Írásunkat Urmánczy csepeli szoboravatójáról itt olvashatja.

A hivatali ideje alatt – a korábbi nyilatkozatai szerint – magát „a kitüntetésektől távol tartó” Kövér László 2013. februárban mégis hajlandó volt elfogadni egyet egy maroshévízi egyesülettől. A friss Urmánczy-díjas „az anyaországi és a határon túli magyarság közötti kötelék erősítésével” indokolta, hogy a Dr. Urmánczy Nándor Egyesülettel (UNE) kivételt tett. Az Országgyűlés elnöke nem először mutatta ki szimpátiáját a Hargita megyei városban 2009-ben alakult civil szervezet iránt. Két évvel ezelőtt például az UNE a parlament elnöki keretéből kapott egymillió forintos adományt, s ugyanezen év szeptemberében Kövér bokros teendői dacára személyes megjelenésével tisztelte meg Maroshévízen „a lényeglátó magyar ember első köztéri szobrának” avatóját. A bronz mellszobrot az egyesület honlapja szerint a „Magyar Országház Elnöke” adományozta a településnek. 2011 decemberében pedig az UNE a parlamenti gyermekkarácsonyra – ugyancsak országházi költségen – negyven diákot utaztathatott Magyarországra.

Kövér kabinetfőnöke, a Maroshévízről elszármazott Veress László is ugyanebben az évben vehette át az irredenta politikusról elnevezett díjat. (Azt korábban megkapta Urmánczy unokája, a nagyapa hagyatékát a mostanság anyagai selejtezésével foglalatoskodó Parlamenti Könyvtárnak adományozó Gortvay László is.) A 2013. szeptemberi ünnepségen az UNE elnöke, az Urmánczyról 2008-ban kritikátlanul tömjénező életrajzot közreadó Czirják Károly helytörténész meleg szavakkal méltatta a díjazottnak szülővárosáért és „a revíziós eszme nagy bajnokának” emlékéért tett erőfeszítéseit.

„Magyarabb volt a magyaroknál” – jellemezte Urmánczy Nándort 2008-ban megjelent életrajzának szerzője, egyszersmind a főhőse nevét viselő erdélyi egyesület elnöke, Czirják Károly. Az örmény felmenőkkel is rendelkező „leghíresebb maroshévízi” férfiú, Urmánczy az első világháború előtti két évtizedben több párt színeiben is képviselősködött, neve azonban a két világháború között lett ismert, miután 51 éves korában alapító elnökként előbb a Magyar Irredenta Szövetséget, majd az 1919-ben életre lehelt Területvédő Ligát, illetve a személyi és főleg anyagi torzsalkodások miatt annak utódszervezeteként létrehozott Védő Ligák Szövetségét (VLSZ) vezette.

Az 1918 végén a családja erdélyi birtokait veszélyeztető „oláh bandák” ellen „elszánt katonákat”, vagyis különítményescsapatot toborzó, Zeidler Miklós történész által szangvinikus sovinisztaként aposztrofált exhonatya az előre borítékolható trianoni döntéskor már a parlament falain kívül lelte meg új hivatását az úgymond civil szervezetek élén. Az erős kormányzati hátszéllel megtámogatott VLSZ – mint az Vonyó József történész évtizeddel ezelőtti forrásközlése óta tudható – már 1920 júniusában féltitkos, csupán megbízható berkekbe eljuttatott pályázatot hirdetett „a reváns eszméjének ébrentartására alkalmas” rövid, „legfeljebb húsz szóból álló imára, fohászra”, illetve jelmondatra. A díjnyertesek: egy tábornokfeleség, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna háromsoros imája („Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.”) és B. Szabó Mihály nyugalmazott főispán jól skandálható rigmusa („Csonka Magyarország – nem ország, / Egész Magyarország – mennyország”) példátlan karriert futottak be a Horthy-korszakban. Ma legfeljebb arra nem adható pontos válasz, hogy a propagandamunkában – például abban, hogy az iskolákban a diákoknak reggel közösen kellett e szavakkal fohászkodniuk – a VLSZ-nek és Urmánczynak az ötletgazdai vagy csak a közvetítői, felhangosítói szerep jutott.

Az viszont bizonyos, hogy a fővárosi Szabadság téri – Pótó János történész találó szavaival – „irredenta skanzen” számos szobrának megszületésénél Urmánczy nemcsak bábáskodott, de az avatások alkalmával lelkesítő beszédeket is mondott. „Ez a hely a nemzet búcsújáró helye, de egyúttal a gyűlölet és a bosszú kohója legyen” – harsogta például 1921. január közepén, mielőtt leleplezte volna „az elszakításra ítélt négy országrész allegorikus szobrait”. Négy évvel később már egy olyan zászlórúd felállítását szorgalmazta, melyen állandóan félárbócra engedett lobogó hirdetné a „magyar egység” és a „magyar feltámadás” eszméit. Ez az ötlet koppintás volt, hiszen a nemzetgyűlés a Parlament épületén lévő magyar lobogóval kapcsolatban már 1921-ben elfogadott egy ilyen értelmű, példakövetésre buzdító határozatot.

