Túl a Halottak napja-mindenszentek-halloween háromszögön – Juhász Katalin néprajzkutatóval beszélgettünk

hvg.hu: Mi jellemzi Magyarország gyászkultúráját? Hogyan alakult ki és miben tér el más országokhoz képest?

Juhász Katalin: A halottkultusznak vannak alapvető vonásai. Az embernek a halál ősidők óta titokzatos és megfoghatatlan, egyszerre hordozza az ismeretlenség veszélyét és az elmúlás fájdalmát. Emiatt alakult ki minden kultúrában valamilyen formája a halottkultusznak, amelynek a lényege egyfelől kapcsolatba lépni az elhunyt lelkekkel, másfelől pedig a halál veszélyét elhárítani – sok helyen ezért mosnak kezet például azok, akik kijönnek a temetőből.

Ebből adódnak a szokások, a kapcsolattartás igénye. Ide tartozik például a halottak etetése, aminek megannyi változata van: megterítenek éjszakára, kiviszik az ételt, esetleg a család maga ott fogyasztja el. Az ember egyik legősibb szeretetnyelve, az étel, hogy enni ad, ezzel ápolják a kapcsolatot. A másik ilyen a világítás, ami az örök világosságról szól, részben a korábban említett veszélyelhárítás részeként. De egyes értelmezések szerint az üdvözülést is szimbolizálja, máshol pedig tüzet gyújtanak, hogy annál „melegedjenek fel a fázós lelkek.” Magyarországon hagyományosan ezek a szokások.

hvg.hu: Ez hogyan változik az idő előrehaladtával? Mennyire befolyásolja az ilyen rituálékat az, hogy egyébként többet tudunk a halálról tudományosan?

J.K.: Az embereknek igénye van a spiritualitásra, ezek az átmeneti rítusok pedig segítenek a gyász feldolgozásában is. Ha a halottak napja eredetére gondolunk: már a rómaiaknak is volt halottakra emlékező ünnepe, ráadásul ugyanezek a világítás és etetés motívumok jelentek meg akkor is. Így keveredik bele a halloween is a képbe: november 1-je volt a kelta év kezdete, amikor áldozatot mutattak be az elhunytak tiszteletére, a római hódítás után a kereszténység pedig rárétegződött ezekre (és más, hasonló, pogány) a hagyományokra.

Innen is következik egyébként, hogy a halloween maga nem a halottak napját jelöli, az ír All Hallows’ Eve, lefordítva mindenszentek éjszakája kifejezésből jön. Az egyház megkülönbözteti egymástól a küzdő, a szenvedő és a diadalmas egyházat. A legelső szól a Földön élő emberekről, a második a tisztítótűzben szenvedőket jelöli, a harmadik pedig a mennybe jutott, üdvözölt lelkek gyülekezete. Ezek a Mindenszentek, ezt ünnepeljük november 1-jén. A halloween inkább a szenvedő lelkekről szól: a maszkok a holt lelkeket személyesítik meg, akik a végső földi útjukat megtéve bolyonganak az élők világában – éppen ezért hagyományosan nem a mostani cukormázas ünnepről, hanem sokkal ijesztőbb jelmezekről volt szó.

hvg.hu: És hogyan jelent meg a cukormázas változat Magyarországon? Egyáltalán, hogyan és miért veszi át egy közösség egy másik kultúra ünnepeit?

J.K.: A Mindenszenteket mi is ünnepeljük, a szokások formái azok, amik változnak. Itt mindig a karácsonyfa példáját szoktam felhozni: a zöldág, jobbára a gerendáról lógatva, a régi magyarországi gyakorlatban is jellemző volt, aztán a német mintára előbb a főurak szalonjaiban, majd minden társadalmi rétegnél megjelentek a fák és meghódították egész Európát és Amerikát, teljesen idegen szokásként.

