönhetően az 1992-es Malcolm X lett az első játékfilm, amely engedélyt kapott a forgatásra Mekkában.
A kilencvenes években egyébként is mindent kipróbált. Rendezett önéletrajzi elemekkel tűzdelt, szentimentális felnövéstörténetet a hetvenes évek Brooklynjában (Crooklyn, 1994), szörnyű komédiát egy telefonszexből megélő színésznőről (az 1996-os Girl 6 zenéjét legalább Prince szerezte), újabb nyerő Denzel-mozit egy kosaras sikersztoriról (He Got Game, 1998, az NBA-sztár Ray Allennel) és egy kaotikus remeket Bronx olasz-amerikai lakosairól (Summer of Sam, 1999).
"Ha Isten teremtett bármit, ami jobb a crack kokainnál, akkor azt megtartotta magának"
Persze még ezek közé is befért egy minden ízében zseniális darab: az 1995-ös Clockers (Nepperek) egy lepattanó meló volt, Martin Scorsese rendezte volna, de inkább átadta Lee-nek és csak producerként maradt jelen. A forgatókönyvet és az alapjául szolgáló regényt az a Richard Price írta, akinek a bűnügyekhez való drámai érzékét a Drótban és legutóbb az Aznap éjjelben is megcsodálhattuk már, és a drogdílerek legalsó szintjén mozgó feketék életét bemutató, monológokkal tűzdelt Nepperekben is első osztályú anyagra lelt. Harvey Keitel és John Turturro felejthetetlen zsarupárosa tökéletesen egészíti ki az emlékezetes fekete szereplőgárdát.
Sajnos az új évezredben már sokkal többet lőtt mellé a rendező, még ha dokumentumfilmjeivel (Négy afro-amerikai lány, A komédia királyai, Rekviem a hurrikánról) nyerte is szépen a díjakat, és az Inside Man (A belső ember, 2006) című rendhagyó bankrablós/túszdrámás thrillere is egész élvezhető zsánerdarab volt. Az elmúlt 13 évben azonban a végtelenül unalmas vígjátékot (She Hate Me, 2004), a jó szándékú, de túlírt és széteső háborús mozit (Miracle at St. Anna, 2008), a dühítően felesleges remake-et (Oldboy, 2013) és a hatvanhoz közeledő diákfilmes benyomását keltő stílusos, de céltalan rendezéseket (Red Hook Summer, 2012; Da Sweet Blood of Jesus, 2014) is kipipálhatta. De, csak hogy tartsa magát az egy mestermű/évtized ritmushoz, csinált még két mozit, amiről érdemes beszélni.
Magától értetődő volt, hogy New York szerelmeseként nem mehet el szó nélkül a 2001. szeptember 11-i tragédia mellett. A támadások utáni első filmje, a 2002-es 25th Hour (Az utolsó éjjel) még egy olyan regényen alapult ugyan, amely 2001 januárjában jelent meg, de azt a forgatókönyvet is író szerző, David Benioff (akit ma már a Trónok harca egyik atyjaként ismerhetünk) is érezte, hogy a filmbe már bele kell szőni a történteket. A sztori amúgy is egy korszak végéről, és egy új kezdetéről szól: a drogdílerként hét év börtönre ítélt Monty Brogan (Edward Norton) utolsó szabad 24 óráját követhetjük végig, mialatt barátai (Philip Seymour Hoffman és Barry Pepper) és barátnője (Rosario Dawson) egy nagy végső bulit csapnak neki.
Bár több, a terrortámadásokat fókuszba állító mozifilm készült a kétezres évek első évtizedében, ahogy Mick LaSalle kritikus írta 2006-ban: "Spike Lee Az utolsó éjjele az egyetlen nagyszerű film, ami a szeptember 11-i tragédiával foglalkozott", és Rossellini Róma, nyílt városához hasonlította, amely hasonló őszinteséggel dokumentálta az olasz főváros hangulatát a náci megszállás után. A film ereje abban rejlik, hogy egy-két megrendítő képsortól eltekintve nem direktben mutatja meg az ikertornyok helyét, hanem a várost belengő félelem/düh/bizonytalanság/gyász egyveleget jeleníti meg zseniálisan.
