Egész okos ötlet volt a Steven Spielberg legendás filmjét, a Jurassic Parkot gátlástalanul kizsákmányoló alkotóktól (köztük az azóta is itt producerkedő Steven Spielbergtől), hogy forgattak egy nagyon rossz és egy elviselhetetlenül pocsék folytatást ahhoz a trilógiához, amelynek egyébként már a második és a harmadik részét sem övezi túl nagy lelkesedés a filmszakma részéről (de azok legalább klasszikusok). Ezzel ugyanis elérték, hogy egy épeszű ember harminc évvel az első rész, négy évvel a Világ Egyik Legrosszabb Filmje után már úgy üljön be a mostani, már Jurassic World című trilógia záródarabjára, a Világuralomra, hogy az ég adta világon semmi elvárása ne legyen, csak hogy látványos dinoszauruszok rohangáljanak és bömböljenek a vásznon, mint gyerekkorunkban a hétfejű sárkány. Ha ezt sikerül megugrani, már nincs nagy baj.

És most tényleg nincs nagy baj. A Jurassic World: Világuralom üzembiztosan hozza azt a keveset, amit el lehet várni tőle.

AFP/ Universal Pictures / Amblin

Sőt annál eleinte még valamivel többet is. A film alapfelvetése ugyanis kifejezetten zseniális: a rettenetes előző rész után a rendezői székbe is visszaülő Colin Trevorrow forgatókönyvíróként ugyanis teljesen realista módon közelített ehhez az amúgy nyilván a legkevésbé sem reális helyzethez, miszerint a világon újra dinoszauruszok élnek, mert génmanipulációval feltámasztották őket. Így pedig a film kiindulása valójában nem is a Jurassic Park második része, Az elveszett világ lenyúlása, hiába tűnik úgy a sztorileírás alapján: ahogy abban a filmben, a dinoszauruszok ebben is elszabadultak, és az emberek között járnak.

De amíg Az elveszett világ ezt az ötletet semmi másra nem használta, csak arra, hogy változtasson a látványon, mert majd jobban mutat, ha a dinók már egy zsúfolt nagyvárost is összetörnek emberevés közben, addig a Világuralom tényleg logikusan továbbgondolja mindazt, ameddig ez az öt film vezetett. Hogy mi van, ha a dinoszauruszok valóságosak? Mit lehet kihozni ebből azon túl, hogy tízezer voltos elektromos kerítések között öldökölnek a zuhogó esőben a T-rexek? Trevorrow visszanyúlt Michael Crichton 1990-es, alapul szolgáló regényéhez, amely szintén a valósághoz próbált közeledni, és az ember természetbe való beavatkozását bírálta. Márpedig ha valami megindokolhatja egy újabb folytatás elkészítését, akkor az ilyesfajta továbbgondolás épp az.

Ez a film úgy kezeli a dinoszauruszokat, mint a túlszaporodott, természetes élőhelyüket elvesztett nagyvadakat; hogy messzebbre ne menjünk,

olyan ez a film, mintha jelentősen kipattintott és még harciasabb medvék és a gyergyószentmiklósi emberek problémás együttéléséről szólna, csak kevesebb benne a pálinka.

Úgyhogy Trevorrow a film első félórájában – és néha még később is –, mint valami fantasy-természetfilmben, végigveszi az együttélés következményeit: a cuki kis dinókat a városi parkokban futkározó gyerekek babusgatják, a ragadozók néha összeütközésbe kerülnek az élőhelyükre behatoló emberekkel, az állatvédő aktivisták illegális tenyésztőtelepek felszámolásán dolgoznak, orvvadászok gyűjtik be a zsákmányt, hogy a feketepiacon értékesítsék, sőt akár viadalokat rendezzenek, vagy épp nyársra húzzák őket, és így tovább.

Ebbe a felállásba húzza be Trevorrow az előző két film főszereplőit, Owen Grady Velociraptor-szelidítőt (Chris Pratt) és Claire Dearing állatvédőt (Bryce Dallas Howard): az Owen által „megszelidített” Velociraptornak is elrabolják a kicsinyét, sőt, még mást is, ezért indulnak el a dinók génkezelésével és legális tenyésztésével foglalkozó cég, a Biosyn központjába (meg persze azért, hogy ebben a részben is legyen egy tisztességes Jurassic Park, ahol összeterelik a dinoszauruszokat egy légtérbe, csak itt most rezervátumnak hívják). A kis velociraptor persze nemcsak erre szolgál, hanem arra is, hogy legyen ennek a sorozatnak is egy saját cuki Baby Yodája, amit pólóra lehetne nyomtatni, és el lehetne adni plüssből – már ha nem utálná már most ennyire mindenki ezt a filmet, részben talán az eddigi folytatások miatti jogos indulataikat is kivetítve rá.

