A világ legjobb lemezei – a '60-as évek
Miből lett a metál? És a modern elektromos gitározás? Melyik az a lemez, amiről a maga korában alig vettek tudomást, mégis kulcsfontosságú lett? A hvg.hu kultúra rovata felkért egy sor kritikust, szakírót, írót, és a szavazataik alapján összeszedtük az elmúlt hatvan év legfontosabb zenei albumait. Hatrészes sorozatunkat a 60-as évek nagy lemezeivel folytatjuk.
1. The Beach Boys: Pet Sounds
A cuki kaliforniai fiúk szörfzenekaraként indult Beach Boys az évtized közepén új irányba fordította a vitorlát. A dalszerző és hangszerelő zseni, Brian Wilson többet és mást akart – más hangulatokat, összetettebb, komplexebb formákat, egy nagyobb gondolati egységet megjelenítő nagylemezt. A Pet Sounds tulajdonképpen teljes egészében Brian Wilson műve, nevezhetjük akár kváziszólólemeznek is, hiszen a dalszerzői munka, és a felvételek is úgy zajlottak, hogy a szerző kiugrott zenekara turnéjából, otthon maradt, ráadásul a hangszeres részek jelentős részét is felkért stúdiózenészek, és nem a Beach Boys tagjai abszolválták. A Pet Sounds zenei kaleidoszkóp: beat, kamarapop, jazz, exotica, klasszikus és kortárs zene kapcsolódik össze addig sosem hallott egységgé.
2. The Velvet Underground: The Velvet Underground & Nico
Vannak kulturális teljesítmények, melyek valós időben nem arattak nagy kereskedelmi sikert, jelentőségük és a jövőre gyakorolt hatásuk mégis jócskán túlmutat, mondjuk az eladott lemezek számán. Ha csak egy ilyen popzenei fenomént kellene mutatnunk, szinte biztos, hogy New York árnyaira, a Lou Reed és John Cale vezette Velvet Undergroundra, különös tekintettel a zenekar első, úgynevezett banános lemezére esne a választásunk. Az album, amit Andy Warhol gründolt, és aminek valóságos és virtuális szellemi bázisa is a New York-i képzőművész-félvilág, a Factory, sötét, fura, vad, néhol fájdalmas, az utca hangja találkozik benne a magaskultúra kísérleteivel, és kicsit sem olyan, mint a korabeli kortárs könnyűzene.
3. Jimi Hendrix: Electric Ladyland
Nem az van, hogy 1967 előtt minden smafu volt, ami a gitáron történt, sőt, elég, ha csak a Shadows-t, Chuck Berry-t, Eric Claptont vagy George Harrisont említjük. Na, de mégis, amit Jimi Hendrix művelt a hathúros hangszerrel, az azért akkor egészen elképesztő, földönkívüli volt – s persze még mai szemmel is az –, és nem csak, sőt talán nem is feltétlenül a virtuozitásra gondolunk, vagy a gitár addig nem jellemző, fokozottan szólisztikus szerepére, hanem arra a döbbenetes, erőteljes, pszichedelikus, gyakran nem evilági hangzásra, amit Hendrix hangszeréből kicsalt. Ennek egyik manifesztuma a zenész harmadik nagylemeze, utolsó albuma a Jimi Hendrix Experience-szel, olyan dalokkal, mint a Crosstown Traffic vagy a Voodoo Chile. „Az első külföldi album, amit a saját pénzemből vettem: a Czeglédi-féle Hanglemezudvarban (Rákóczi út.) 300 forintba került, pedig nem is igazi bakelitre, hanem fémlemezre préselték. Hol lehet?” – írja Ligeti Nagy Tamás.
