Harry Potter és a Halhatatlanság Ereklyéi – egy mágikus karrier receptje
Húszéves a Harry Potter-sorozat – vagy fogalmazzunk inkább így: húsz éve tart a varázslat, amely J. K. Rowling világhírű regényeit áthatja és olvasóit formálja. A kultikus sorozat maga is mágikus karriert futott be – pedig, mint valami Könyv-Hamupipőke, mostoha sorssal indult a könyvkiadás rögös útján. Limpár Ildikó irodalomtudós cikke.
Tizenkét kiadó utasította el a beküldött kéziratrészletet, majd miután a Bloomsbury mégis megvette a jogokat, mindössze ötszáz példányt nyomott ki belőle először – ami még magyarországi viszonylatban sem egy erős példányszám –, és abból háromszázötven darab került könyvtárakhoz. A mesebeli fordulatnak megfelelően Könyv-Hamupipőkénk elmehetett a bálba, táncolhatott az amerikai szőke herceggel, vagyis megjelenhetett a tengerentúli piacon, és innentől kezdve nem volt megállás: a negyedik résznél már egybeesett az angol és az amerikai megjelenés, a sorozat befejező kötete pedig csak a megjelenés napján mintegy tizenegymillió példányban fogyott el.
A legtöbb (vagyis hetvennégy) nyelvre lefordított kortárs műként világszerte ismert sorozattá nőtte ki magát Rowling fantasyje. A megfilmesítés tovább népszerűsítette a „potterverzumot”, a franchise pedig újabb és újabb területeket hódított meg, míg végül Floridában 2010-ben megnyílt az első Harry Potter-univerzumra épülő tematikus kalandpark, amelyet továbbiak követtek (2014: Osaka; 2016: Los Angeles), London közelében pedig a Warner Bros. Studios attrakciója, a filmsorozat díszletei közötti körséta lehetősége vonzza a rajongókat. A könyvsorozat és a komplett franchise sikere Rowlingnak is meghozta a mesebeli fordulatot: a szegény tanítónőből biztos megélhetésű írót, majd villámgyorsan milliomost, végül dollármilliárdost csinált; azok pedig, akik szeretik és olvassák a műveit leginkább csak tippelni tudnak azt illetően, hogy mi is áll a világsiker hátterében.
Természetesen ahhoz, hogy egy irodalmi termék ilyen sikereket érjen el, fontos a széles olvasói bázis, aminek ugródeszkája lehet a jól megválasztott zsáner. Ebben nincs hiba: a Harry Potter-sorozat igazi posztmodern mű, amely lubickol a különféle műfajok és alműfajok – például városi fantasy, heroikus fantasy, fejlődéstörténet, krimi, thriller, románc – összevegyítésében, és részben ebből adódóan Rowling regényei az úgy nevezett kidult kategóriába sorolhatók. Ez a kifejezés az angol „kid” (gyermek) és „adult” (felnőtt) szavak egybeolvasztásából jött létre, egyértelműen jelezve az összetett célközönséget. A Bloomsbury kiadó ráadásul különböző marketingfogásokkal próbálta erősíteni a könyvsorozat kidult karakterét. Először is a szerzőt genderneutrális írói név választására kérte, ezért nem jelenik meg a borítókon Rowling keresztneve. Erre azért volt szükség, mert a férfi olvasók nem csupán Magyarországon, hanem világszerte, így Angliában is igen bizalmatlanok a női szerzők műveivel szemben, vagyis ez egy olyan döntés volt, amellyel a kiadó kifejezetten a férfi olvasóközönség felé kívánt nyitni. A másik kiadói döntés esztétikai jellegű volt: a sorozatot a Bloomsbury először gyermekirodalomként pozicionálta, de hamarosan elkészült belőle a felnőtt kiadás teljesen más jellegű borítókkal, hiszen az eredeti borító nem szólította meg az idősebb korosztályt.
Mindez azonban nyilván mit sem ért volna, ha nincs az a tartalom, amelyik képes kicsikhez és nagyokhoz egyaránt szólni. Mindent képtelenség akár csak felsorolni is, de talán érdemes elgondolkodni pár fontos jellemzőn, ami a siker felé terelte a sorozatot. A regények népszerűsége kapcsán szokás emlegetni egyebek között a történet tematikáját (és cselekményességét), a világ- és karakterépítés erősségét, a stílust, valamint a műfaji keveredést. Az irodalomtudomány fintora, hogy ugyanezeket az elemeket szokás emlegetni a legkeményebb kritikákban is. Rangos fantasyszerzők nyilatkoztak degradálóan Rowling nyelvi eszközeiről, melyeket teljesen átlagosnak tituláltak, illetve a sokak által felmagasztalt eredetiséget innen-onnan összeszedett, már ismert komponensek újrahasznosításaként értelmezték.
A könnyen érthető, gyermekek számára is önállóan olvasható szöveg nem a művészi megoldásokat preferálja nyelvi eszközkészletben, de ennél ez a kérdés sokkal árnyaltabban tekintendő: a sorozat nyelvi szintje, csakúgy mint a fókuszált témák, együtt nő azzal az ideális olvasóközönséggel, amelynek íródott a sorozat. A Harryvel egyidős gyerekek egy felnőttéválás-regényt olvasnak, s időközben maguk is felnőnek, amit tükröz az egyes kötetek nyelvi szintje és a tematika megközelítése is. Ez az a mágia, ami különlegesség teszi a sorozat nyelvezetét – no meg persze a varázslóvilágot jellemző, a világépítést alapvetően meghatározó nyelvi játékosság, leleményesség, amely már az első kötetben is jelen van, és nem kevés kreativitást igényel a magyar fordítótól (Tóth Tamás Boldizsár) is.
