Két ember hazamegy egy partiból, az egyikük próbálja, de nem tudja eltitkolni a megbántottságát, mire a másik vérig sértődik, tíz perc múlva pedig már olyan gyűlölettel a hangjukban vágnak egymás fejéhez szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat, hogy azt hallgatni is rossz, és amikor előkerül egy konyhakés, az ember már meg se lepődik. Ez a Malcolm és Marie című Netflix-film, amelynek Rév Marcell volt az operatőre, és amelyet az Eufória című sorozatot is megalkotó Sam Levinson írt és rendezett, most is Zendayával a női főszerepben. Ez eddig jól hangzik – de csak eddig.
Kockázatok és mellékhatások
Egy film képes arra, amire még a legjobb nyomozók, újságírók és törvényszéki szakértők sem mindig: bárkit lebuktatni.
A film olyan közel tudja hozni az arcokat, a szemeket, a legapróbb rezdüléseket beszéd közben, ami a „valóságban” eleve lehetetlen lenne, és még sokszorosára is tudja nagyítani mindezt. Nem véletlenül készült dráma, aztán film is abból, amikor a világ egyik legjobb riportere, David Frost interjúsorozatot készített Richard Nixon amerikai elnökkel: a kamera olyan pontosan meg tudta mutatni, hogy Nixon hazudik, mint semmi más, így ezeknek az interjúknak hatalmas szerepe volt abban, hogy az elnök népszerűsége köddé vált. Csak mert ráközelítettek az arcára.
Netflix
Arcközelikkel teli kamaradrámát készíteni hatalmas lehetőség, de őrületes kockázat is. Mert ha a színész nem tudja elég hitelesen, elég nagy átéléssel, elég őszintén elmondani a szövegét, azonnal lebukik, és vele bukik a film is.
Na, ezért nem jó film a Malcolm és Marie.
Illetve végső soron ezért. A szöveg ugyanis sokszor annyira hiteltelen, papírízű és írásszagú, hogy a színészek ezt minden munkájukkal együtt is képtelenek elrejteni vagy legalább ellensúlyozni. És nem sok rosszabb van annál egy film esetében, mint ha többszörös életnagyságban, egész közelről láthatjuk, amint valaki egy eleve hamisan csengő szöveget mond el még hamisabban, amitől legszívesebben rögtön abba is hagynánk az egészet.
A Malcolm és Marie egy veszekedés története, ez a veszekedés pedig egy párkapcsolat története, ez a párkapcsolat pedig a mérgező indulatok, ócska játszmák és lelki zűrök története. Ezt próbálja az író-rendező Sam Levinson az íróiskolák tankönyveit követve kifejteni szűk két órában: egy hétköznapi szituációban elindul egy kisebbnek tűnő veszekedés, de ennyi is elég, hogy felszínre kerüljön még néhány korábbi sérelem, ami miatt viszont hamar előjön a párkapcsolatot alapjaiban átjáró összes probléma is, meg persze néhány precíz felsorolás az elmúlt néhány év eseményeiről. És hihetetlenül nagy mesternek kell lenni ahhoz, hogy az ilyesfajta történetmesélés ne keltse az „Ez akkor volt, amikor apám, a cipész a válása után a drog miatt meghalt”-benyomást. Csehovnak például sikerült, és biztos lehet még mondani pár sikeres esetet, amikor két órába sűrítve nem tűnt erőltetettnek és mesterkéltnek sok év minden egyes problémáját felsorolni, csak most hirtelen nem jut eszembe egy sem.
A jó tanuló felel
Szóval nehezített pályát rakott össze magának a járvány alatt, speciális körülmények közt, minimális stábbal és mindvégig csak két színésszel, Zendayával (Eufória) és John David Washingtonnal (Tenet) forgatott filmjéhez Sam Levinson, és el is botlik az akadályok nagyobb részében. Mert valójában itt a mesterkéltség és erőltetettség nem is elég kifejező szavak. Hiszen a szöveg nemcsak azért hiteltelen, mert néha két percben fel kell sorolni minden fontos információt a múltból, a jelenből és talán még a jövőből is, de azért is, mert Levinson sokszor valójában nem dialógusokat írt, hanem konyhafilozófiai eszmefuttatásokat filmelméletről és pszichológiáról.
