A Mission Impossible 7. részének legjobb része a stáblista legvégén van.

Nincs semmiféle rejtett jelenet, amiben feltámad egy halott, miközben kikel még egy alientojás, csak egy feliratról van szó: arról, amiben a film készítői leszögezik, hogy nem, a látszat ellenére semmilyen módon sem hajtottak keresztül a római Spanyol lépcsőn böhömnagy páncélozott járművekkel, és nem zúzták az egészet pozdorjává. És hogy miért ez a legjobb rész?

Mert ha nem írnák ki, simán elhinnénk az ellenkezőjét.

Már csak azért is, mert jórészt ez a jelenet sem vizuális trükk – jó, a kőkerítéseken átszáguldás valószínűleg az –, hanem felépítették az egész hóbelevancot stúdióban. Ahogy tényleg belehajtottak egy vonattal a szakadékba. Ahogy Tom Cruise tényleg nem állt meg a száguldó motorjával, egy ejtőernyővel a hátán a szakadék szélén, hanem belehajtott a mélységbe. (Lehet, hogy Christopher McQuarrie író-rendező pszichológusának lennének kérdései ezzel a szakadékbahajtás-mániával kapcsolatban. Mondjuk az dicséretes, hogy a Spanyol lépcső aljába nem montíroztak még egy szakadékot is. Vagy a szakadék aljából nyíló újabb szakadékot. Lennének itt még kiaknázandó területek, Christopher!)

Valahol vicces, valahol törvényszerű ugyanis az a paradoxon, hogy a technika fejlődésével párhuzamosan, amikor már lényegében semmi nem lehetetlen – simán előbukkanhat a meghalt színész által játszott Leia hercegnő a Star Warsban, simán lenyomhat egy jelenetet a negyvenéves Harrison Ford abban az évben, amikor a sztár a 81. születésnapját ünnepli – a leglátványosabb jelenetek záloga az, hogy nem használnak vizuális trükköket. És igazuk van, illetve jelen esetben igaza van Christopher McQuarrie-nak: míg nincs az a CGI-trükk, ami tényleg igazán hihetően mutatna (talán csak az Avatar 2-t kivéve), addig az tényleg nehezen felülmúlható moziélmény, ha az épp zuhanó mozdony kerekére szerelt kamera képét látjuk egy akkora IMAX-vásznon, mint egy Tiborcz-érdekeltségbe tartozó, tájházakra vonatkozó EU-támogatásból felhúzott luxuspanzió alapterülete. Ilyen képeket (jó esetben) tényleg egész életünkben nem láthatunk máshol, csak a moziban.

Már csak azért is jó, hogy keveset bíztak a CGI-re, mert elnézve azt a jelenetet, amivel már jó féléve roadshow-zzák végig a teljes világsajtót a film PR-osai – amelyikben Cruise motorral szakadékba ugrik –, jobb is, ha a valós felvételekre akarnak támaszkodni: elképesztő, hogy egy ilyen, több százmillió dolláros költségvetésű filmben mennyire képtelenek élethűvé rajzolni a füves-sziklás talajt a motor kerekei alatt. Egy félig a szakadékba lógó vasúti szerelvényből kizuhanó zongora elől elugrás, az megy. Fűszálakat és kavicsokat rajzolni Cruise hegyre épített motorkifutó-pályája helyébe: túl nagy kihívás. Na mindegy. Szerencsére úgyis ilyesmiből van kevesebb.

A kritika ezen a pontján a kedves olvasóban felvetődhet a kérdés, ugyan miért csak a látványról van szó, és miért nem a film többi részéről. Ekkor a kedves olvasó mégis a fejéhez kaphat:

tényleg érdekelne a többi engem?

Mert hát vajon hányan nézik meg azért a Mission Impossible: Leszámolás: Első részt, mert őszintén kíváncsiak arra, miféle intrikákon, cselszövéseken, fondorlatokon és áskálódásokon keresztül vezethet Tom Cruise útja a világ megmentéséig, pontosabban A Világ Megmentése: Első részig? És hányan azért, hogy megnézzék azt a filmet az elérhető legnagyobb vásznon, amit lassan egy éve Minden Idők Leglátványosabb És Legveszélyesebb Akciófilmjeként hirdetnek, Amibe Tom Cruise Majdnem Belehalt? Vagy oké: belehalhatott volna. Tulajdonképpen. Akár.