Ráadásul Trevorrow mindemellé – vagy inkább mindezek helyett, mert azért a dinós öko-doku egy idő után erősen háttérbe szorul – egy újabb, egész értelmes történetszálat is kitalált, azt ráadásul a film fő vonzerejéhez kapcsolva. A készítők ugyanis alig titkolt kétségbeesésükben a lefelé tartó spirálban lévő sorozatok végső fegyveréhez nyúltak: a nosztalgiához. A Világuralom ugyanis újra behozza a sztoriba az eredeti film trióját, Alan Grantet (Sam Neill), Ellie Sattlert (Laura Dern) és Ian Malcolmot (Jeff Goldblum). Ők ténylegesen is egy szinte teljesen külön filmben játszanak: amíg Chris Pratték akciófilmesen üldözik az orvvadászokat, de még inkább őket üldözik az orvvadászok prédái, addig Laura Dernék a Chricton-féle alapötlethez hasonló ügyön dolgoznak: a pénzéhes Biosyn ugyanis a dinó-DNS után a sáskák génjeibe is belenyúlt, hogy az így létrejött óriássáskák mindent felzabáljanak az általuk forgalmazott gabonán kívül, ezzel még egyszer felmelegítve a „mivel jár, ha az ember istent játszik” témát is, hasonlóan Grant és Settler románcához és Malcolm excentrikus figurájához, meg persze a töltött káposztához.

Szóval a Világuralomnak van épkézláb sztorija, sőt rögtön kettő is, és ez még akkor is jó, ha aztán a két és félórás film második fele, sőt talán inkább kétharmada csak azt az akcióorgiát hozza kiszámíthatóan, amit már jó pár rész óta megszoktunk (és ami miatt a legtöbben jegyet váltanak, tegyük hozzá halkan). És hát ebben azért vannak idegesítő dolgok, például hogy a tökéletes, kivédhetetlen, maximálisan hatékony gyilkológépnek nevezett dinoszauruszt egy praktikeres lapáttal is lehet semlegesíteni, és sosem fut gyorsabban, mint ahogy egy motor halad a látványos máltai belvárosban, na meg hogy tökéletes, kivédhetetlen és maximális hatékonysága ellenére egyetlen nekünk szimpatikus szereplővel sem tud végezni. Vagy hogy a befagyott víztározó jege alá bezuhanó Chris Prattre kevesebb hatása van a kellemetlen balesetnek a zordon Dolomitok csúcsai közt, mintha épp csak lefröcskölte volna egy mellette elhaladó audis az útszéli pocsolya vizével.

De hát tegyük már a kezünket a szívünkre: tényleg a hitelességet akarjuk számonkérni egy Tyrannosaurus rex, egy Giganotosaurus és egy Mittudoménmiszaurusz vérre menő harcát is bemutató filmen?

Persze, biztosan jobb lenne, ha Trevorrow kicsit elrugaszkodna a hasonló filmek legismertebb kötelező köreitől, és legalább egy kétperces mellékszerepre beavászkodó jófiút fel merne falatni egy dinóval, vagy ha kitalálna egyetlen olyan helyzetet is, ami valós veszélyt jelent a főszereplőkre, nem olyat, amiből egy csinos kis félperces jelenet után sértetlenül lehet távozni. De hát ez nem az a film, ami ilyesmikkel akarna újat mutatni; ez a most már – a tudomány felfedezéseivel összhangban – tollas és szőrös dinoszauruszokkal akar újat mutatni, ezen kívül pedig kifejezetten régit szeretne mutatni, nem újat, lásd Sam Neill, Laura Dern és Jeff Goldblum szereplését.

De a nosztalgiafaktoron kívül azért ők sem hoznak olyan sokat a filmbe, bár az tény, hogy nekik legalább van egy-egy olyan apró ötletük, hogy ne mondjuk, kisugárzásuk, amitől úgy érezzük, a karaktereiknek van jelleme, míg Chris Pratt és Bryce Dallas Howard könnyedén összekeverhetőek a viaszmásukkal Madame Tussaud múzeumából, de hát őket tulajdonképpen nem színésznek szerződtették, hanem lisztkukacnak: csalinak, hogy legyen mit kergetnie a dinoszauruszoknak. Ha innen nézzük, még örülhetünk is, hogy mennyivel jobban mutat Chris Pratt a motor meg a ló nyergében, mint egy lisztkukac. Az talán ki se látszana.

AFP/ Universal Pictures / Amblin

Szóval az akció lényegében hozza az elvártat, amennyiben az elvárt azt jelenti, hogy dinoszauruszok a helyzethez képest legalább ne nagyon debil okokból csépeljék egymást és az embereket, minél kevesebb hülyeséggel körítve a dolgot. Van némiképp Elon Muskra emlékeztető, kapzsi főgonosz, van cuki kislány, van cuki dinó és félelmetes dinó, sőt nagy újításként van félelmetes dinó is, amelyik cuki, hát mi kell még?

Sőt Trevorrow-n még az is látszik, hogy élvezi a dolgot, és ezt sosem rossz megérezni a moziszékből: egy másodpercre megidézi a Ragyogás emblematikus jelenetét, Jack Nicholson helyett egy dinoszaurusszal, egy másik másodpercben élőképben mutatja meg a Jurassic-sorozat emblematikus logóját, és ki tudja, még hány ilyen másodpercet rejtett el ebben a százötven percben. Hogy mindet megtaláljuk, biztosan újra kéne nézni a filmet.

De azért mindennek van határa.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: