HVG: Kocsis Zoltán halála után egy héttel vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat. Nem félt?
Farkas Róbert: Nehéz pillanat volt eléjük állni. Féltem, de pszichésen sokat foglalkoztam azzal, hogy ez az érzés ne uralkodjon el rajtam.
HVG: Mi hozza össze a karmestert és a zenészeket?
F. A.: A kommunikáció és a hitelesség. A magánéletemben is céltudatos vagyok, nem szoktam zavarba jönni. Egy zenekarnál ez az attitűd azért jöhet jól, mert gyorsabban érhető el változás, aztán pedig következik az oldódás. A karmester magányos, amíg nem találkozik a zenekarral. De elengedhetetlen a muzikalitás, és az, hogy megéld a hangokat, húsoddá, véreddé váljon, amit csinálsz.
Reviczky Zsolt
HVG: A kommunikáció és a muzikalitás inkább ösztönös dolgok.
F. A.: Ösztönösek, de a muzikalitás finomítása magával hozza a művészetet. Kell a tudás, a kor, az élmények, az érzések formálása, szintetizálása. Az életben az egyetlen „objektív jó” dolog a zene, és ez mindenkire érvényes. A zenének pedig nem kell feltétlenül klasszikusnak lennie.
HVG: Mi a muzikalitásának az ősforrása?
F. A.: A cigányzene. Hevesen töltöttem a gyerekkorom, sokáig még csak nem is hallottam klasszikus zenét. Voltak jó nagy mulatozások, a bátyáim gitároztak, volt, aki kupázott vagy kanalakon pörgette a ritmust, sokat énekeltünk, táncoltunk, amiből mindig hátborzongatóan szép muzsikálás állt össze.
HVG: A hevesi mulatságokból konzervatórium és Zeneakadémia lett. Soha nem bizonytalanodott el, hogy zenei pályát választott?
F. A.: Soha. Vagyis de, egyszer arra gondoltam, hogy hagyományos gimnáziumba kellene menni Egerbe, de a szüleim azt mondták: „Minek jössz ezzel? Ha már ennyi energiát beletettél, maradj ezen az úton.”
Reviczky Zsolt
HVG: Egyikük sem zenész. Mindig támogatták?
F. A.: Persze, pedig fogalmuk sem volt arról, mi ez, ahogy nekem sem. De mindig a saját utamat jártam. Érdekes volt kikerülni a hevesi közegből, a romákról alkotott általánosító képből, hogy „úgyse tanulnak”, „úgyis elvesznek”. Engem ez a mentalitás mindig hergelt és dühített. Nem értettem, miért hiszik az általános iskolában, hogy hülyébb vagyok, mint a mellettem ülő. Az elsőben két roma volt az osztályban, az elején nekünk az utolsó padba kellett ülnünk. Így kezdődött, és én nem akartam ennek a részese lenni.
HVG: A fiatalkori dühe szerepet játszott abban, hogy most Berlinben él?
F. A.: Inkább hajtóerőnek nevezném. Egyébként egy iskolai csereútnak köszönhetem, hogy 13 évesen eljutottam Berlinbe. Akkor arra gondoltam, milyen jók a nagyvárosi érzetek és élmények, milyen jó lehet ott élni. Elkezdtem azon dolgozni, hogy arra vigyen az utam.
HVG: Ma már német állampolgár is. Számít Németországban, honnan érkezett?
F. A.: Nem. Berlin nyitott és befogadó város, a magyar zenészeket megbecsülik külföldön. Elismerik a magyar zenei képzést. A berlini karmesterosztály olyan volt, mint egy hatalmas olvasztótégely, egyetlen német osztálytársam volt. Élveztem ezt a sokféle nációt, de csak az számított, hogy mennyit dolgozunk.
Reviczky Zsolt
HVG: Mi az a plusz, amit elismernek a magyar zenészekben?
F. A.: A szolfézs- és a zeneelmélet magas szintű tudása. A berlini egyetemre a felvételin annyit kellett tudni, mint itthon tizenévesen a konzervatóriumban. Óriási az előnyünk. A felvételi bizottság tagjaként láttam, hogy a világ minden tájáról olyan hiányosságokkal jöttek fiatalok, hogy időnként csak pislogtunk a tanáraimmal.