4. The Beatles: Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band
A Sgt. Pepper’s több értelemben is csomópont és szimbólum: a magaskultúra és tömegkultúra, a magaskultúra és a popzene találkozásának emblematikus pillanata. Az a momentum, amikor végképp és visszavonhatatlanul világossá vált, hogy az a könnyűzene, ami egyébként szórakoztató, nem mindig mély és komoly, három és fél perces popdalok formájában is tud emlékezetes és fontos lenni, olyan helyekre, összefüggésekbe és fogalmazásmódokba is képes elvinni magát, és ezzel együtt a befogadót is, amit egyébként az emberiség addig csak olyan művészeti ágaknak volt hajlandó tulajdonítani, mint a színház, a komolyzene vagy az irodalom. Persze nem úgy, ahogy azok, hanem másképpen. A Sgt. Peppers alapesete az albumnak, az egyes dalok egymásutániságát meghaladni kívánó lemezeknek, és klasszikus példája az olyan felvételeknek is, melyek már hangszerként használták a lemezfelvétel helyszínét, a stúdiót.
5. The Rolling Stones: Let It Bleed
A Stones legnagyobb formáját 1968 és 1972 között futotta, a Beggars Banqet és az Exile On Main Street között. Ennek a hibátlan szériának az egyik darabja az 1969-es Let It Bleed. A zenekar 1967-es pszichedelikus kanyarja, a Their Satanic Majesties Request után az 1968-as Beggars Banquettel visszatért bluesos gyökereihez, és ez a tendencia folytatódott a Let It Bleeden, melynek sajátos borítóját a dizájnerzseni, Robert Brownjohn készítette. A lemezen jól megfér egymás mellett a feszült késő ’60-as éveket kommentáló Gimme Shelter, a himnikus You Can’t Always Get What You Want, a (countrys) Country Honk, a filmszerű Midnight Rambler, a blues-klasszikus Robert Johnson-átdolgozás, a Love In Vain. Ez az utolsó Rolling Stones-lemez egyébként, amin Brian Jones szerepel, igaz itt már csak alig-alig – két dalban szerepel, kongázik és hárfán zenél, míg két dalban már utódja, Mick Taylor penget.
6. The Doors – The Doors
„Vannak olyan, viszonylag rövid diszkográfiák a rocktörténetben, ahol az idő rövidsége miatt sem sikerült gyengét alkotni. A Doors egy ilyen zenekar, és már rögtön a debütlemezen kiderül, hogy Jim Morrisonék miért számítanak hivatkozási alapnak a mai napig” – írja Nagy István Steve újságíró, s mi még fokoznánk is: minden idők egyik legfantasztikusabb bemutatkozó lemeze a Doors első albuma. Olyat, amit Doors hozott, addig nem hallott a világ: jazz, blues, latinos fordulatok, kabaré, pszichedélia, artpop, mindez feketébe burkolva, hozzá Morrison látomásos költészete és sajátos narrációja. Mindez olyan széles skálán, amin ott a Light My Fire nettó slágeressége, a The End tudatfolyamos hömpölygése, a Brecht-féle Alabama Song, a Willie Dixon-átdolgozás Backdoor Man szikár blueszenéje, vagy az End Of The Night savas elszállása. De említhetnénk a többi dalt is – ezen a lemezen nincs kihagyható pillanat.
7. Bob Dylan: Highway 61 Revisited
A későbbi Nobel-díjas dalnok pályafutásának határköve ez a lemez, az első igazán „elektromos” Dylan-album. A megelőző lemez, az ugyancsak 1965-ös Bringing It All Back Home még csak félfordulat a korábbi akusztikus/folkos Dylanhez képest, a lemez egyik fele olyan, a másik fele gitározós-dobolós. A Highway 61 Revisiteden azonban már teljes a váltás, ez Bob Dylan első, teljes egészében zenekaros albuma (jó, teljes egészében nem, a lemezzáró, 11 perces Desolation Row akusztikus). Ha volt még hardcore folk-hívő, aki addig nem átkozta ki Dylant, ekkor biztos megtette – és ebben még az olyan csodálatos dalok sem jelenthettek visszatartó erőt, mint a Like a Rolling Stone, a Ballad Of a Thin Man vagy a Tombstone Blues.
