A görög kaland után irány Törökország. Az utolsó hellén szakaszt és reggelt Yamaha-szervizzel indítom. A szerelő megmosolyog, majd közli, hogy olajat mérünk. Az olaj rendben, de nem nyugodtam meg, kierőszakolom az utántöltést, lám, három deci is belemegy, úgy látszik, a többit elvesztettem útközben. Nem számít, irány Isztambul!

Délben indulok csak el, előtte remegősre iszom magam frappéval egy tengerparti kávézóban, az ingyen wi-fi tehet mindenről. A blogot így emberi körülmények között írhattam meg.

Előzmények:

Legyőztem a rákot, legyőzöm a Kaukázust: A Szűz jegyében

Így keltem útra

Így győztem le a rákot

Két óra múlva elérem a határt. Biztosítás, vízum, még kontroll, mittomén. Nyolcszor kérik el az útlevelet, aztán végre bejutok az országba. Becsempésztem egy dinnyét, egy fetát meg egy kolbászt, és csak röhögök a markomba!

Popovits Dávid

Figyelem a forgalmat és a vezetési stílust, megpróbálom eltanulni, nem tűnik nehéznek: végy egy kamiont és állj keresztbe az autóúton, vagy végy egy akármilyen kocsit, verd ki az első lámpáját, aztán nyomjad neki a leállósávban csutira, forgalommal szemben! Ja, és ne zavarjon, hogy emberek papucsban csoszogva szaladnak át az autópályán is.

Érdemes a bal sávot használni, mert jobbról, az út széle felől bármi megtörténhet. Mire Isztambulba érek, többször megküzdöttem az életemért, de mostanra kicsit török vagyok. Rám sötétedik, ahogy a metropoliszba érkezem.

Már a 30-as kilométernél akkora épületekkel kezdődik a város, amekkorák Pesten nincsenek is. Egy buszpályaudvaron van a hotelünk, Otel Lider. Megérkezem, dinnyét bontok, egyből jönnek az itt dolgozó (?), lógó (?), taxis (?), tolvaj (?) emberek, kérnek a dinnyéből, ráülnek a motorra. Na, itt nem hagyom a cuccokat a motoron éjszakára! Bepakolok az angolok terepjárójába, és a Tehenet hozzáláncolom a szarvashárítóhoz.

Popovits Dávid

A szobámból kinézek az ablakon, látom, hogy valaki ül a motoron, úgy telefonál. Rányomok a riasztóra, leszarja. Csak akkor megy arrébb, amikor tízedszer is csipogtatok, akkor is csak azért, mert zavarja a beszélgetésben. Török szappanoperára alszom el, holnap több mint 730 kilométer áll előttünk, keletnek indulunk majd el.

Isztambulból GPS nélkül nem lehet kijutni. Harmadikra végül sikerül, de addigra összevesztem egy patriótával, összemosolyogtam egy meleg párral és átvert egy taxis. Ankara felé tartom az irányt, a városon belül. Hát, nem néztem térképet, csak pár város nevet tudok, meg hogy kb. 750 kilométer motorozás vár ma rám.

Filmszerűen megcsillan egy híd egy hosszú lejtő alján, addig öt-hat-hét sáv dugó. Nincs rendesen fölfestve záróvonal vagy szaggatott, nincsenek szabályok, de mégis vannak, kicsit többrétű. Egyrészt kicsit olyan, mint ha nem múlt volna el a fejekben az örömteli érzés, amikor először vitte el a családi autót egy kőrre, 16 évesen. Másrészt nem kérdés, hogy ki megy előbb: aki előbb odaér, vagy még inkább, aki jobban akar.

Popovits Dávid

Kicsit segítenek a szabályok, de senki nem csinál presztízskérdést egy-egy forgalmi helyzetből. Mindenki a saját dolgával elfoglalt. No, és hát a duda. A duda a legsokrétűbb toldása a töröknek. A duda a vigyázz jövök, a duda a helló, a duda a kabbe, a duda a válasz a dudára. Alapvetően a duda, ritkán jelent fenyegetést vagy nagy átkot. Sok autónak hétdallamos dudája van. A duda nagyon török.

Teljes vértben vagyok, úgy nyomom a sorok között, csak nyomom a dudát és húzom a gázt, mint egy Don Pep- futár, meg is lepődnek az óriástól a nagy és hangos motoron, érzem ez új nekik, ráteszek egy lapáttal. Amikor kicsit elakadok, akkor egy másik sorközben folytatom. Szakad rólam a víz, miközben ebben az urbánus sportban próbálok a legjobbak között maradni. Meleg van, izzadnak a törökök, én pedig messze elsőként érek át a hídon, a dombon állók közül. Autópálya.

Karabük. Rendőr fütyül a Volgáknak, azonosíthatatlan kisbuszoknak és óriási kamionoknak. Tűzi a nap a körforgalmat, a háttérben kiégett háztömbök, hátrébb a gyönyörű hegyek, szocializmust idéző közeg, szagok. Öreg bácsi ül az út szélén, várja a családot. Jön a Lada, kiugrik egy kerek hölgy kendőben, és a gyerekek összeszedik a nagyfatert, megbámulják az óriást a motorral, és már nincsenek is itt.