| A közös hang |
Imádta a szolfézst, szinte fétisévé vált. Lefekvés előtt azzal játszott, hogy fejben elképzelte a zongoraklaviatúrát, és hangközöket, harmóniákat épített fejben. A 36 éves karmester későn indult el az úton, de pillanatok alatt behozta a lemaradást. Ózdon született, Hevesen nőtt fel, elvarázsolva a cigányzenével. Lusta gyerek volt, nem szeretett gyakorolni, ám két tanárának, Bárány Csillának és Wagner Erzsébetnek, továbbá egy hirtelen jött elhatározásnak köszönhetően eldőlt a sorsa. Elkezdte falni a kottákat, aztán a szolfézst. Felvették a miskolci, majd a budapesti konzervatóriumba, aztán ének-zenetanár–karvezetés diplomát szerzett a Zeneakadémián. Ösztöndíjasként került ki Berlinbe, majd hat éve végzett az ottani Universität der Künstén. Az egyetem utolsó évében a Lovro von Matacic-karmesterversenyen harmadik lett, megkapta a Horvát Zeneszerzők Társaságának különdíját és a Horvát Rádió és Televízió zenekarának díját. Budapesten kívül Németországban, Horvátországban és Romániában is dolgozik. Itthon a Rádiózenekarral és a Danubiával is lesznek közös koncertjei, és ő vezeti majd Fischer Iván gyerekoperáját a januári berlini bemutatón a Konzerthausban. A Fesztiválzenekar augusztusi európai turnéján a világ legnagyobb klasszikus zenei fesztiváljain, köztük a BBC Promson vett részt asszisztens karmesterként. 12 éve él Berlinben, német állampolgárságot is kapott. Szeret táncolni, főleg elektronikus zenére, énekelni, orosz klasszikusokat olvasni, főzni, de nem ragaszkodik a recepthez, hanem ebben is a saját ízlését követi. |
HVG: Nem fárasztja a kétlakiság?
F. A.: Néha, de egyelőre jó ez így. Frissen tart a cikázás, a folyamatos váltás emberekre, országokra és nyelvekre. Sok olyan hely és ember van Berlinben és Budapesten is, ahol és akivel szívesen töltöm az időm. Németül és angolul beszélek, de jó lenne újabb nyelveket is megtanulni, mert akkor jobban megismerhetnék más kultúrákat. Ezen még dolgoznom kell.
HVG: Hol tart a kitaposatlan úton?
F. A.: Még megyek rajta, és igyekszem időben visszafordulni a zsákutcákból. Most a legfontosabb a tapasztalás, és hogy minél nagyobb repertoárom legyen. Berlinben az egyetem első évében átéltem egy válságot, a tanárom akkor azt mondta: a karmesterségben az ötven százalékig eljutni egyszerű, de utána minél többet tudsz, annál nehezebb lesz, és annál több mindenen fogsz gondolkodni. Ez pontosan így működik, és az a bizonyos száz százalék mindig egyre feljebb van.
HVG: Nemrégiben jelentős európai turnén vett részt asszisztens karmesterként a Budapesti Fesztiválzenekarral. Hogyan kezdett el dolgozni Fischer Ivánnal?
F. A.: Berlinben láttam próbálni, és megfogott a technikája, az az erkölcsi tartás, ahogy ezt csinálta. Gyűjtöttem a bátorságot, hogy odamenjek hozzá. Megtettem, és nyolc hónap múlva kaptam tőle egy e-mailt, hogy kipróbálna. Ez öt éve volt, aztán jöttek az újabb felkérések, és máig él ez a kapcsolat.
HVG: Miben segíthet egy tapasztalt karmester?
F. A.: Az egyetem után fontosnak tartottam, hogy olyan karmesterrel dolgozhassak, akitől elleshetek praktikákat. Nem éreztem késznek magam. Fischer inspirál, a muzikalitás, ami benne van, alá van támasztva stabil, átgondolt és belül megmagyarázott megoldással. Szeretem azokat a kis, pontos kifejezéseket, amelyeket használ. Nincs fölösleges szó. Ráadásul komoly repertoárt tanulhattam meg mellette.
HVG: Van más is, akitől szívesen tanulna?
F. A.: Claudio Abbadótól, Kocsis Zoltántól is tanultam volna. Ősszel viszont ismét megadatik, hogy Dmitrij Kitajenko mellett a Zágrábi Filharmonikusoknál asszisztáljak. Ő más, mint Fischer, szikárabb, szinte semmit sem mond, csak vezényel, de közben előáll az őserő. Engem ez a mély erő érdekel, ami karizmává alakul. Kedvelem Christian Thielemannt is, fantasztikusan dirigál Wagnert – ebből a tudásból szívesen szemezgetnék.
HVG: Verdi Requiemje miatt lett karmester. Van olyan mű, amelyet mindenképpen el akar vezényelni a pályafutása során?
F. A.: Annak idején azt mondtam, negyvenéves koromig legyen meg Verdi Requiemje. Ha az megtörtént, karmester lettem. Különben mindenevő vagyok. Érdekel a romantika, például Brahms, de klasszika nélkül nincs romantika. Beethoven művei húznak, és a francia zene is magával ragad. Nyitott vagyok a kortársakra, és fontosnak tartom a fiatal zeneszerzők műveinek bemutatását. Amitől most még tartok, az a barokk.
A cikk eredetileg a HVG 2018/39. számában jelent meg.