8. King Crimson: In The Court Of The Crimson King
„Kötelező darab, a brit középosztálybeli fiatalok esztétikai lázadásának számító progresszív rock origója, Robert Fripp folytonosan változó felállású zenekarának bemutatkozása – többek között a később az ELP-ben brillírozó Greg Lake-kel” – írja a lemezről Jávorszky Béla Szilárd, míg Ligeti Nagy Tamás szerint „prófécia, mint a 2001: Űrodüsszeia, viszont nincs rajta keringő”. A lemez megjelenésének évében alakult, a Rolling Stones legendás, ingyenes Hyde Park-koncertjén debütáló King Crimson bemutatkozó nagylemeze már inkább kitekint a ’60-as évekből, a ’70-es évek egyik meghatározó irányzata, a jazz és klasszikus zene elemeit beépítő, szimfonikus nagyívben utazó progresszív rock egyik első és irányadó műve.
9. Led Zeppelin: II
Ahogy a King Crimson bemutatkozó lemeze, úgy a Led Zeppelin életművének a ’60-as évekre eső része is a ’70-esek felé gravitál, hiszen az a zene, amit a még New Yardbirds néven bemutatkozó zenekar hoz, a hard rock (a későbbi heavy metal előzménye), már a következő évtizedet uralja, annak emblematikus zenei irányzata. Ettől persze a második Zep-album még a ’60-as évek egyik kiemelkedő könnyűzenei alkotása. A lemez Page-ék ugyancsak cím nélküli első albuma után az ígéretet követő bizonyíték, egy, a következő éveket uraló zenei nyelvezet alapvetése, olyan dalokkal, mint a Whole Lotta Love, a Heartbreaker vagy a The Lemon Song. Ha nincs Zep, sok minden nincs, vagy nem úgy van a Stone Rosestól az Iron Maidenig tartó, sőt, még azon is túlmutató skálán. Ebben az állításban foglalható össze leginkább Planték fontossága. A zenekar bluesból és folkból is gyökerező zenéje nagy sikert aratott az Atlanti-óceán mindkét partján, hiszen mind az angol, mind az amerikai nagylemezlistát vezette.
10. The Beatles: Revolver
„Mindenki az egy évvel későbbi Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band LP-re szokott hivatkozni a Beatles pályáján, mint fontos fordulópontra, pedig ezen a nagylemezen már szinte minden megtörtént. Az albumzáró Tomorrow Never Knows pedig igazi UFO-dal lehetett a maga idejében” – mondja Jávorszky Béla Szilárd a liverpooli négyes pályájának kulcslemezéről, és kétségtelen a Beatles történetében a nagy változás 1965-1966 magasságában, a Rubber Soullal és a Revolverrel következett be. És van itt még valami más is: ezzel a lemezzel lett vége a koncertező Beatles-nek; a zenészeknek amúgy is elege lett a turné-mókuskerékből, de ezt az alapvetően már kísérletező-stúdióorientált – vonósnégyeses, indiai zenével kísérletező, több stílust keresztező – lemezt követően érezték azt is, hogy ezeket a dalokat már nem lehet a kor körülményei között, a rajongók sikítozása közepette színpadokon elővezetni.
| Velük közösen írtuk a listákat |
| A hvg.hu felkérésére Cserna-Szabó András, Forrai Krisztián, Greff András, Hó Márton, Jávorszky Béla Szilárd, Lang Ádám, Ligeti Nagy Tamás, Nagy István Steve, Reszegi László, és Süli András küldték el albumlistáikat, a hvg.hu részéről Balla István és Németh Róbert rangsorolták a popzene első hat évtizedének legjobb lemezeit. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
A világ legjobb lemezei – az '50-es évek
Tudja, melyik '50-es évekbeli lemezen zenélt együtt két korszakos zseni? És, hogy melyik csúcsművet ihlette szerelmi bánat? A hvg.hu kultúra rovata felkért egy sor kritikust, szakírót, írót, és a szavazataik alapján összeszedtük az elmúlt hatvan év legfontosabb zenei albumait. Hatrészes sorozatunkat az '50-es évek nagy lemezeivel kezdjük.
