"1978-ban került hozzám az első plakát. Persze egy plakát még nem gyűjtemény. A másodikkal aztán már kezd egy kicsit azzá válni. Aztán beindult a dolog, és a gyűjtés gyakorlatilag a mai napig tart, azzal együtt, hogy a gyűjtemény súlypontja a 80-as évek és a 90-es eleje, és aztán – habár a tovább élő zenekarok mai plakátjait is próbálom begyűjteni – kezdett kicsit lecsengeni" – mondja Szőnyei, amikor arról kérdezem, hova vezetnek a több mint 1000 plakátból álló grandiózus gyűjtemény gyökerei.

Na, de hogyan lehetett a 80-as évek azért még mindig elég szűk levegőjében plakátokat nyomni és azokat a többnyire azért ellenőrzött közterületeken elhelyezni? Mik voltak a technikák? És mik a taktikák?

"A plakátozás-plakátkészítés valahol a legalitás és az illegalitás között mozgott. És ezen a korszakon belül is változtak az idők: a nyolcvanas évek vége felé például fénymásolni már sokkal egyszerűbb volt, mint tíz évvel korábban" – meséli Szőnyei. "A zenekarok összességében azért valahogy hozzájutottak a nyomtatás lehetőségéhez. Valakinek volt mondjuk nyomdász ismerőse, miközben a művelődési házak is elő tudták állítani saját plakátjaikat. Használt vagy maradék papírra nyomtattak kisebb példányszámban. Ahol képzőművészek voltak a zenekarban, ott a szitanyomás is szóba kerülhetett. Volt, aki nyomdában dolgozott – például Gasner (János, az Európa Kiadó, a Sziámi és az Új Nem 2009-ben elhunyt gitáros-zeneszerzője – a szerk.), aki gyönyörű plakátokat tervezett. A legalitás-illegalitás együttes jelenlétét mutatja az is, hogy egy csomó plakáton szerepel felelős kiadó, ami hol a művelődési ház vezetője volt, hol mondjuk, az egyetemi klubok esetében, a KISZ-szervezet. Az egész helyzet nem volt fekete-fehér, nem is vagyok híve az utólagos partizánromantikának (amit meggyőződésem szerint nem a zenekarok, hanem az utókor kerekített). Ugyan a zenekarok teljes léte a koncertektől a hangfelvételek készítéséig az akkori hivatalos zenei struktúrán kívül zajlott, de – ha tudunk is rendőrségi, sőt börtönbüntetéssel végződő ügyekről – az egész szférát illetően nem volt teljes betiltás, és ez igaz a plakátokra is, amelyek köteles példányainak elvileg be kellett volna kerülniük az Országos Széchenyi Könyvtárba, de meg lennék lepve, ha ez meg is történt volna."

Kattintson galériánkért!

Túry Gergely

Mindezek mellett természetesen a plakátok kihelyezése is többnyire szürke zónában mozgott. "A kiragasztás jórészt illegálisan zajlott. A Mahir-helyeket minden bizonnyal nem nagyon vásárolták meg, ezt legfeljebb a nagyobb klubok, mint mondjuk a Petőfi Csarnok engedhették meg maguknak, és ezek működtek az előírások szerint. A zenekarok inkább bedeszkázott kirakatokra, villanyoszlopokra vagy építkezési palánkra plakátoltak. Vagy az aluljárók falaira. Ha Mahir-felületre ragasztottak, akkor a büntetést kockáztatták, ami gyakran meg is érkezett" – mondja az újságíró-levéltáros.

De milyenek voltak ezek a plakátok? Milyen esztétika és attitűd szerint készültek? Ami a nemzetközi popkultúrát illeti, a 60-as évek közepétől, második felétől kezdve, a lemezborítókhoz hasonlóan a plakát is a magasművészet (a képzőművészet) és a popkultúra találkozási pontja volt. Ez az együttrezgés idehaza leginkább a 80-as évek underground kultúrájával jelent meg.

"Minden bizonnyal voltak olyanok, akik ezeket a felületeket műalkotásként kezelték. Amikor az olyan képzőművész-zenészek, mint mondjuk Wahorn András, Soós György, Roskó Gábor, efZámbó István, Gerhes Gábor, Bernáth(y) Sándor, vagy Szabó Gergely (a Lacht el Bahhtarból) plakátot terveztek, akkor azt gondolom, képet láttak a szemük előtt, a maguk jellegzetes stílusában, szín- és formavilágával – plusz a felirat" – mondja Szőnyei. "Ugyanakkor a, mondjuk így, dilettáns, vagy képzettséggel nem rendelkező plakátkészítők fejében is az lehetett, hogy ők most létrehoznak egy képet – legfeljebb a technikájuk nem állt olyan szinten, mint az említetteké. Ezekben is, meg a képzettebb alkotók által előállított plakátokban is – az én fejemben ez valahogy összeáll egy egésszé – érzem, éreztem azt a svungot, azt az energiát, ami ebben a punkból kiinduló, aztán mindenféle irányokba szétáradó világban benne volt, ami engem akkor nagyon megragadott. Az egészben ott van egyfajta csinálni akarás, ami miatt a nem annyira jókat is oda tudom tenni a legjobbak mellé – a most elkészült könyvben is."

Kattintson galériánkért!

Pokoli Aranykor

Egyébként, miközben a kor plakátjaival emlékezhetünk a 80-as évek underground rockjára, úgy tűnik, hogy ez a hagyomány "el sem ment", sőt: amellett, hogy olyan fiatal hazai zenekarok, mint az Esti Kornél, vagy a Ricsárdgír is saját kontextusukba helyezik ezt a zenei örökséget, Bizottság-programmal koncertezik efZámbó, elő-előkerülnek korabeli dalok Müller Péter Szimái AndFriends nevű zenekarának koncertjein – melyen többször is felléptek a 80-as évek utalásokat szívesen használó Pintér Béla Társulat színészei –, Bárdos Deák Ágnes Ági60 műsora jelentős részben Kontroll Csoport-dalokra épül, voltak URH-újrajátszó estek is, és koncertezik az Európa Kiadó is. Szőnyei Tamást, aki a kor egyik legismertebb krónikása, erről is kérdeztük.

Szőnyei szerint ezt a kérdést ketté kell választani: "Vannak zenészek abból az időszakból, akik máig aktívak. Ha visszanézel a rock and rollra, Chuck Berry vagy Little Richard, onnantól, hogy túl voltak a pályájuk legfontosabb szakaszán, a saját repertoárjuk csúcsműveit tudták a legjobban megszólaltatni a színpadon, és a közönség is leginkább arra kíváncsi. Ez egy kicsit kegyetlen dolog" – mondja.

"Én pedig nem vetném senki szemére, hogy a régi számait játssza. Túl vagyok azon a punk hozzáálláson, ami a felmelegített levest kéri számon a művészeken. Én magam is szívesen elmegyek néha egyik-másik koncertre, és meghallgatom a régi dalokat. Azokban pedig, akik egy-két generációval később kapják el ezt a régi érzést, az az érdekes, hogy abban, amit csinálnak, egyszerre érezhetjük a régit és a jelen időt, a mostot és a hagyományt egy kicsit másképpen" – teszi hozzá Szőnyei, aki szerint az elmúlt néhány évben összességében is megfigyelhető, hogy a kor nemzetközi popkulturális hagyománya, leginkább persze a tárgykultúrán keresztül, az intézményesülés, a kanonizálódás, a múzeumivá válás felé halad.

Kattintson galériánkért!

Túry Gergely

"Ehhez a tendenciához, trendhez kapcsolódik, ha nem is kifejezetten tudatosan, ez a mostani kiállítás és kiadvány is, ami, és ez most nem a szokásos duma, a Kieselbach Galéria meglehetősen nagyvonalú támogatása nélkül nem jöhetett volna létre" – mondja.

A korabeli underground plakátkultúra és a hozzá kapcsolódó kommunikáció ma már persze részben a közösségi felületeken, a Facebookon és az Instagramon él tovább. "A digitális kultúra megjelenése és elterjedése a 90-es évek közepén, második felében nem csak a zenét, hanem a dizájnkultúrát is átalakította" – meséli Szőnyei. "Miközben a korábbi világot képviselő plakátok még kint voltak az utcán, de – akkoriban főleg a party-plakátokkal – már egy másik stílus kezdett megjelenni. Aztán ez ment át picibe a flyerekkel és a matricákkal – amiket, ha sokkal kisebb intenzitással is, de gyűjtök, vagy mondjuk így: felmarkolok, ha látom őket kirakva –, majd költözött át az internetre. Ott aztán végképp kiteljesedhetett a do-it-yourself attitűd, amit a punk honosított meg. Más kérdés, hogy ennek a végtelen szabadságnak a terepét éppen a legnagyobb üzleti vállalkozások teremtették meg, amiben viszont az a szép, hogy ezek is ugyanolyan garázsokban indultak, a semmiből, mint mondjuk a Clash."