Nem a munka húzta Franciaországba, hanem egy másik élet reménye, a lelki és szellemi gazdagság – mondta a 24.hu-n megjelent interjúban a két éve a feleségével, Sárosdi Lillával franciaországi emigrációban élő Schilling Árpád. A Lyontól nem messze fekvő, ötezer fős kisvárosban, Die-ben olyan felismerések várták, mint például az, hogy „a Nyugat igazából az óceánnál kezdődik”, hogy „az igazán nyugati országok (…) valami mást tudnak, vagy valamit másképp tudnak a szabadságról és az azzal együtt járó személyes felelősségről”, és hogy a komplex önreflexió, amit ott megtapasztalt, „annyira fájdalmasan hiányzik a kelet-európai országok jelenkori történetéből”.

A franciaországi élet mellett azonban még mindig foglalkoztatják a magyarországi események, és Schilling azt mondja, nem látja, hogy itthon „a jelen bármilyen értelemben is meghaladná a múltat”.

Magyarország egy helyben toporog, vagy inkább büszkén lépked visszafelé az idővonalon. Ijesztő és fájdalmas ez az önfelszámolás, ami ellen jó ideig harcoltam, de aztán úgy éreztem, hogy a személyes életemet, illetve ami abból még maradt, emészti föl ez a kórság. Nem válhatok szabad emberré, mert lépten-nyomon utamat állja az önpusztító tradíció. És hát a legfájdalmasabb a szellemi leépülés.

A rendező szerint

Iszonyat sebességgel húz el a világ Magyarország mellett, ami egyre inkább önmaga árnyéka, egy zárvány, egy kopjafa vagy nem is tudom.

Schilling a magyaroroszági munkáira visszautalva azt mondta, „nem lehet úgy dolgozni művészként, hogy nem az alapján ítélnek meg, amit mondasz vagy csinálsz, nem a kimondott szó súlya és igazsága az érdekes, nem a tehetség, nem az őszinteség, hanem az, hogy kihez tartozol, kinek az oldalán állsz”.

Magyarországon egyszerűen képtelenség felnőni. Ha autonóm vagy, gyereknek néznek, mert így tudják érvényteleníteni mindazt, amit képviselsz. Nincsen szakmai vita, nincsen érdekképviselet. Tekintélyes potentátok vannak, és hozzájuk még azok is alkalmazkodnak, akik a kocsmákban ellenállóknak mutatkoznak.

Az interjúban szóba került a magyarországi #metoo kirobbanása is, amelyet Sárosdi Lilla vallomása indított el Marton László visszaéléseiről. Schilling Árpád szerint közvetlen összefüggés van Sárosdi története, a Katona Színház, valamint Eszenyi Enikő története között.

Ha Lilla nem áll ki, akkor a többieknek nincs mibe kapaszkodnia.

Ezzel együtt fontosnak tartaná a szakszervezeteket és a jól működő érdekvédelmi közösségeket, amelyek ajánlásokat fogalmazhatnak meg, vagy akár jogi útra is terelhetnek ügyeket.

Schilling Árpád úgy véli, ez nemcsak a színház emancipációja, hanem az egész magyar társadalomé.

Egész Magyarországnak jót tenne egy alapos #metoo, és nemcsak a fiatalok érdekében. Hanem hogy mindenki megértse, hogy mondhat nemet, mondhatja bármire, hogy én ezt vagy azt nem fogom megcsinálni. Így nagyobb értéke lesz az igeneknek is, ha valaki valami mellett kiáll, ha valaki mellett leteszi a garast. Az igazság kimondása mindig is kockázatos, az igazsághoz bátorság kell, és nagyon sokat lehet vele veszíteni, de még annál is többet lehet nyerni általa.