Rég volt már, hogy nem lehetett úgy zenecsatornát nézni, hogy ne fussunk bele a dühös, szomorú szemű, romantikus Johnny Borrellbe, amint gyufákat égetve énekelt a szerelemről. A 2000-es évek emblematikus gitárzenekara, a Razorlight elképesztően jól indult, aztán hosszú időre eltűnt: 2004-es debütáló albumuk, a hetvenes évek New York-i art-punk zenekarok hangzásából inspirálódó, pörgős Up All Night hamar a toplisták dobogós helyére került az Egyesült Királyságban, de a kritikai fogadtatása is pozitív volt.

A frontember énekes-gitáros Johnny Borrell amúgy abszolút sztáralkat (van benne egy kis Bruce Springsteen, egy kis Bob Dylan, egy kis Bob Geldof, ahogy zenekara is több zenei világot keresztez), jóképű, remek hangja van, de provokatív nyilatkozatai miatt hamar rásütötték, hogy arrogánsan viselkedik: az első album után nem sokkal Borrell zenei géniusznak, és generációjának egyenesen legnagyobb szövegírójának nyilvánította magát.

Túry Gergely

A második album már jóval összetettebb lett, 2007-ben pedig a legjobb brit banda és a legjobb dal (America) kategóriában is jelölték őket a BRIT Awards-díjátadón. A zenekar harmadik albuma már korántsem volt ekkora siker, később pedig számtalan tagcserén is átestek, majd végül szinte teljesen eltűntek. Szerencsénkre Borrell a tavaly megjelent Olympus Sleepinggel bebizonyította, hogy még mindig tud slágereket írni.

Nem először jártak a Sziget Fesztiválon, de a mostani mindenképpen egyfajta visszatérésnek tekinthető, nem is akármilyennek: a zenekar, melynek tagsága Borrelltől eltekintve teljesen kicserélődött, úgy robbant be a színpadra a nyitódallal, hogy a koncert végéig tartó lendületet adtak a közönségnek. Borrell – bár egy mosoly elhagyta a száját – csak annyit kommunikált a velük, amennyit muszáj volt, egymást követték a dalok (nyilvánvalóan a legnagyobb slágerek) szép sorban és azok mondtak el mindent.

És nem csak történeteket meséltek, hanem önmagukért is beszéltek.

Például, hogy ezek a nagyon erős számok (America, Somewhere Else, In the Morning) nem vesztették el a szavatosságukat. Már amikor születtek, akkor is érezhettük, hogy miközben persze reflektálnak az akkori korszellemre, ezek időtlen dalok – születhettek volna a 70-es években New Yorkban vagy éppen a 80-asokban, valahol Angliában.

Túry Gergely

Már csak az a kérdés, hogy ebből a visszatéréséből egy jelen időben is érvényes zenekar lesz-e vagy maradnak a régi dalok meg a múltidézés, ami persze csak egy darabig fenntartható állapot. Ez az este mindenesetre nem a bágyadt nosztalgiáról szólt.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: