A Vogue egyet jelentett Audrey Hepburnnel és Grace Kellyvel, aztán jött Madonna, és beütött a ’90-es évek
A ’90-es évek divatiparáról és a világ egyik leghíresebb divatmagazinjáról készült hatrészes dokumentumsorozat, amelyből kiderül, hogy miért volt Kate Moss anti-szupermodell, hogyan lehetett akkora hatása egy biztosítótűkkel összefogott Versace-ruhának, hogy még mindig beszélünk róla, és mit tud Anna Wintour, aki tényleg soha nem veszi le a napszemüvegét.
Élvezetes és zavaros, felforgató, mindent megváltoztató
– ezek a jelzők hangzanak el legtöbbször a ’90-es évekről a Disney+ egyik új, a korszak divatiparát megidéző dokumentumsorozatában. A témaválasztás önmagában is telitalálat, hiszen olyan húrokat penget, amelyek harminc év elteltével sem idegenek a mostani korszellemtől. Már ha az öltözködésből indulunk ki, és abból, hogy mekkora reneszánsza van megint a magas derekú, egyenes szárú farmereknek, a pufidzsekiknek és a susogósoknak, a haspólóknak és a platformos cipőknek, a nagy hajcsatoknak és a lehetőleg minél jobban kilógó fehér sportzokniknak.
A Vogue: A 90-es évek a címével ellentétben csak részben szól a világ egyik leghíresebb divatmagazinjáról, és ez mindenképp jó hír azoknak, akiket inkább a nosztalgiafaktor érdekel, semmint egy újság működése. Szól ugyanakkor a kulturális iparágak összefonódásáról és egymásra hatásáról, az elképesztően pezsgőnek tűnő amerikai és nyugat-európai művészeti életről, na meg a jópofa, de azért decens anekdotázgatásról a kifutók backstage-éből. Mindezt konkrétan egy akkora sztárparádéval támogatták meg, hogy az még a Holdról is látszik: olyan élvonalbeli celebek idézik fel a legendás időket, mint Kate Moss, Gwyneth Paltrow, Nicole Kidman, Victoria Beckham, és körülbelül az összes, laikusok számára is értelmezhető divatmogul is megszólal Tom Fordtól kezdve Donna Karanon át Michael Korsig.
Ha hihetünk a sorozatnak – vagy, ha már éltünk akkor, az emlékeinknek –, az évtized olyan sok meghatározó divat- és vele poptörténeti pillanatot tartogatott, hogy a merítés szűkítése nem kis fejtörés lehetett az alkotóknak. Ilyeneket nyilván a Vogue nélkül is remekül el lehetne mesélni, a keretezést főként mégis a lapcsalád legbefolyásosabb emberei, többek között Anna Wintour és Edward Enninful, az amerikai és a brit kiadás főszerkesztői, Tonne Goodman és Hamish Bowles szerkesztők, illetve Grace Coddington korábbi kreatív igazgató adják, akik részben a producerei is a sorozatnak. A tálalás emiatt erősen azt az érzetet kelti, hogy a divat és a Vogue története tulajdonképpen ugyanaz. Ők legalábbis biztosan elhiszik magukról, de ez valamiért sosem válik annyira irritálóvá, hogy a szórakoztató, mégis informatív tartalom lássa kárát. Talán még igaz is lehet, ki tudja.
De mégis mi minden történt a ’90-es években divatfronton, amivel meg lehet tölteni egy hatrészes sorozatot?
Csak a hangulat kedvéért itt van egypár dolog, amit viszontláthatunk jobban kibontva: Szex és New York, fiúbandák és csajbandák, a Met-gálára megérkező Diana hercegné Dior-ruhája, amelyből állítólag ő maga szedte ki a tervező tudta nélkül a fűzőt, az MTV-gálán bimbóvédős, csupasz mellet villantó Lil Kim, a Tommy Hilfiger-korszakát élő Snoop Dogg, vagy a direkt botrányos, performanszszerű divatbemutatók. (Igen, ekkor még az számított botrányosnak, ha tangás férfiak vonultak a kifutón.)