Remélem, nem sok ilyen, inkább a sztorira kíváncsi ember van. Az ő érdekükben. Mert ők jóval nagyobbat fognak csalódni, mint a látványpártiak.

Már csak azért is, mert a látványorgián totálisan felajzva részt venni kívánóknak egyáltalán nem kell csalódniuk. A két és fél órás film tulajdonképpen egy hatalmas akciójelenet, kicsit olyan érzés nézni, mintha valójában egy ötórás filmet néznék kétszeres sebességen, mert beragadt apu régi videólejátszóján a pörgetésgomb. És McQuarrie még azt is pontosan tudja, milyen kontextusba érkezik a műve: olyanba, amikor tényleg nagyon nagyot kell gurítani ahhoz, hogy bárki is emlékezzen még hónapok múlva is a filmre, és ami még fontosabb, annyian beszéljenek róla szuperlatívuszokban a moziból kijőve, hogy az a három kiemelt költségvetésű blockbuster árába kerülő filmet is jövedelmezővé tegye. Olyan kontextusba, amiben évente kijön 3-4 szuperlátványos szuperhősfilm, amiben tudósok fejlesztenek új kamerákat az új Avatar számára, amiben a vadászrepülőt irányító Tom Cruise versenyez a másik Tom Cruise-zal, tudják, azzal, akinek nem szabad szakadékok közelébe menni.

Így minden akció túlmutat valamennyivel saját magán: nem elég sivatagban lóháton üldözni egymást, és közben távcsöves puskával, géppisztollyal és pisztollyal lövöldözni, eközben még homokvihar is van, hogy punkabb legyen az egész kinézete. Nem elég vonat tetején állva késpárbajozni, eközben még alagút is jön, és nem elég vonat tetején fekve, alagútban késpárbajozni, az alagút tetejéről aggasztóan mélyen belógó, pirosan világító lámpák is hoznak némi plusz életveszélyt (és látványt). Nem elég motorral szakadékba ugrani: mielőtt kinyílna az ejtőernyő, még sárkányruhában is kell repülni valamennyit, hogy Cruise eléggé eltávolodjon a veszélyes szikláktól. Nem elég autós üldözésben részt venni, mindennek Róma belvárosában kell történnie, de nem elég Róma belvárosát felszántani, mindezt egy pincsikutyaház méretű Fiat 500-assal kell kivitelezni.

A Mission Impossible: Leszámolás hatalmas elvárásokat generált a látványosságát illetően, de képes is mindnek megfelelni, és ez nagyon nagy szó.

Szóval ehhez képest szinte – de csak szinte – meg is bocsátja az ember a kétbites sztorit és a szinte arcpirító marhaságokat a részletekben, az olyasmiket, hogy a totális világuralmat biztosító, az embert nagyjából istenné tevő, felbecsülhetetlen értékű holmit mindenki csak úgy egyszerűen zsebre vágja, hadd lopja ki onnan jelenetenként kétszer egy közepesen képzett zsebtolvaj, vagy hogy bombákat körömreszelővel, bilincseket pedig közönséges gemkapcsokkal nyitogat ki mindenki, rendőrautók és rendőrmotorok meg egyszerűen csak úgy beindíthatóak az utcán minden további nélkül.

De az már feltűnőbb, hogy nagyjából ugyanaz a sztori, ami a Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed című 2007-es, azaz tizenhat éves filmben is volt, és nem, a Die Hard nagyon erősen lecsúszófélben lévő negyedik részével összehasonlítani valamit semmiképp sem dicséret, még hunyorogva sem. Annak a filmnek az alkotói is arra játszottak rá, hogy a számítógépes, online, cyber-dolgok olyan misztikusak, úgyse ért hozzá senki annyira, akkor remekül lehet riogatni azzal, hogy online mindenhez, de tényleg mindenhez hozzá lehet férni, és már kész is a baj! A Die Hard 4.0 cyberterrorizmusát épp csak minimálisan frissítették Mission Impossible alkotói az aktuális korparával összhangban: most az öntudatra ébredő és persze világuralomra törő mesterséges intelligencia ellen kell küzdeni. (De legalább az időutazást nem vették kölcsön a Terminator-filmekből, biztos ahelyett van a szakadékfixáció. Igaz, ez még csak a kétrészes film fele volt.)

