Bicsérdi Ádám
Bicsérdi Ádám
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Kikre volt érdemes odafigyelni idén az óriási zajban? A kritikus hangok, vagy a személyes vallomások jellemezték 2017-et? Bicsérdi Ádám szubjektív zenei összefoglalója a 2017-es évről, amelyben még Elvis és Sztálin is felbukkan.

Idén egy TGM-véleménycikkben találtam meg azt a mondatot, amely legjobban leírja a kedvenc 2017-es zenéimet. "És mindenünnen árad a repetitív, idióta posztpop és posztrock"  – szól a idézet, és ha belegondolok az összes idei kedvencemre, amikhez jó eséllyel visszatérek még évek múlva, illik legalább az egyik jelző.

2017-ben például James Murphy (fenti képünkön) idősödésről szóló, kíméletlen meglátásokat soroló énekbeszéde nyűgözött le az LCD Soundsytem repetitív diszkópunkjával. Napokra beszippantott a Protomartyr posztpunkja, ami néha olyan, mintha 4 teljesen idióta zenészt sorsoltak volna össze véletlenszerűen egy zenekarba. Azt sem tippeltem volna, hogy 2017-ben az tetszik majd, hogy az Arcade Fire tovább poposodik, és ABBA-vá változik, a lassan messiásként körberajongott Kendrick Lamar pedig a U2-val köt cimboraságot.

Volt persze, aki nem akart komolykodni: Beck például akkora feelgood-lemezt adott ki, hogy arról simán el tudom képzelni, hogy robotok írták, a Phoenix pedig az olasz giccskultúrában talált mókás inspirációt.

2017 jelentősége vagy épp jelentéktelensége a popzene történetében persze csak később látszódik majd, az viszont egyértelmű, hogy az idei év az egyre politikusabb, kritikusabb hangokról szólt. És nemcsak olyan értelemben, hogy Joey Badass KKK-t csempészett albuma címébe, vagy hogy Nadine Shah ironikus című lemezének (Holiday Destination) borítóján egy, a háborúban lerombolt épületen áll diadalmasan egy kisfiú. De volt aki nem állt meg a kritikánál, hiszen Father John Misty vagy a Gorillaz már az apokalipszist vagy az azt követő eseményeket vizionálták lemezeiken.

Rengeteg lemez pedig természetesen még említés szintjén sem került ebbe az évösszegzőbe: olyan mennyiségben zúdul a zene, hogy képtelenség mindent odafigyelve meghallgatni. Ezek az albumok viszont még ebben a hatalmas zajban is kitűntek (sorrend nélkül, inkább műfaj szerint csoportosítva) a tömegből:

Best of 2017

„A nagyok” egy helyben toporognak, de még így is jó formát futottak

St. Vincent
©

LCD Soundsystem – american dream: A szerelmet ünneplő, kezdő oh baby-től a baráttá és apafigurává váló Bowie-tól búcsúzó black screenig nagyon mélyre ásó, sok-sok idézhető gondolatot előhívó lemez, még úgy is, hogy James Murphy egy ponton kilépve szerepéből, egy dalszövegben elismeri: “úgy beszélek, mint anyám”

St. Vincent – Masseduction: Egy kicsit túlbonyolított, túlgondolt, Annie Clark kedvenc hangszerét, a gitárt háttérbe szorító lemez, amit a legegyszerűbb dalok (Pills, New York) tesznek emlékezetessé. “You’re the only motherfucker in this city / who can handle me” – ennél szebb szerelmes szöveget senki nem írt idén.

Az idióta posztpunkok

Protomartyr
©

Protomartyr – Relatives in Descent: Korunk legvalószerűtlenebb frontemberének leírásával annyian próbálkoztak már, hogy annak valaki külön Tumblr-oldalt szentelt. A lemezét zenegépben premiereztető Protomartyr csúcsművének megszületése állítólag egy Nintendo-játéknak köszönhető. A posztpunkos, zaklatott hangzáshoz a szövegben olyan szürreális képek társulnak, mint amikor Elvis látomásában Sztálin feje jelenik meg. 2017 zavarodottságát, a zajban cseppnyi értelmet kereső hangulatát kevesen ragadták meg ilyen jól.

DUDS – Of A Nature Or Degree: Az elég jó ajánlóvél, hogy a manchesteri kollektívát John Dwyer, a Thee Oh Sees frontembere és vele együtt a kaliforniai garázsrock-szcéna egyik motorja igazolta le saját kiadójához. A DUDS tagjainak kedvenc zenekarai ugyan felismerhetőek a dalokból, de rég hatott ennyire frissnek zenekar a szigetországból.

Priests – Nothing Feels Natural: Katie Alice Greer az lehet ennek az évtizednek, mint ami Karen O volt a nullás éveknek. A Priests több szárnypróbálgató EP után ezen a nagylemezen még több műfajt és hatást engedett be az eddig zabolátlan zajongásnak tűnő hangzásába, így most joggal emlegetik őket a Savages-zel egy lapon.

Puha hangok egy másik bolygóról

Slowdive
©

Japanese Breakfast –Soft Sounds from Another Planet: Indie rock mélységgel, polaroidfotókra hasonlító hangulatképekkel. A koreai származású Michelle Zauner személyes projektjének köszönhetjük az év legmegkapóbb lemezét. Az előző, gyászalbumként is értelmezhető Psychopomp személyessége az új dalokban is visszaköszön, Zauner azonban ezúttal inkább kívülről nézi saját magát, ahogy a bezárkózás után embereket enged maga köré.

