A vidám színek nem illenek egy magyar festőhöz, vélekedett egy műgyűjtő Sam Havadtoy műtermében. A művész viszont épp ilyenekkel dolgozott. Magyarnak (is) mondja magát, de világéletében migráns volt, Magyarországon is. HVG-portré.
| Sam Havadtoy festőművész, lakberendező |
„Nincs olyan, hogy piszkos munka” – mondja a 66 éves, magyar származású, Havadtőy Sámuel néven Londonban született művész, aki a munkaszeretetét szakácsként dolgozó édesanyjától örökölte. Erdélyi származású édesapja a második világháború idején került Angliába, Sam és két testvére már ott született. Ám az apát honvágy gyötörte, és 56 nyarán hazatértek. A forradalom alatt ismét távoztak volna, de akkor már nem volt rá lehetőségük. Pár évvel később a szülők elváltak, a gyerekek intézetbe kerültek, ahonnan az apjuk kivette őket, de ők az anyjukhoz szöktek. 18 évesen, 1971-ben sikerült disszidálnia: Jugoszlávián keresztül Angliába ment. „Minden fontos nyáron történt: 72 nyarán álltam tovább New Yorkba, 76 nyarán találkoztam először John Lennonnal és Yoko Onóval.” A legendás találkozás számos lehetőséget hozott magával: sorra kapta a felkéréseket, baráti viszonyt alakíthatott ki olyan művészekkel, mint Andy Warhol, Keith Haring vagy Robert Mapplethorpe, és a közös vacsorák alkalmával David Bowie-t, Bob Dylant és Madonnát is megismerhette. Több mint húsz éven keresztül volt élettársa Yoko Ono – tőle származik a Galéria 56 név ötlete is: forradalmi szerepet szántak az 1992-ben alapított kiállítótérnek a budapesti művészeti életben. 2000-ben, amikor elvált az útja Yoko Onóétól, a művész visszatért Európába. „Vannak, akik megtalálják állandó életterüket és társukat, én nem voltam ilyen szerencsés.” Rendszeresen tölt időt budapesti lakásában és szentendrei műtermében, de állandó lakhelyének Milánót tartja. Sokat utazik: „Sok helyen lakom, és sok kapcsolatban éltem már.” Repülőgép-kompatibilis, másfél éves kiskutyája mindenhova vele tart. Szabadidejét szívesen tölti főzéssel. |
HVG: Huszárlépésben – Sam Havadtoy New Yorkban címmel nyílt kiállítása a Ludwig Múzeumban. Mi köze van New York-i életének és Yoko Onótól való elválásának a sakkhoz?
Sam Havadtoy: A huszár tud jobbra-balra ugrálni, a többi figurának sokkal korlátozottabb a mozgástere. Ez a fajta szabadság mindig is nagyon fontos volt nekem. Miután összeköltöztünk Yokóval, rengeteg rosszindulatú levél érkezett. Bobby Fischer sakkvilágbajnoktól is kapott Yoko egy borítékot: meglepetésünkre kis utazósakktábla volt benne, egy levéllel, amelyben leírta, mennyire sajnálja, ami Johnnal történt, és a sakkot ajánlotta terápiaként. Gyerekkoromban sokat sakkoztam, így én tanítottam meg Yokót, akiről tudni kell, hogy nem szeret veszíteni. Bárhová mentünk, vittük magunkkal a sakktáblát. Amikor véget ért a kapcsolatunk, abbahagytam a sakkozást. Rájöttem, hogy a sakk olyan, mint a szerelem: nyerésre megy a játék. Nem valljuk be, mégis mindig mi akarunk győzni. A statisztikák alapján háromból két kapcsolat felbomlik: valaki nyer, valaki veszít.
HVG: És ebben a játszmában ki lett a győztes?
S. H.: A szakítás után tíz éven át azt hittem, hogy veszítettem. Most már tudom, hogy én voltam a nyertes. Sikerült túllépnem, újrakezdenem, új lehetőségeket megragadnom, eddig ismeretlen ajtókat kinyitnom.
HVG: Yoko Ono az egyetemet jelentette az életében, sokat tanult tőle. Hogy vizsgázik azóta?