Két probléma van a forgatókönyvvel, az egyik nagyobb, a másik kisebb. A kisebb csak az, hogy minden kreativitás elment az akciójelenetekre, és a sztoriba egyáltalán semmi olyasmi nem fért, ami bármivel is túlmutatna a Hollywoodi Akciófilmírás Kezdőknek önsegítő tankönyv első nyolc fejezetén: van egy Tárgy, amit meg kell szerezni, de mindenki ezt a Tárgyat akarja megszerezni, úgyhogy különböző Átadások, Csereüzletek és Kifizetések időpontjaiban felbukkan az összes érintett szereplő, és fejbe rúgja vagy hasba szúrja egymást, ha pedig nem sikerül, jön az autósüldözés.

Talán annyival próbálkozott McQuarrie kilépni a közhelytengerből, hogy egyszerre rengeteg fél érintett, a CIA, egy fegyverkereskedő, a titokzatos vevő, a régi Bond-lány, az új Bond-lány (vagyis elnézést, másik sorozat: ebben vajon mi a kötelezően felsorakozó, szép színésznők neve? Primadonna és szubrett?), és még a főgonosz is. Talán azért játszódik egy vonatkocsiban a film második fele, mert kisebb helyen el se fértek volna mind. Kérdés, hogy ez valóban jobbá teszi-e a sztorit, vagy inkább csak bonyolultabbá: a kettő nem mindig szinonima.

A nagyobbik probléma a lélekrajz teljes hiánya. A főgonosz minden motivációja az, hogy „nem is ölni szeret, hanem végignézni a szenvedést”, amire még azt lehetne mondani, hogy nagyon jól hangzik, de azért nem sok, azonban még csak nagyon jól sem hangzik. Még feltűnőbb a pszichológiai finomságok teljes hiánya az említett „új Bond-lány” kapcsán: egy olyan tolvajról van szó, aki nagyjából az első tíz alkalommal ki akar szúrni a főhőssel, ha csak lehetősége van rá, ellopja tőle a Tárgyat, majd konkrétan odabilincseli egy ajtóhoz a biztos halálba, és lelép. Úgyhogy a főhős a tizenegyedik alkalommal közli vele, hogy bármi áron vigyázni fog rá, és mostantól mindig fontosabb lesz számára a nő élete, mint a sajátja.

Hát, ki mire gerjed, Ethan Hunt ezek szerint a kétszínű, egy kicsit aljas rosszakaróira, amennyiben szépek.

A két és feledik probléma a színészi játék, de ebbe már tényleg szinte felesleges belekötni, ha Tom Cruise máskor ne lenne ennél azért valamivel sokszínűbb, fel se tűnne, de most letudja a dolgot a négy kevésbé izgalmas arcrándulásával, és nem használja a maradék nyolcat, pedig azok jobbak. Vanessa Kirby jelenléte viszont nagyon üdítő, igaz, kicsit rosszat tesz a mindössze blockbusteres sablonokból építkező többiek megítélésének: ő megmutatja, milyen egy európai színházi hagyományokon edződött színész játéka, aki minden arcrezdülésével kommentálja a saját és a többiek szavait, és ezt nem is csak az evidens érzelmeket kifejezve teszi, de még játékosságot is tud belevenni a dologba.

De ez tényleg majdnem mindegy, ez egy akcióorgiába oltott látványfilm, és mind az akciók, mind a látvány után bárki megnyalhatja mind a tíz ujját (orgia legfeljebb a velencei Dózse-palotában tartott parti hátterében van elmosódva, de lehet, hogy rosszul láttam), akkor mit akarunk még. A Mission Impossible: Leszámolás így is hatalmas moziélmény, az akciófilm-készítés magasiskolája és mesterkurzusa, ráadásul humora is van, sőt, néha már egészen South Park-osan abszurd és gyermeteg humora, ami felüdülés a hollywoodi sablonpoénokhoz képest. Ha viszont a forgatókönyvbe is annyi energiát fektetnek, mint az akciózásba, más tekintetben is egészen kiemelkedő film lehetett volna.

Így is kiemelkedő. Csak nem minden tekintetben.