Big Thief – Capacity: A Big Thief énekesnője, Adrianne Lenker a sebezhetőségét, és a cseppet sem könnyű, egy szektában induló gyerekkori emlékeit teregeti ki dalaiban. Már az előző lemez, a Masterpiece is arról tanúskodott, hogy a 25 éves Lenker generációja kiemelkedő dalszerzője. A Capacity után ez most már nem jóslat, inkább tény.

Slowdive – Slowdive: A shoegaze győzedelmes visszatéréséről (is) szólt 2017, nagy részben a Slowdive visszatérő lemeze miatt. Nehéz bármelyik számot kiemelni az albumról (vagy inkább nevezzük permanens lebegésnek, ami ezen a lemezen történik) csak a csodálat marad minden egyes hallgatáskor, hogy két évtizedes leállás után, ilyen minőségű lemezzel tér vissza egy zenekar.

Alvvays – Antisocialites: Az Alvvays tagjait is elkapta az idei shogaze-hullám, így még álomszerűbb, még éteribb dalokkal tömték tele új albumukat. A korábbi, naiv indie-rock hangzás így erre a lemezre érett nagyszabású dreampoppá, ami tényleg szinte észrevétlenül ragad a fülbe napokra.

"Töröld el az unalmast!"

Fever Ray
©

Kelly Lee Owens – Kelly Lee Owens: Mintha Julia Holter kortárs zenével kacérkodó dalait remixelte volna a maga minimalizmusával Jessy Lanza. Kelly Lee Owens debütalbuma már-már spirituális élmény, dreampop és techno keresztezése, a lehető legkevesebb eszközzel, de annál több érzékenységgel.

Fever Ray – Plunge: “Töröld el az unalmast!” – ez akár a programadó idézet is lehetne a The Knife-ban megismert svéd Karin Dreijer szólóprojektjének új lemezéhez. Ahogy a fenti sorból is látszik, jóval nyíltabb, hisztérikusabb és kendőzetlenebb a Plunge a darkos, első Fever Ray-lemezhez képest Az egész lemez egy felnőttkori újrakezdés, az élet habzsolásának eufóriáját zengi a Dreijertől megszokott meghökkentő vizualitással.

Nagyhalak a hálóban

Vince Staples a Szigeten
©

Joey Badass – All-Amerikkkan Badass: A lemez, amely az egyik legnyíltabb kritikája volt idén Trump-kormányzásának, és a fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőségek erősödésének. Joey Badass azonban meglepően dallamos, és laza alapokra fejti ki Amerika-kritikáit: pont ez a belső ellentét, a szövegek dühe és a zene könnyedsége teszi az AABA-t kiemelkedő lemezzé.

Kendrick Lamar – DAMN.: Ugyan nem annyira forradalmi, mint elődje, és mint kiderült, valójában pont fordított sorrendben hallgatva áll össze egy történetté az album narratívája, azért ez még így is magasiskola. Lamar ezúttal kevésbé akar próféta lenni, inkább saját személyiségét és élettörténetét fejti fel, és persze fürdik a helyzetben, hogy ma már Rihannától a U2-ig mindenki a kegyeit keresi.

Vince Staples – Big Fish Theory: A hiphop hagyományai helyett inkább az elektronikából inspirálódó lemez a tökéletes példa arra, mekkora fejlődési potenciál van továbbra is a műfajban, ha olyan új szemléletű alkotó nyúl hozzá, mint Vince Staples.

Mondd csak, hogy alszol éjjel?

Laura Marling
©

Laura Marling – Semper Femina: Év végére még kis ajándék is érkezett Laura Marlingtól egy Bob Dylan-feldolgozás képében, ami csak megkoronázta a lemezről lemezre egyre komolyabb dalszerzővé érő Laura Marling idei évét. Az meg külön hab a tortán, hogy a Testről és lélekrőlnek köszönhetően itthon is sokan megismerték ezúttal a nőiség kérdését körüljáró dalszerzőt.

Nadine Shah – Holiday Destination:A korai PJ Harvey-lemezek hangulatát idéző, súlyos artrock lemez a Holiday Destination, amin Shah alaposan szétcincálja a hallgató lelkiismeretét, egyenesen felénk szegezve a kérdést: ha mindezt hagyod megtörténjen, mégis hogyan alszol éjjelente?

Wolf Alice – Visions of Life: A shoegaze-zel együtt az emorock és a grunge is egyre többször köszön vissza az új utakat kereső rockzenekaroknál, ez pedig leginkább a brit Wolf Alice lemezénél szembetűnő. A Visions of Life dalainak hőseiben ott van minden kamaszos düh, és minden kamaszkori rossz döntés, de nehogy azt higgyük, hogy ettől a Wolf Alice tinizenekar lenne.

Akikből idén lett igazán fontos előadó

Father John Misty
©

The War On Drugs – A Deeper Understanding: A zenekar korábbi lemezei mintha túlcsordultak volna, mindig egy fokkal a kelletténél többnek tűnt a melankólia – az A Deeper Understandingen erről már szó sincs, a tempósabb és a lassúbb számok is a helyükön vannak. Azt meg külön öröm látni, hogy ennek a lemeznek köszönhetően Adam Granduciel csapata lassan arénazenekarrá növi ki magát.

Father John Misty – Pure Comedy: Azt egyelőre nehéz eldönteni, hogy Josh Tillman ügyes troll, látnok, vagy csak a tudathasadás állapotában ír dalokat, de ha leválasztjuk a zenész ellentmondásos megnyilvánulásait a lemezről, akkor is marad egy sűrű szövetű, minden egyes hallgatással csak izgalmasabbá váló lemez, ami már-már elviselhetetlenül groteszk képet fest az emberi gyarlóságról.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!