A modern szokásokban a rendszerváltás után kezdődött új fejezet, a fogyasztói kultúra begyűrűzésével. Nagyon nagy szerepe van a kereskedelemnek abban, ahogy nemcsak a nyugati fogyasztási szokásokat, hanem a nyugati ünnepeket magukat átvettük. Az első riport a Magyar Rádióban a Valentin-napról például úgy hangzott el, hogy egy virágboltos mesélt róla, mint szép ünnep, amit jó lenne meghonosítani – magyarán vegyenek virágot. A fiatalok nyitottak voltak, többek között – és ez a második tényező – azért is, mert ekkorra nem az orosz, hanem az angol nyelv volt meghatározó: a gyerekek halloweennel és nyugati karácsonnyal találkoztak a tankönyvekben és a tévében, de csak a külsőségeket tudták átvenni. Magától értetődik, hogy a cukorkagyűjtés, és nem a tényleges mindenszentek ünneplése ragadt át a gyerekekre. Az angolszász országok szokásai mostanra szinte mindenhol megjelentek, és ahogy a boltokban és a médiában, úgy az iskolákban is beépülnek az év rendjébe. Nem véletlen, hogy ezek a szokások egy idő után velünk maradnak, a halloween is egy lett a sok közül.

hvg.hu: Ezzel ellentétesen mennyire koptak ki, vagy épp élik reneszánszukat a hagyományosan magyar szokások? Idén például szokatlanul sok ismerősöm posztolt a busójárásról a közösségi médián.

J.K.: [nevet] Pedig a busójárás nem is magyar szokás, mégis az első volt a magyarországi UNESCO kulturális örökségi listán. Egyébként pedig jó példa arra, amit mond: egyre intenzívebben folyik egy úgynevezett örökségesítési folyamat, nem egyszerűen hagyományőrzés, hanem egyszerre hagyományrekonstrukció és hagyománykonstrukció, a régi szokások ápolása és újak építése egyaránt.

Csömör az egyik kutatási terepünk. Ezen a településen nagyon erős a törzslakosság helyi identitása, a tót hagyományok házát maguknak alapították a helyiek, de ahogy igyekeznek autentikusan megemlékezni az ünnepeikről, úgy adódik hozzá az is, hogy ők mai emberek, ami magával hordoz új elemeket. Hogy konkrét példával éljek: a disznóvágásra összeszedték a faluból az összes hagyományos (nem műanyag) eszközt, hogy azzal dolgozzanak, és rengeteg helyi viseletet gyűjtöttek, hogy minden résztvevőnek jusson a különleges alkalmakkor, disznóvágáson például munkaruhát kapnak. Halottak napjára pedig azt találták ki, hogy fáklyákkal vonulnak ki a temetőbe és közösen emlékeznek – ez teljesen új szokás, az ő köreikben legalábbis mindenképp. Ehhez hasonlóan a kistelepülések közösségei a húsvéttól a szüretig többnyire rendelkeznek olyan saját "fejlesztésű" hagyományokkal, amelyekkel kiegészítik az ünnepeket, ezek pedig folyamatosan változnak.

hvg.hu: Összességében jót tett a kultúráknak a globalizáció?

J.K.: Most már azt szokás mondani, hogy megkezdődött a glokalizáció folyamata: a kultúra globalizálódásával párhuzamosan felértékelődött a helyi kultúra szerepe. Ez egyrészt identitást épít helyi szinten, másrészt akár pénzzé is tehető kulturális tőkét is adhat. Mindez válasz arra a globális igényre, hogy a különböző helyekre ellátogatva helyi sajátosságokat lássunk, helyi termékeket vásároljunk. 

hvg.hu: És a politika? Az elmúlt 10-15 évben a kultúra a kampányok központi eleme lett, mindenki magáévá akarja tenni az ünnepeket.

J.K.: Vannak olyan ünnepi szokások, mint az aratási ünnep vagy a szüreti felvonulás, amelyeket politikai döntés nyomán, és fentről kezdeményeztek, velünk maradtak és egy időn túl már senki nem foglalkozott azzal, honnan erednek. De ugyanígy vannak elemek, amelyek kikopnak a leköszönő hatalommal együtt, mert nem váltak a közösség saját hagyományaivá. A nagy történelmi ünnepeket pedig valóban kihasználhatják a politikusok, hogy például március 15. vagy október 23. őket igazolja, kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt. 

A lokális ünneplés szokásai és a politika más szálak mentén is összefügg: sokkal könnyebben építi az identitását az a közösség, amely ehhez támogatást kap különböző pályázati forrásokból, vagy amely sikeresen terjeszti fel saját hagyományait a kulturális örökség listákra. Ez persze egyfelől perifériára szorítja azokat a közösségeket, településeket, amelyek erre nem képesek, másfelől mesterséges konstrukcióvá teszi a kulturális örökségünket.