A karakterekkel együtt felnövés jelentőségét nem szabad alábecsülni, csakúgy mint a regénysorozat szerkezetét, amit kontextusban kell látnunk: az elsődleges célközönség már a filmeken – sőt, filmsorozatokon – szocializálódott generációhoz tartozik, és meggyőződésem, hogy ez nem elhanyagolható szempont, amikor a siker okait kutatjuk. A Harry Potter-regények ciklusa ugyanis úgy épül fel, mint egy jól átgondolt tévéfilmsorozat: van egy nagy íve, amely a karakterek felől közelítve fejlődéstörténet, emellett pedig fő téma a gonosz és a jó összecsapásának kibontakozása, majd lezárása. Minden egyes könyv egy fő témát helyez a középpontba, mint bizonyos sorozatok esetén egy-egy évad. És vannak ezen belül a kisebb epizódok, vagyis fejezetek, amelyek mindig közelebb visznek az évad kulcsproblémájának megoldásához. Minden könyv lezárt egység a maga nemében, egyfajta Sherlock Holmes-mintájú rejtélyfelderítés, misztikus detektívregény, ám minden egység szükséges ahhoz, hogy tovább tudjon haladni a történet. Ez a regényszerkezet pedig egy olyan időszakban kezdett hódítani az ifjúság körében, amikor talán először mondhattuk el, hogy a tinédzserek elsődleges kultúraforrása a tévéfilmsorozat lett.
Hogy ez mennyire fontos aspektus, és mennyire igényli a tinédzserkorosztály a történettel együtt érést, valamint a metaforikus történetmesélést a reális világ sötét, démoni jellegéről, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Harry Potter-sorozat akkor lépett a közönsége elé, amikor a szintén kultikussá érlelődött, hét évadot megélt Buffy-tévéfilmsorozat. A két sorozat között meglepő párhuzamokat fedezhetünk fel: ide tartozik az archetipikus vonakodó hős karaktere, aki egyben árva/félárva hős (Harry / Buffy); a segítő csapat, azon belül is az okos boszorkány lány (Hermione / Willow) és a kissé hebrencsnek tűnő, de mégis sokszor kulcsszerepet betöltő, vicces barát karaktere (Ron / Xander); az új iskola mint egy új, mágikus világ feltárulásának helyszíne; az apaszerepet magára öltő, idősebb és bölcs, de nem tévedhetetlen mentorkarakter (Dumbledore / Giles); a halhatatlanság problematikája; a gonosz elleni állandó küzdelem, valamint a gonosz különféle megnyilvánulási formái; a barátság; az egyenlőtlenség és az igazságtalanság elleni küzdelem; és még hosszasan sorolhatnánk, de álljon végezetül itt egy igen markáns hasonlatosság: a hős önként életét adja a világ megmentéséért – majd feltámad, vagyis erőteljes a Krisztus-motívum mindkét műben.
A Harry Potter-regények olyan toposzokkal és archetípusokkal dolgoznak, amelyeket felismerünk akkor is, ha nem tudjuk pontosan azonosítani őket, és Rowling tesz arról, hogy a különféle ismerős elemek és műfajok ötletes kombinálása ne az unalom, hanem az újban megmutatkozó régi felismerésének varázsát adja. Minden fiatal és öreg vágyálmát jeleníti meg a varázslatos Roxfort megteremtésével – ugyanakkor a varázslóvilág egyértelműen leképezi a való világ szörnyűségeit, konfliktushelyzeteit is, így nagyon gyorsan ismerőssé válik az ismeretlen alternatív világ. Könnyen befogadható az a fajta szolid feminizmus, amely a sorozatot jellemzi (míg a korábban említett, női címszereplős Buffy ezzel szemben kőkeményen feminista), és szintén a fogyaszthatóság, vagyis a népszerűség malmára hajtja a vizet; mindeközben olyan érzékenyítési folyamatokat indít be az olvasóban, amelyek felbecsülhetetlen értéket képviselnek a mai világban, hiszen láthatóvá teszi a tolerancia fontosságát.
A sorozat univerzuma egyre tágul: a nyolcadik részként érkezett Az elátkozott gyermek színdarab is kiválóan teljesített az eladási számokat tekintve, léteznek a világot építő kiegészítő kötetek, mozikba került már a Legendás állatok és megfigyelésük, vagyis az első olyan „potterverzumban” játszódó film, amely nem egy már megjelent regény adaptációja (bár természetesen a forgatókönyv már megvásárolható könyv formájában). Könyvészetileg csodálatosan újratervezett kiadások látnak napvilágot az évforduló tiszteletére, és Rowling tovább építi a világot az interneten, apró információkat csöpögtetve a roxforti levélre várakozó rajongók számára. Jókor volt jó helyen ez a sorozat, hiszen Rowling már fel tudja használni a valós világunkban is létező virtuális teret, vagyis az internetet arra, hogy egy fikciós világ létezésének realitását erősítse. Igazi posztmodern játék ez, mi pedig szeretjük, hogy ez már nem egy messzi-messzi galaxis története, hanem a mi világunké – és készségesen elhisszük, hogy a bagolyposta-szolgálat is tévedhet, hiszen az nem lehet, hogy épp nekünk ne küldtek volna értesítőt a Roxforttól.
Napi szinten tapasztaljuk a varázslódimenzióból átszivárgó mágia erejét: Rowling az egyetlen olyan varázsló, aki fekete mágia nélkül volt képes biztosítani halhatatlanságát: a hét regény, mint hét szeretet-horcrux, ereklyékként őrzik erejét. Csakúgy mint Voldemorté, Rowling sorsa is össze van kötve Harry Potterével: csak épp ez esetben a híres prófécia („nem élhet az egyik, míg él a másik”) megfordul: nem halhat meg az egyik, míg él a másik.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