Netflix
Amiket aztán végképp nem tud hitelesen előadni John David Washington (az elvileg egy pár mindkét tagjáról szóló film valójában meglehetősen férfiközpontú, így a szöveg nagyobb része is az övé). A mélypont, amikor egy filmkritika kapcsán kell előadnia beszélgetésnek álcázva Levinson nem kimondottan izgalmas gondolatait a recepcióelméletről, amelyről valamiért Washington és a rendező Levinson is azt gondolták, hihető és emberi lenne, ha a színész végig dühösen üvöltene, hosszú-hosszú perceken keresztül. De vajon látott már valaki a Malcolm és Marie előtt dühösen üvölteni valakit arról, hogyan is alakul folyamatosan az emberi identitás, hogyan lehet vagy nem lehet filmes toposzokat lerombolni, mi a helyzet a férfitekintettel a filmben, és mindezt milyen filmtörténeti példákkal lehet alátámasztani?
Ki az, akik ökölbe szorult kézzel, ordítva és pokolian káromkodva szaval fel egy filmelméleti szakfolyóiratba szánt nagyesszét?
Egy rosszul játszó színész egy rosszul megírt filmben, senki más.
Persze én is leragadtam a formánál. Nyilván lehetne mondani, hogy mindez csak szőrszálhasogatás, hiszen egy filmben mégiscsak részletkérdés a mondanivaló átadásának választott eszköze a mondanivalóhoz képest. (Biztos vagyok benne, hogy John David Washington ezt a mondatot is fel tudná olvasni dühödten ordítva. Ha ezt elképzelték, nagyjából tudják, mire számíthatnak a filmtől.) Csakhogy a Malcolm és Marie végső soron nemigen mond semmit semmiről – mintha tényleg egy íróiskolai feladat lett volna, hogy a szerző bontson egy kis veszekedésből egy teljes párkapcsolati válságot, és amikor ez sikerült, a jó tanuló hátra is dőlt, hogy akkor ez meg is volna.
Netflix
Mert a tanuló – ilyen értelemben – tényleg jó. A konfliktus a sztoriban a filmrendező férfi új filmjének gálabemutatója után, otthon kezdődik (a film végig egy lakásban játszódik), mert a barátnője meg van sértve, amiért mindenkinek köszönetet mondott a beszédében az utolsó világosítóig, csak neki nem – pedig szerinte az ő életéről szólt az egész film, amelyben egy drogfüggő végigjárja a kálváriát, mielőtt sikerül kitisztulnia. Pont, mint Marie. Így aztán szóba kerülnek ezek a függő évek – ki mit tett bele vagy vett el a kapcsolatból –, szóba kerül Marie valamiért abbahagyott színészi pályája, és persze az, hogy ki milyen játszmával igyekszik tudat alatt végleg működésképtelenné tenni a kapcsolatot.
És ezt végig is veszi a film, elhangzanak azok a motivációk, amelyek egy író eszébe juthatnak hasonló helyzetben, és ilyenkor, amikor emberi dolgokat kell mondani, még a színészek is jobbak – bár Washingtonon rajta ragadt valami fura csücsörítésben kicsúcsosodó grimaszolás –, főleg Zendaya, aki úgy tud hallgatni, hogy az ember nem tudja, a zokogás fog belőle kitörni, a dühroham, vagy csak szépen csendben megfojtja a fájdalom; neki jót tesznek az arcközelik, újra meg lehet miattuk győződni a tehetségéről.