A korszak a szupermodell-kultusz tündöklését is magával hozta, ami sosem volt még annyira erős, mint akkoriban. Claudia Schiffer, Linda Evangelista, Naomi Campbell, Cindy Crawford és Christy Turlington máig etalonnak számít, részben azért is, mert ekkoriban váltak médiaszemélyiséggé. Már nemcsak a kifutón lehettek sztárok, hanem egymásnak adták a kilincset a legnézettebb beszélgetős műsorokban is, sőt komplett videóklipeket építettek fel rájuk – ahogy tette például George Michael a Freedom című dalánál –, és az utcákon osztogattak autogramokat a rajongóiknak. Olyan jól ment nekik, hogy Evangelista egyszer le is nyilatkozta, hogy napi tízezer dollár alatt fel se kel.
Kate Moss felbukkanásával szinte villanásszerűen felülíródott az addig favorizált modellideál. Moss nem volt klasszikus, 90-60-90 méretű szépség, alacsonyabb is a sztenderdnél, az önazonossága és a kisugárzása viszont a korszak esszenciáját jelentette. Azt mondják róla, hogy valójában a divat elutasítása volt, amit ő képviselt, vagy, másként, az antidivatot tette divattá. Első címlapfotózásakor még csak 16 volt, nem sokkal később a Calvin Klein modelljeként futott be. Addigra már híres kolléganői közül többen is komoly fenyegetésként tekintettek rá, és rájöttek, hogy ha meg akarják tartani a pozíciójukat a szakmában, fel kell venniük a Moss-féle stílust. Így is tettek.
Moss 1993-as Vogue-debütálása ugyanakkor elég rosszul sült el, mert a koncepció szerint egyrészt zavarbaejtően kislányosan pózoltatták bugyiban és melltartóban, másrészt nagyon sovány volt. Ekkor került be a közbeszédbe a heroin chic fogalma is, vagyis azé a jelenségé, amikor a modellek látványosan egészségtelen külsővel, az anorexia határát súrolva, betegesre sminkelve, szerhasználóként ábrázolva jelennek meg fotókon, a kifutókon vagy más nyilvános eseményeken, és ezt szexinek állítják be. A divatlapoknak nyilvánvalóan nagy szerepe volt abban, hogy a „heroinsikk” trenddé formálódhatott – ami ellen egy ponton egyébként akkora lett a felháborodás, hogy Bill Clinton is felszólalt –, a sorozatban mégis viszonylag elkenve és kurtán van róla szó, akárcsak a divatvilágban máig tapasztalható, a modelleket érintő súlyos testképzavarokról.
Ha Kate Moss volt az antiszupermodell, az antidivatra is kitaláltak egy nevet: grunge, ami nagyjából az elegáns ellentétét és a luxus tagadását jelentette, a látszólag koncepció nélkül összeválogatott, szándékosan rongyosnak tűnő ruhadarabokat, és amit sokan a Kurt Cobain–Courtney Love-párosban láttak manifesztálódni. A grunge-imádat összefügghetett azzal, hogy addigra a divat által elmesélt történeteknek, a fennköltségnek, az éteriségnek nem igazán volt közös metszéspontja az átlagember hétköznapjaival és érzéseivel, nem tudtak és nem is akartak hozzá kapcsolódni. A tervezők és az újságírók egy része eleinte nagyon utálta, de miután a grunge a kifutókat is meghódította, mégiscsak bekerült a kánonba.
A vörös szőnyegekre ugyanakkor, mintegy ellenpontként, visszatért a csillogás. Ennek a nyitánya a Négy esküvő, egy temetés premierje volt, pontosabban Liz Hurley aznap viselt ruhája, az ikonikus, biztosítótűkkel tűzdelt Versace-estélyi, ami a címlapokig repítette az addig alig ismert fiatal színésznőt:
Míg Sarah Jessica Parker arról sztorizik, hogy korábban simán megjelent Hollywood menő eseményein akár turkálós, műselyem ruhában és csizmában is, az évtized második felére már ciki volt, ha nem Gucci- vagy Prada-ruhás istennőnek öltözött. És ekkor futott fel a divatvilág Super Bowljaként aposztrofált Met-gála, vagyis a New Yorki-i Metropolitan Museumban évről évre megrendezett jótékonysági celeb- és divatőrület is, ami valószínűleg a legnézettebb divatesemény a világon. Ahogy a sorozatban is elhangzik, a divat és a hírességek legfőbb találkahelye, a színházról, a képzeletről és a kreativitásról szól – mondjuk, nem mindig könnyen befogadható tartalommal:
Na és mi köze mindehhez a Vogue-nak és Anna Wintournak?