S. H.: Először 1978-ban jártam a Museum of Modern Artban. Yoko vitt el, megmutatta Marcel Duchamp Friss özvegy (Fresh Widow) című munkáját: egy ablakot, aminek a kerete zöldre, az üvegpanelek pedig feketére vannak festve. Ez volt Yoko kedvenc műtárgya két évvel az előtt, hogy John Lennon meghalt. Akkor döbbentem rá, hogy egy műtárgyon nem kell naplementének lennie. Ettől a pillanattól kezdődött az oktatásom: Yokón keresztül ismertem meg a feminizmust, az avantgárdot, a happeninget – a teljes kortárs művészetet. A mostani kiállításon kiderül, hogy sikerült-e diplomáznom.
HVG: Megjelenik a saját életében is a harmonikus élettér, amit a lakberendezés során másoknak próbált kialakítani?
S. H.: Amikor 2000-ben visszajöttem Európába, krízisen estem át. Eltartott egy ideig, mire kijöttem belőle. Hat évvel ezelőtt végül egy nap úgy ébredtem fel, hogy boldog vagyok. Az életem kívül-belül harmonikussá vált, ami most már látszik a képeimen is. Amikor a kiállításra csomagoltuk a műtárgyakat, a színekben is látszott a váltás. Az embernek fel kell dolgoznia a jót és a rosszat is, és el kell engednie bizonyos sérelmeket és fájdalmakat – ez ebben az országban sokaknak különösen nehezen megy.
HVG: Az utóbbi időben többet van itthon, és máris megcsapta a hungaropesszimizmus szele?
S. H.: A szentendrei műtermemben festettem pár hónappal ezelőtt. Munka közben az ecsetet mindig a ruhámba törlöm, úgyhogy rengeteg szín volt rajtam, amikor belépett hozzám egy műgyűjtő. Rám nézett, és azt mondta, látszik, hogy nem magyar festő vagyok. „Szentendrén vagyunk, magyarul beszélünk, miért ne lennék magyar festő?” – kikértem magamnak, mire a nadrágomra mutatott: „Egyetlen sötét szín sincs rajta.”
HVG: Andy Warhol, Keith Haring és Robert Rauschenberg volt a legnagyobb hatással a művészetére. Ma is van még, aki inspirálja?
S. H.: Amikor az ember 66 éves, eléri azt a pillanatot, amikor már visszafelé néz. Mostanában a japán művészek nagyon érdekelnek, nemrég pedig egy Frida Kahlo-tárlatról sírva jöttem el. Kiállították az acélfűzőjét, a műlábát, a mankókat, a vastüdőt, azzal az indíttatással, hogy megmutassák a művész fájdalmát, ami pedig minden képébe bele van festve – miért van erre szükség?
HVG: Amikor New Yorkba érkezett, saját bevallása szerint kelet-európai menekültstátusa tette érdekessé. Mit gondol ennek fényében az Európába érkező menekültekről és a régió vendégszeretetéről?
S. H.: Én egész életemben migráns voltam. Migránsként születtem: a szüleim magyar kivándorlók voltak Angliában. Onnan mint angol állampolgárt hoztak haza, itthon is migránsként tekintettek rám. Utána disszidáltam, de már magyarként, úgyhogy amikor megérkeztem Angliába, újra migráns lettem. Ugyanez volt a helyzet Amerikában is. Most pedig Olaszországban szintén migránsként élek. Amikor 1956-ban mi hazajöttünk, néhány hónap múlva 200 ezer magyar ment Angliába: nagybátyám írta nekünk levélben, hogy egy átlagos angol család befogadta őket, és a nappalijukban aludtak a földön, etették és itatták őket. Az ilyesmit hamar elfelejtjük, és túl gyorsan ítélkezünk. Az elengedés és a befogadás nem az erősségünk.
HVG: Milyen új ajtók nyílnak ki a saját életében, ha véget érnek a magyarországi kiállításai?
S. H.: A pápa tavaly Milánóban járt, 1,2 millió ember jött el a misére, és úgy döntöttek, hogy szeretnének neki egy emlékművet állítani azon a helyen, ahol beszélt. Meghirdettek egy pályázatot, amin végül én nyertem, úgyhogy készül az emlékmű. Biztos vagyok abban, hogy akik nem nyertek, ugyanúgy gondolkoznak, ahogy egy itthoni pályázat kapcsán az emberek: miért ő, miért nem én? De ez természetes folyamat. A focivébén is csak egy csapat nyerhet – amelyik kiesik, kezdi is a siránkozást és a kifogások keresését.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
Egyelőre nem tudni, mekkora a kár.
Egyes értesülések szerint az illető telefonján kiskorúakról készült fotókat is talált a rendőrség.