Az Országzászló Nagybizottság elnöke, Urmánczy Nándor által felajánlott kolozsvári zászló beiktatása a budapesti Szabadság téren

Pobuda Alfréd Fotószalon

Az Ereklyés Országzászló felállításában a VLSZ oroszlánrészt vállalt, és az 1928-as avatóünnepségen Urmánczy onnan fenyegette meg a haza vesztére törőket, kijelentve: „mindaddig nem lesz nyugvás, amíg Szent István földjét vissza nem szereztük”. Például az „oláhoktól”, akik szerinte alattomosak, bosszúszomjasak, gyávák, barbárul kegyetlenek, s csak a védtelenekkel hősködnek rondán – legalábbis így emlékezett meg róluk ugyanebben az esztendőben Gáspár Ármin pamfletkötetének előszavában. Az Oláh bűnök című könyv borítóján a félreértések elkerülése végett meg is rajzoltatott az „örök ellenség”, a román paraszt, aki szájában késsel vicsorog, az egyik keze tőrt emel döfésre, a másik pedig gyújtogat. „Magyarország végzetének” tizedik évfordulóján, 1930 júniusában újfent Urmánczy tartott „gyújtó hatású” beszédet: „Ne csodálkozzanak, ha egyszer arra ébrednek, hogy kirobban belőlünk az elfojtott keserűség, s ha másképp nem lehet, fegyverrel szüntetjük meg Trianon gazságát”. Szónoklatainak ettől kezdve lett elmaradhatatlan eleme a koreszme diktálta gyógyír sulykolása: „Erős, elszánt vezetőre van szükségünk, hogy újból legyen hazánk.”

A közigazgatási szinten hallgatólag és bújtatott pénzekkel támogatott mozgalom szervezésére az örökös elnök, Urmánczy vezetésével Ereklyés Országzászló Nagybizottság is alakult, s egy évtized alatt 600, más történészek szerint ezernél is több „kis hasonmást” állítottak fel országszerte. A politikai divathullámnak csak rövid időre vetett gátat, hogy 1932-ben a szociáldemokrata párt, megszerezve a szegedi királyi főügyésznek az igazságügy-miniszterhez írott jelentését, nyilvánosságra hozta, hogy az önzetlenség élő szobraként beállított Urmánczy és egyik bizalmasa ellen nyomozást indítottak csalás bűntette miatt. E szerint a VLSZ-utód Honvédelmi Párt elnökének megbízottja propagandakörútjain a revízió „szent ügyére” hivatkozva önkéntes adományokat „sarcolt ki” a hallgatóságból, miközben a községi kasszákat is megcsapolta. A tekintélyes summának azonban csupán a fele landolt a párt számláján. Hogy mi lett a többivel, azt pontosan nem tudni, mert a jelentés címzettje, a korábban házelnöki posztot is betöltő Zsitvay Tibor igazságügy-miniszter érdemi vizsgálat nélkül leállíttatta az eljárást. A kormányzat szavazógépezete pedig elejét vette a további nyomozásnak azzal, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek az interpellációra adott, érdeminek aligha nevezhető válaszát elfogadta.

„Halálba kergette a magyar sors” – kommentálták a lapok 1936 októberében azt, hogy Urmánczy a parlament folyosóján fejbe lőtte magát (egy gyors műtét megmentette az életét). Évtizedeken át eltitkolt búcsúlevelei azonban nemcsak azt tanúsítják, hogy többször is készült öngyilkosságra, hanem azt is, hogy ezt a végső lépést „anyagi gondok” miatt fontolgatta. Felépülése után újult erővel vetette bele magát a munkába. További, „az irredenta gondolat oltárainak” nevezett országzászlókat avatott, a dicső honvédeket pedig utoljára 1940 júniusában Salgótarjánban buzdította hősi, országgyarapító harcra. A Hitler és Mussolini kezéből visszanyert észak-erdélyi Maroshévízre október közepén látogatott vissza, útközben Szászrégenben átvonult a neki állított diadalkapun. Szülőföldjén csak „nyolc boldog nap” adatott neki, szíve már nem bírta el az érzelmi megpróbáltatásokat – zárta életrajzát Czirják Károly.

Erdély visszatérésének első évfordulóján az Urmánczytól az országzászló-nagybizottság elnöki posztját megöröklő vitéz Endre László, Pest vármegye hírhedt alispánja a Szabadság téren cirkalmas beszédben, meghatottan emlékezett meg elődjéről, „a magyar küzdelem jelképévé lett”, kipróbált, régi bajtársáról. Igaz, ennek során, ugyancsak az ő „szellemében”, olyan antikapitalista és antibolsevista zsidózásba kezdett, amely Urmánczytól távol állt.