Elég sok, mint az kiderül az erős, olykor túlzónak tűnő állításokból. A Vogue nemcsak trendkövető, hanem trendcsináló is; a szerkesztői döntéseknek komoly szerepük van abban, hogy kiből lesz ünnepelt és menő tervező, ugyanakkor magáról az újságról és a működéséről nem árulnak el belemenősebb részleteket a sorozatban. Ugyanígy fájóan hiányoznak a kritikai nézőpontok, pedig valószínűleg érdekesebb lenne megismerni ezeket, mint Kim Kardashian „vállalkozó” önismétlő eszmefuttatásait arról, hogy milyen volt felnőni a ’90-es években.
A magazin egy New York-i pletykalapként indult a 19. század végén, mára, közel 130 évvel később 25 országban jelenik meg (három legfontosabb kiadása most is az amerikai, valamint a brit és a francia). A nyomtatott verzióját havonta majdnem 25 millióan olvassák, online 113,6 millióan, és vagy 120 millió követője van a különböző platformokon. Több mint egy évszázada piacvezető, a világ egyik legismertebb márkája, egy sokmilliós pénztermelő gépezet – írja A Vogue története című könyvben Nina-Sophia Miralles. Főszerkesztői ma, különösen a közösségi média korában a modellekhez hasonlóan hírességgé léptek elő. Köztük is Anna Wintour a méhkirálynő, aki immár több mint 30 éve uralkodik az amerikai újság élén, és akinek „félelmetes, mindenható jelenlétét mindenki érzi a szakmában, és azon túl is”. Nem véletlen, hogy a sorozatban is ő az egyik kulcsfigura.
Wintourt élő legendának, warholi rejtélynek mondják – igen, a saját kollégái a saját dokumentumfilmjében. „A Vogue egyenlő Anna Wintourral, és Anna Wintour maga a Vogue”, jelenti ki teljesen komolyan egyikük, és az is elhangzik valakitől, hogy a Wintour-éra előtt konkrétan unalmas volt az egész újság. Való igaz, hogy komoly személyi kultusz képződött körülötte, és erre ő is rátett jó pár lapáttal, rögtön a megjelenésével például. Mosolytalan, flegma arca, bob frizurája és áthatolhatatlannak tűnő napszemüvege, amit nyilván a forgatás alatt sem volt hajlandó levenni, egy jól átgondolt és ezer közül is felismerhető imázs része. Ha valakinek nincs meg, idézze fel Az ördög Pradát visel című filmből a Meryl Streep karakterét, és tudni fogja.
Wintourt 1988 nyarán vezényelték át a brit Vogue-tól Amerikába, és a sorozat itt is veszi fel egyébként a fonalat. Bár ő a kamerának lazán csak annyit mond a körülményekről, hogy „így alakult, mint annyi más az életben”, ezekért az alakulásokért ő maga is elég sok mindent megtett. Így sejteti legalábbis Miralles, aki szerint Wintour már a ’70-es években, a Harper’s Bazaar kezdő munkatársaként is arra vágyott, hogy a Vogue szerkesztője lehessen, amit elképesztő céltudatossággal, pozícióharcokkal és intrikák tömkelegével ért el.
A filmben Wintour szűkszavúan, ám nem kis éllel úgy fogalmaz, hogy a lapkiadó Condé Nast azért választotta ki, mert vérfrissítést akartak: „Az előző vezetőség alatt a Vogue minden címlapja egyformának tűnt, nagyon közeli képek agyonretusálva, nagy haj, erős smink, nagy fülbevaló. (…) Néha mindent szét kell tépni, és elölről kell kezdeni az egészet.” A könyv alapján utóbbi általános filozófia lehet nála, mert abban is szerzett gyakorlatot, hogy vezetőként komplett szerkesztőségeket tizedeljen meg. Amikor a brit Vogue-nál volt főnök, rendszeresen rajta köszörülte a nyelvét a sajtó, mert a csapatából szivárogtattak a toxikus légkörről, amit teremtett, és a kemény módszereiről.