Ez a brutálisan erős jelenet pedig egy egészen valószínűtlen szerelmeslevél New Yorknak, még ha elsőre nem is tűnik így:
"Harmadrangú iskolákból első osztályú börtönökbe vezet az utunk"
"Minden, amit eddig csináltam, ehhez a filmhez vezetett" – ezt legutóbbi, 2015-ös mozija, a Chi-Raq forgatása előtt mondta Lee, igaz, ezt akkoriban még nehéz volt neki elhinni. Előzetesen ugyanis három dolog derült ki a filmről: a helyszín az egyik legveszélyesebb amerikai városrész (a fantomnév Chicago és Irak összevonása, a kirívóan magas erőszakos halálesetek miatt), a sztori az athéni Arisztophanész komédiájának modernizálása lesz, a musical főszerepére pedig Kanye Westet nézte ki a rendező. A stílusgyakorlatnak is tekinthető filmjei általában vonzották a bukást, az Amazonon bemutatott Chi-Raq viszont végső formájában egy olyan elsőrangú szatíra lett, amelyet Spike Lee-n kívül senki sem tudott volna megcsinálni.
Az eredeti ógörög történetben az athéni és spártai nők Lüszisztraté vezetésével megfogadják, hogy addig nem fekszenek le férjeikkel, amíg azok véget nem vetnek a peloponnészoszi háborúnak. Ezt a szexsztrájkot emelte át Lee Dél-Chicagóba, hiphop- és R&B-dalokkal és olyan főszereplőkkel, mint a Kanyét váltó Nick Cannon, Samuel L. Jackson, Wesley Snipes, Jennifer Hudson, Angela Bassett vagy a térség papját alakító John Cusack. Az üzenettel nem fukarkodott, ahogy a filmben el is hangzik: az afroamerikaiak két legnagyobb, megoldásra váró problémája a könnyű fegyverhez jutás és a feketék egymás között történő erőszakos bűncselekményei.
A balhék már a kezdetektől fogva végigkísérik karrierjét: a Do the Right Thing lázadásba torkolló végéről a New York magazin kritikusa azt írta: "ha valahol megvadul a közönség, az részben Lee felelőssége lesz". A dühös fekete szerepét tovább súlyosbították az olyan nyilatkozatai, mint amikor azzal viccelődött, hogy az NRA (az amerikai fegyverszövetség) élére megválasztott Charlton Hestont le kéne lőni, vagy amikor vitába keveredett Clint Eastwooddal, amiért az Iwo Jimáról készített filmjeiben egyetlen fekete színészt sem alkalmazott katonaként.
Ha a kilencvenes évek első fele után Hollywood magára is hagyta egy időre a vérbeli fekete történeteket, és inkább a Wayans-, Martin Lawrence- és Tyler Perry-féle bohócvonalon indult el, legalább a Netflix-korszakra beérett Spike-ék munkája. Amellett, hogy maga Lee is éppen első filmjének sorozatverzióját készíti a streaming szolgáltatónak, a klasszikus tévét is uralják az olyan szériák, mint az Atlanta és az Insecure, Anotine Fuqua sorra gyártja a blockbustereket, F. Gary Gray rendezte az új Halálos irambant, Lee Daniels és Steve McQueen igazi presztízsfilmes lett – a Holdfény sikere pedig az egészre feltette a koronát.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
A magyar vasút olyan, mint a magyar oktatás vagy az egészségügy: rendkívül elhivatott emberek hatalmas munkája kell ahhoz, hogy ellensúlyozzák, mennyire kevés pénzt ad az állam. Ami pénz a vasútra megy, az arra jó, hogy a menetrend ne nagyon romoljon, a legrosszabb kocsikat lecseréljék, na és hogy a Budapest–Belgrád vasút épüljön.
Az Oroszország-szakértő szerint köze lehetett a palágykomoróci templom elleni támadáshoz az Orbán-kormánynak.
Az indulásról, az érkezésről és az űrben végzett kísérletekről is beszélt az űrből nemrég visszatért magyar asztronauta.
Azt állította, nem volt verésnyom a férfin.
A lezárásért felelős szervezet azt ígérte, hogy nem adják fel.
A gyakorlógépekkel van a hiba.
Hadházy Ákos megint számolt. Napi luxi: A kormányfő lányának papucsa és a blúza hasonló árban, 300 ezer forint körül lehetett – egyenként.
A Tisza szigetek volt koordinátora az Irány a Jövő Párt elnöke.
Egyre inkább úgy érződik, hogy a magyar kormánypárt nem csak az online világban kerül vesztes helyzetbe.
Elszállók, összeukránozás, levelibéka, választalan, repülőember.