Veszekedés vagy abúzus
Csak két probléma van. Az egyik, hogy végül a film nem fut ki sehová: lefest egy mérgező kapcsolatot, megmutatja, mennyire gáz is az egész, és ennyi: illusztrálja a témát, de nem mond el róla semmit. Nem mond újszerű dolgokat a párkapcsolatokról, nem mond meglepő dolgokat a szerelemről, de a seggfejekről általában sem. És még a vége is borzasztó gyenge: ha jóhiszeműen nézem, semmitmondó, ha rosszhiszeműen, akkor egyrészt giccses, másrészt káros is. Utóbbi esetben értelmezhetem úgy is, hogy a film szerint nem baj, ha az egyik fél eszköztárának állandó része a verbális bántalmazás egy kapcsolatban, mert ha a két fél amúgy szereti egymást, akkor majd előbb-utóbb biztos minden helyrejön. Az Levinson szerencséje, hogy ügyetlenebb a zárás annál, hogysem egyértelműen ki lehessen mondani, ezt jelenti – ha nagyon akarom, akár még az ellenkezőjét is belemagyarázhatom.
A másik probléma viszont összefügg ezzel. Levinson ugyanis nem tematizálja a verbális abúzust és súlyos lelki bántalmazást: az persze nyilvánvaló, hogy azokban a helyzetekben, amikor Malcolm a lehető legbrutálisabban bánik Marie-val, a férfi seggfejként is van ábrázolva – csakhogy a másik lelki megtörésének kimondott szándékát, a szóbeli bántalmazást végső soron egyenrangúnak tekinti egy-egy, a veszekedés közben elhangzó dühös sértéssel. Elhangzanak, Marie szomorú, majd megy tovább a cselekmény, és kábé négy és fél perc múlva már kölcsönös izgatottsággal készül a szexre a már kibékült pár, mintha mi se történt volna. (A magyar fordítás csak tovább ront a helyzeten: eredetiben legalább elhangzik az abúzus szó, de ezt magyarra tévesen alázásként fordították.) Amivel nem csak az a probléma, hogy kissé visszataszító ez a világkép, amelyben az amúgy is háttérbe szorított, és hát jegyezzük meg, folyton vetkőztetett nő kiakadása egyenrangú az amúgy simán megbocsáthatónak ábrázolt, konkrét lelki bántalmazással. De az is, hogy egyszerűen hiteltelen, ha a szereplők nem reagálnak differenciáltan az őket ért traumákra.
Netflix
Az egész film mesterkéltségére ráadásul még egy lapáttal rátesz az is, hogy Rév Marcell fekete-fehérben forgatta le. Igaz, hogy esztétikusak a képek (ahogy színesben is azok lennének), és lehet mondani a „miért fekete-fehér?” kérdésre, hogy „miért ne”. Én mégis arra keresném az okot, hogy „miért igen”. Mit tud hozzáadni a fekete-fehérség a filmhez? Mi az az ok, ami miatt nem szépelgőnek kellene látni, hanem csak szépnek? Mi az a cél, ami miatt túllép az öncélú esztétizáláson? Engem nem győzött meg a film, hogy van ilyen, annak ellenére sem, hogy Rév több jelenetben is bravúrosan kezeli a kamerát, a hosszú snittjeivel és általában a jelenetek ritmusával olyanná tudja tenni az egészet, mintha egy őrült, ösztönös tánc részesei lennénk.
Mégis, a felsorolt problémák közül egy sem übereli azt, hogy bár
még csak néhány nap telt el azóta, hogy megnéztem a filmet, de már egyáltalán nincs velem.
Nincs min gondolkodni, nincs mit emészteni, nincs is nagyon mire visszaemlékezni – leginkább még a filmelméleti gondolatokra, de azt jobb lett volna inkább egy online esszében elmenteni a böngésző könyvjelzői közé. Tarthattam volna mesterkélt helyett erőteljesnek a színészi játékot, tehettem volna rá magasról, hogy Levinson nem titkoltan szeretne rábeszélni, hogy egy igazi seggfejjel szimpatizáljak, örülhetnék a fekete-fehér képeknek – de ha egy film üres, akkor mindegy. Akkor úgyis elfelejteném azt is pár nap múlva.
Márpedig egy film végső soron épp annyit ér, amennyi az emlékeinkben megmarad belőle.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