Szokásává vált szétzúzni a szerkesztőségeket, mint a téglafalakat, durva lyukat és Chanel-illatfelhőt hagyva maga után
– írta róla például az Evening Standard.
Ebben a helyzetben lényegében kényszermegoldásnak tűnt Wintour Amerikába helyezése, mert bár a kiadó nem akart megválni tőle, a példány- és hirdetésszámot nem tudta feltornázni az elvárt mértékig, cserébe gyakorlatilag fellázadtak ellene a beosztottjai, és a közbeszédben is elég rossz lett a híre. A sorozatban ezzel szemben bárki, aki róla beszél, csakis szuperlatívuszokban teszi, és ez már csak amiatt is „érdekes”, mert Wintour a saját bevallása szerint olyanokkal szeret dolgozni, akikkel nem feltétlenül egyezik a véleménye, és mernek vele konfrontálódni. Tény, hogy az irányítása alatt lett például a Met-gála is az, ami, a mérleg másik serpenyőjében viszont ott van az, hogy az elnöki pozíciója egy pluszeszköz a divatipar felügyeletére és irányítására. „A kedvenc márkáit támogathatja, másokat esetleg kizárhat, felügyeli a médiajelenlétet, és ellenőrzi az újságírókat, és gyakran ő hozza meg a végső döntést, hogy melyik tervező melyik vendéget öltözteti” – teszi hozzá Miralles.
A ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején a Wintour által favorizált esztétika lett az igazodás az újságban: karrierista lányok szupervékony, szuperatlétikus testtel. Első címlapjával máris médiatörténelmet írt, mert addig nem volt példa arra, hogy egy szetten belül keverjenek tervezői darabot (egy 10 ezer dolláros, ékkövekkel kirakott Christian Lacroix pulóvert) és utcai darabot (egy 50 dolláros, savval mosott farmert). Majd azzal folytatta a formabontást, hogy modellek helyett celebeket rakott a címlapra: Madonnával indított, amihez elmondása szerint egy véletlen beszélgetés adta az ötletet. A sorozat első epizódjában felidézi, hogy a repülőn szóba elegyedett utastársával, egy szerinte konzervatív férfival, aki arról beszélt, hogy szereti a Vogue-ot, mert Audrey Hepburn és Grace Kelly jut róla eszébe. Rendben, akkor csináljunk a Vogue-ból Madonnát, gondolta erre Wintour. Az új címlap megelőlegezte a celebkultúra fejlődését, na meg azt is, hogy a hírességek a márkák számára is új hirdetési felületet jelenthessenek.
Mítoszok ide vagy oda, Wintour egyik legerősebb tulajdonsága az üzleti érzéke, amit jól mutat, hogy még a recessziók idején is képes volt felszínen tartani a lapot, és részben így a Condé Nast cégcsoportot is. Egyszerre profi a jól eladható hírességek behúzásában meg a kapcsolatépítésben, és hát a politikától sem riad vissza. A dokuban is feltűnő Hillary Clinton egy szép címlapot kapott tőle (konkrétan ő volt az első First Lady a Vogue címlapján), Michelle Obama hármat is, Barack Obama újraválasztási kampányához pedig Wintour egymaga több mint 500 ezer dollárt gyűjtött össze. Vezetése alatt, 2016-ban a magazin nyíltan vállalta elfogultságát a demokraták felé, amikor Hillary Clintont támogatták Donald Trumppal szemben. Most szintén elnökválasztási kampány van, az októberi szám elején pedig Kamala Harris mosolyog:
A konklúzió ezek után akár az is lehetne, amit Miralles megfogalmaz:
A divatnak elég befolyása van ahhoz, hogy a Vogue-ot vezető nő hatással legyen Amerika elnökválasztási kampányaira. Ízlelgessük ezt a mondatot.
De ha nem akarunk ilyen messzire vezető elméletekbe bonyolódni, inkább válasszuk a sorozatot, jól fogunk szórakozni.
Nyitóképünkön Anna Wintour a Vogue-ról szóló dokusorozatban. Forrás: Disney
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
